Affér, immár mindörökre

Nem a Kalevalával kezdődött a finnes kalandom, nem a rénszarvasokkal, nem is a metálzenével. (A metállal aztán főleg nem.) Nem volt semmilyen köze a világhírű sportolókhoz, az építészethez, a női egyenjogúsághoz, ha láttam volna képeket előre, akkor sem hiszem, hogy különösen lázba hoztak volna a tavak vagy a szigetek. Abban az életkorban még a rokonok sem érdekeltek, nemhogy a rokon nyelvek léte vagy nemléte. Tiszta alapról indultunk, kicsit vakmerően, elszántan, de kellően lazán.

Azóta hiszem, hogy a szenvedélyhez nem kell feltétlenül első látásra szerelem.

Pedig szerelem lett, eleinte olyan pirulós-kézfogós, sok-sok próbálkozással, napi sok óra randizással, lapozgatással, szótárazással, kevés-vagyok-én-ehhez, sosem-tanulom-meg-rendesen, aztán hasra esés mindentől, ami finn vagy finnes, elolvasni mindent, ami finn vagy finnes, kivágni, beragasztani, semmi mással nem foglalkozni, elfogadni, hogy miközben egy-egy könnyebben bevehető nyelven mindenki más szárnyal, mi a cicáknál tartunk, a legelején; ifjú öntelt, titán fejünkről mocsári szederre esik a képzelt glória, és ha lesz is ebből valami, az sem heti-heti, az sem äkkiä, egyszer talán, majd, ha fagy. Aztán hasra esés lett mindenkitől, aki finn, utcán, boltban, idegenben, a minden-finnel-szóba-szeretnék-állni kényszere, az árnyalatoktól való teljes elvonatkoztatás, a nyelv mint közös burok, a nyelv mint közös hang és egymáshoz tartozás; szélsőséges, kritikátlan rajongás, csak vele és sosem nélküle.

Érett szerelem lett, abból a húsba vágó, eget rengető, életet átformáló fajtából. Nem a finn férfiakba, nem a finn nőkbe, nem lappföldi hegyekbe vagy tengerparti üdülőkbe, nem is a nyelvbe és nem is a finn kultúrába. Mindennek fura egyvelege, zakuszkája, a finnek zapuskája, rozskenyere, egyszerű ízeik és színeik és formáik mind kellettek ahhoz, hogy hagyjam magam ízeimre szedni és újra összerakni, örömmel esni szét és épülni újra sokszor, akárhányszor, mindig fehérkékesebben, sisu-san lenni magyar leány a gáton, állni évszaktól függően a sarat és a hóvihart és orrot helyéről kicsavaró gyöngyvirágillatot. Életem nehéz helyzetei közül sok ott ért Finnországban, és sok nehéz elhatározást is ott kellett meghoznom, földrajzilag kellően távol mindentől, lelkileg kellően közel önmagamhoz.

Finnországban barátkoztam össze a természettel, a gombákkal, fákkal, virágokkal, a bármelyik utcasarkon előugró mezei nyulakkal, fácánokkal, ritka északi utazásokkor a rénszarvasokkal is. Finnországban volt alkalmam megtapasztalni, milyen előnyökkel jár az, ha valaki fehér, európai, magyar, és békéből, önnön elhatározásból, finnül tudóként költözik északra. Finnországban láttam a legtöbb idegen meztelen testet, szaunázáskor, s ott értettem meg azt is, hogy a kora hajnali órákban lemeztelenedő lélek ritka ajándék, aminek sem célja, sem kézzel fogható következménye nincsen egyik félre nézve sem.

Lassan több ideje tudok finnül, mint amennyi ideig nem. A finn nyelv a kenyerem, így is fogalmazhatnék, a munkaruhám, a védősisakom, a kesztyűm, időnként a törülközőm, amit bedobok. A finn lett sok esetben a hívószó, és az idő múlásával egyre gyakrabban a nullaszint is, a nolla taso: nem rám aggatás, bokréta a kalapon, hanem valami belső, egyre magától értetődőbb – ha nem is a szívem, de egy nélkülözhetetlen csontom –, mondjuk, a tartáshoz, a két lábon álláshoz, az ehhez hasonló vallomások vagy a finn munkahelyi üzenetek pötyögéséhez.

A szerelmetes finn nyelvemmel valahogy sosem szabadulunk már egymástól.

‍