.svg)
Hallótávolság
Még hallasz? Még hallak.
Még hallasz? Még hallak.
Még hallasz?
Nem tudom, válaszolt-e.
Vissza se gyere, mondhatta volna,
dehogy megyek, felelhettem volna én,
ehelyett elhelyezkedtünk a hallótávolság határain.
Állok, én hülye, elfogytak az irányok.
A boldog emberek azt tanácsolják, kövessek
mindenféle hangokat, a lélekét, a szívét.
Hát, nem tudom. Én épp az ő hangja elől
menekülök, de belőlem szól,
és arra terjed, amerre fordulok.
Különben a sok forgástól elveszítettem a
térérzékemet, tényleg nem megyek sehová.
Még hallasz, kérdezem kicsit halkabban,
ha közelebb jött titokban,
hátha válaszol.
Rombolás
Most,
hogy végre formát nyert a kifelé,
megtorpanok.
A gonosz türelem folyton bennem motoz,
de én csak arról beszélek, hogy gonosz,
arról nem, hogy türelem.
Kicsempészek innen mindent, mondtam,
de a zsebeimet nem húzza az elveszett boldogság –
kifosztottan állok.
Micsoda szégyen boldogságról beszélni.
Magam ellen játszok:
ez egy élhetetlen város.
A szeretetre szükségem van, ezért
vázlatpontokra bontom a szeretetet –
nem rend: rombolás. Mozog a modell,
nem találok fogást rajta,
és ha mégis nyugton marad,
azonnal hazudni kezdek.
Purosz Leonidasz: 1996-ban született Szegeden. Jelenleg a budapesti ELTE magyar szakos hallgatója, verseket ír és slammel.
