Céline, a dühös (Utazás a pokol bugyraiba)

Ha háború és háborús irodalom, akkor nekem az Íliász után elég gyorsan Louis-Ferdinand Céline, a magányos francia fasiszta következik. Négy regényét – időrendben: Utazás az éjszaka mélyére, Halál hitelbe, Bohócbanda, London Bridge – Szávai János remek fordításában olvashatjuk magyarul. Nem ígérem, hogy mindenkinek és feltétlenül tetszeni fognak ezek a művek, de azt meg merem kockáztatni, hogy a „nagy liberátor” provokatív, dühítő sorai senkit nem hagynak hidegen. Szövege pedig biztosan élőbb, erőszakosabb, valódibb, mint sok azóta született szerzőé.

Céline a 20. század egyik legjelentősebb írója. Antiszemitizmussal vádolták, s azzal, hogy együttműködött a németekkel. Így talán egyik sem egészen igaz. Senkit sem jelentett fel, senkit sem súgott be, nem vett részt sem zsidók elleni, sem németek melletti cselekményekben. Tény viszont, hogy 1936 és 1940 közt megírta azokat a pamfleteket, melyekben vad, elszánt és őszinte antiszemitának bizonyul. Sokan azzal védik, ami esetleg éppen ellene szól (mert azt bizonyíthatja, nagyon is tudja, mit beszél): a regényeiben ennek a tébolyult zsidógyűlöletnek nyomát sem találjuk. Nyilatkozott is, eldünnyögött egy csomó vállalhatatlan mondatot, majd a dicstelen Vichy-kormánnyal tartott, s annak bukása után Németországba menekült. Ez is tény.

Céline bűneiről közel száz éve vitatkoznak nálam felkészültebb gondolkodók és irodalomtudósok, ezzel én többet nem foglalkozom. Csak a művekkel.

Az 1932-ben megjelent Utazást Freud, Trockij és Gorkij is olvasta (egyiküknek sem tetszett, persze más-más okból). Sartre egy rövid ideig szellemi ősének vallja Céline-t, tőle választ mottót az Undor elejére. Mario Vargas Llosa szerint nagy tehetség, ám politikai értelemben vak. Kurt Vonnegut íróként az adósának érzi magát. Charles Bukowski valahol azt nyilatkozta, hogy az Utazás a legjobb könyv, amit az elmúlt kétezer évben írtak. Egy másik amerikai, Philip Roth úgy nyilatkozott, hogy Céline sorait falva elpárolog az iránta érzett undor, félreteszi zsidóságát, mert a francia maga a nagy felszabadító, akitől íróként többet tanult, mint bárki mástól.

A Bohócbanda előszavából idézek: „Olvasók, barátaim meg nem-barátaim, ellenségeim, Kritikusok! Megint mennyi zűr! […] Emlékeztek még a Halál hitelbe fogadtatására? Olyan irtózatos pergőtűz fogadta, amilyet ritkán látunk, csupa harag meg epe! És az egész banda, a kritikusok krémje, teljes létszámban, csuhások, kőművesek, bipsik, bunkók és bunkónék, pápaszemesek, suttogók, sportolók, seggvakarók, a teljes Légió, menetkészen, vérszomjasan, habzó szájjal! Indul a hajtóvadászat!”

Céline orvosként kezdte, írói pályája hajnalán Semmelweis Ignácról, az anyák megmentőjéről írt monográfiát. Ez minket különösen is érdekel, kezdjük itt, a magyar vonatkozásnál.

A Pesti Napló egyik 1933. májusi számában ezt olvasom: „Doktor Louis Ferdinánd Destouches-Céline olyan, mint egy februári medve: kidugja a fejét barlangjából, telet érez, és visszamegy aludni. Csak abban különbözik ez a Destouches medve az igazitól, hogy nem alszik, csak dörmög, és azért ki-kijár a barlangjából mézet nyalogatni…” Az író, aki már túl van az Utazás első nagy sikerhabzásán, azt vallja az újságírónak, hogy önmagát kujon csirkefogónak tartja. A pesti újdondász azért kereste fel, hogy a Semmelweisről írt doktori értekezéséről faggassa.

„Fakó és füstös munkásvárosból hasított ki a clichy-i várostanács egy darabot a diszpenzér számára, ahonnan kémények és tűzfalak premier-planja nélkül látni egy kis kék eget. Mosolygós pázsit veszi körül ezt a szerény téglakockát. A váróteremben töröttkarú, kormos­arcú munkások, gépzúzott lábú papucsos asszonyok várják sorukat. Délután hat óra. Jönnek a gyárból a könnyű betegek is, pezsdül a forgalom. Az ápolónő mosolyogva szalad bejelenteni: büszke az orvosára, aki híres ember lett… Cammogva, lomhán bújik ki a kis rendelőből egy hórihorgas fehérköpenyes fiatalember. Feltűnő szép és férfias az arca, jóságosak a szemei, behízelgő a hangja. De miért olyan szomorú? Félórát beszéltem vele, de harapófogóval kellett a szavakat kiszedni belőle. Híres emberben ilyen szerényet még keveset interjúvoltam. Szégyelli magát, hogy törődnek vele, hogy kérdezgetik, hogy felelnie kell. Nyoma sincs még benne a »híres írók« mindenáron okosmondás-akarásából. Mintha állandóan attól félne, hogy nagyképűségbe esik.”

Amikor beszélgetnek, 1933-ban, Céline túl van már a legmeghatározóbb élményeken, élt Németországban és Londonban, túl van az első világháború harcterein, megjárta Amerikát és előtte Afrikát (ahol mintha Joseph Conrad kongói sötétségbe tett utazását ismételte volna meg), túl van két házasságon, és éppen egy ingyenes rendelőben dolgozik.

„A Semmelweis-regény? Jaj de régi az már. Több mint tíz éves. Messze, nagyon messze van ma már tőlem. Hogy jutottam hozzá? A gondolathoz, hogy éppen őróla írjak orvosi értekezést? Talán ugyanúgy, ahogy az a kétszázezer orvosnövendék jut el naponta Semmelweishez, akivel, ha szülészettel foglalkozik, okvetlen találkoznia kell. Semmelweis olyan nagy orvos, amilyen kevés volt. És olyan tragikus volt az élete, amilyen kevés orvosé. Érdekelt a drámája. Megírtam. Meg is támadtak érte. Egy nagyon tudós üresfejű nekem jött, hogy nem igazak az adataim. Még arra is fáradságot vett magának ez a kritikusom, hogy franciául cáfolgasson. No bizony. Szegény. Maga nem tudta megcsinálni, haragudott hát érte, hogy más alkotott valamit. Megjegyzem, hogy igaza volt. Az adatokban voltak költői szabadságok. Mintha bizony ez fontos lenne…”

1933-ban az orvos-író már eltávolodott művétől, de minket nagyon is érdekel ez a szárnypróbálgatás, amit, ha hiszünk az újságírónak, regénynek nevez. És találunk benne meglepetéseket. Figyeljék csak, 1923–24 körül milyen szépen ír ez a későbbi rebellis francia az 1800-as évek elejének Budájáról, ahol az „anyák megmentője” született.

„Az idő tájt, főleg ebédidőben, nem volt olyan kapualj Budán, ahonnan ne hallatszott volna ki nótaszó.”

Ugye, milyen szép? Mintha Krúdy dörmögne a fülünkbe.

Céline, az Utazás majdani híres-hírhedt szerzője, csodálta Semmelweist, aki arra kötelezte volna korának orvosait, hogy mielőtt a szülő nőkhöz közelítenek, klórmész-oldatos vízben mossanak kezet. Hogy ne fertőzzék meg, pontosabban ne gyilkolják meg őket. Mert azt tették. Gyilkoltak. (Én, e sorok írója, Semmelweisszel meg vagyok fertőzve – stílusosan szólva. Apám drámát írt róla 1979-ben Gyilkosok címmel, mellyel meg is nyerte az Agria drámapályázatot, 1984-ben pedig az Amerikai Egyesült Államok-beli New Harmonyban beszélgetett Kurt Vonneguttal, aki szintén csodálta, több írásában is emlegette a híres-neves magyar orvost.) Céline régi-régi írásának már az első mondata is vásári, a ponyván árult rémregények világát idézi: „Íme Semmelweis Fülöp Ignác rettenetes története”. A folytatás sem laposabb, ez a gúnyos, kiábrándult, támadó hang Céline hangja: „A forma mellékes, csak a tartalom számít. Az pedig, azt hiszem, kellőképpen gazdag. Bebizonyítja, hogy milyen veszélyes túlságosan jót akarni az embereknek. Régi, de mindig aktuális lecke. Képzeljük el, hogy ma megint felbukkanna egy ártatlan lélek, és elkezdené a rákot gyógyítani. Nem is sejti, milyen istenigazában megtáncoltatnák! Az volna csak a káprázatos! Vigyázzon ám nagyon! Húzza csak be fülét-farkát! Ezzel az erővel elszegődhetne rögtön az Idegenlégióba! Semmit sem adnak ingyen e földön. Mindennek ára van, jóért, rosszért előbb-utóbb egyaránt meg kell fizetni. A jóért persze sokkal drágábban.”

Céline már a diplomamunkájában is megveszekedett pesszimista. Úgy ír a Semmelweis születése előtti évtizedekről, a francia forradalomról és a napóleoni háborúkról, hogy az élettől is elmegy a kedvünk. „A halál üvöltött szétszórt légiói véres ürülékében; a Nílustól Stockholmig, a Vendée-től Oroszországig száz hadsereg talált okot a mészárlásra… Egyszeriben húsz fajon tört ki a szörnyű téboly, húsz nép, rokonok, szövetségesek, avagy ellenségek, feketék, fehérek, szőkék és barnák… hányódva és megsebezve, szólamokra támaszkodva, az éhségtől vezérelve, a haláltól megszállottan… miközben ömlött a vér, és egyszerre ezer mellkasból szökött el az élet, miközben a háború úgy gyűjtötte be és zúzta össze a csontokat, ahogy szőlőt szokás a prés alatt…”, aztán „lassanként visszatért a derűs égbe és a békébe vetett hit. Most már kívánták a békét, megszerették, s végül imádták, ahogyan a halált imádták tizenöt évvel azelőtt. Pillanatokon belül éppoly valóságos és őszinte könnyeket kezdtek hullatni a bánatos galambokért, amilyen valóságos és őszinte szidalmakat kiáltoztak még előző nap a halálraítélteket szállító szekér felé.”

Aztán megint egy szívünknek kedves mondat, amilyen alig akad az íróvá váló orvos későbbi életművében: „Ebben a lábadozó korszakban született Semmelweis Ignác Fülöp, a világ egyik legszínesebb városában, Budapesten, a Duna partján, Szent István egyházának kebelében, a nyár derekán, egészen pontosan 1818. július 18-án.”

Semmelweis élete és esete valóban megdöbbentő: egy orvos kálváriája, egy olyan humanista megszállotté, aki szeretné kimenteni a halál torkából a kórházban szülő nőket, és meg is találja a tökéletes megoldást, ami szinte ingyen van, ám senki nem hisz neki. Amszterdam, Bécs, Berlin, Prága, Párizs leghíresebb orvosai kinevetik, elűzik, mire félig megbolondul, végül hullamérgezésben, lassú kínhalállal hal meg. „Semmelweis tragédiájában – írja Céline – nem emberek állnak szemben egymással, hanem óriási biológiai hatalmak harcolnak. A pokoli gonoszság, aminek áldozata volt, a háború nagyságának és végzetességének bélyegét viseli magán.”

Amikor az első világháborúban súlyosan megsérül, Céline húszéves. Orvosként hamar egy külvárosi ingyenes beteggondozóban köt ki, ahol munkásokat és szegényeket gyógyít. Megírja első remekműveit, melyekben a butaság, a kegyetlenség, az aljasság nyersen és pőrén jelenik meg. Ez az ember nem széplelkű álmodozó. Nem hamis próféta. Nem a levegőbe beszél. Ez az ember tényleg segít az embertársain. Az Utazás előtt tíz évvel még így ír: „A világot csak az egészség pazar mámora tartja fenn, egyike az ifjúság csodálatos erőinek, ami a hálátlanságot és a szemtelenséget is magában foglalja.” Hogy juthat el oda ez az ember, hogy 1939 körül már zsidó korcsfajról cikkezik, egy olyan népről, melynek nincs helye a földtekén?

Tulajdonképpen mindegy. A lényeg az, hogy eljut. Milyen kár, mondhatjuk. Kár érte.

Az emberi élet fájdalmas, az pedig ennél a fájdalomnál is fájdalmasabb, hogy ráadásul céltalan is. Az ember az a fájdalmas valaki, aki fáj, és egyedül ennek a fájdalomnak van értelme. (Vagy ennek sincs.) Céline minden műve az emberi részvétlenségről, kiszolgáltatottságról, céltalanságról szól. Nem véletlenül fedezte fel benne az elődöt Sartre, és őt olvasva nekünk, olvasóknak nem véletlenül jut eszünkbe Dosztojevszkij vagy Camus (meg persze Joseph Conrad és Cervantes stb. stb. stb.).

Sok irodalmár állítja, hogy az Utazás nem háborúellenes, hanem emberellenes mű. Mert míg más szerzők – teszem azt Joseph Heller (A 22-es csapdája), Norman Mailer (Meztelenek és holtak), Maupassant, Böll, Günter Grass vagy épp Cseres Tibor – a háborús írásaikban a háború értelmetlenségéről, szörnyűségességéről, képtelenségéről beszélnek, addig Céline-nél az első világháború csak a kezdet, aztán szép sorban mindenről bebizonyítja, hogy ugyanolyan értelmetlen, szörnyűséges és képtelen, mint a háború. Mindenről, amihez köze van az embernek. Az egész emberi világ értelmetlen, szörnyűséges és képtelen. Tudomány, technika, orvoslás, szerelem. Európa, Afrika, Amerika. Nincs kivétel. Minden gyűlöletes, rothadt, számító, álságos, alávaló, kicsinyes, könyörtelen. Főleg maga az ember. Legyen nő vagy férfi, polgár vagy munkás, paraszt, kézműves, kereskedő, tudós, hajós, pap vagy orvos.

Meglepett, amikor egyik könyve előszavában azt olvastam, hogy valamelyik nagyapja (vagy tán dédapja) híres retorikatanár volt, aki elnyerte a Francia Akadémia kitüntetéseit, ő pedig büszke erre az ősére, és féltve őrzi a fogalmazványait. Meglepett és megörültem neki, hogy bevallja: számítanak neki az elődök. Lám, az összeférhetetlen és formabontó író, aki egyszerre köpi szemen a képmutató olvasót és a még képmutatóbb kritikust – hiú. Felvállalja az örökségét, és dühödten kikéri magának, hogy ne tudna mindent, amit az elődei, író elődei tudtak. Hogy ne tanult volna meg, ne lesett volna el mindent az elődöktől, amit lehet. Ez az önleleplezés azért is érdekel, mert a szerző tudatosságára utal. Azt mondja: ne hidd, hogy az írásaim dühös, kiábrándult, durva kirohanások. Nagyon is átgondolt, precíz, tervszerű művek ezek, gondosan megmunkált alkotások.

Úgy tűnhet, Céline bizonyos értelemben színvak: nincs látása a derűs színekre, a szépre, a jóra. Nem segítő szándékú és nem együttérző, hanem leleplező. Világlátása morbid és cinikus, sokan leírták, hogy ez a kilátástalanság nem is vezethetett máshoz, mint az anarchizmushoz, a fasizmushoz (meg persze az egzisztencializmushoz). Mindez igaz lehet, én mégis sikoltásként, segélykiáltásként olvasom őt.

Az Utazás főhőse (az író hasonmása), Ferdinand Bardamu savanyú ember. Megkörnyékez a jelző: visszataszító. De nem az. Hogy miért? Nem is tudom. A regény legelső oldalain még valamiféle gyerekes lelkesedésre is képes, aztán ez a képesség nyom nélkül elvész. Ez az ember olykor szabályosan gusztustalan, és mégsem visszataszító. Azért nem az, mert nem merül el a közönyben. Állandóan mérlegel és kritizál. Mindig tudja, hogy nincs rendben semmi. Mindig tudja, hogy ami van, az rossz, és azt is tudja, hogyan lenne jó. Vagyis lát. Egy elveszett és elkeseredett, éles látású csavargó. Az első pikareszk regénynek mondott Lazarillo de Tormes figurájára emlékeztet. Bardamu nem a győztes és agyafúrt csavargó, nem a vidám imposztor, aki elzabálja hájas papok hízott libáját, bevedeli zsugori kocsmárosok borát, aszott vén kecskék fiatal feleségével hentereg. Nem olyan, mint Tom Jones, Till Eulenspiegel, Naszreddin Hodzsa. Bardamu gyáva, sőt beszari. Rossz jellem, vagy inkább jellemtelen. Gúnyos, sőt komisz és kárörvendő.

A regény nyelve triviális, durva, elfogadhatatlan, „erkölcsi értelemben megzavarja az olvasót” (olvassa Céline fejére bírája a pulpitusról).

A szigorú ítész minden jelzője igaz. Céline valóban a vulgáris köznyelv és az argó fordulatait ötvözi saját leleményeivel: épp emiatt tartjuk őt nyelvteremtőnek, sőt felszabadítónak. A mesélő kedve sem lankad sosem. Locsog, fecseg, bosszant, eltéved, majd valahogy visszakóvályog, megint locsog, tömörít, eltéved. Azt hihetnénk, hogy időnként azt sem tudja, hol jár, mit beszél, hogy keveredett oda. Aztán kiderül, hogy ez részben akár igaz is lehet (azért sose feledjük a hiú szerzőt, aki büszkén vallja, hogy mindent tud az írás mesterségéről), de az sem lenne baj, hiszen az íráshoz ez is kell, a mesterséghez a magafeledkezés is hozzátartozik. De a szerkesztés, a központozás is a lényegi tartalmat erősíti. Azt sugallja, hogy teljesen mindegy, melyik részletet emeljük ki az emberek beszédéből, mert az emberek mindig hazudnak, mellébeszélnek, félrevezetnek, akkor is hazudnak, amikor igazat szeretnének mondani, és semmi sem úgy lesz, ahogy mondják, ahogy ígérik, ahogy papolnak róla. Tök mindegy, mit vetünk papírra a szövegükből, akár csak minden második szót, esetleg minden második mondatot vagy csak mondattöredékeket. A végeredmény úgyis mindig ugyanaz a lehangoló, ocsmány, hazug és esztelen katyvasz lesz.

Olvasás közben olykor az az érzésem támad, mintha képregény buborékba írt, rövid mondatait, hangutánzó szavait olvasnánk. Ettől ilyen baromi erősek ezek a szövegek. Meg az ellentétpároktól. Hiperrealizmus, ami túlzásba csap. Őszinteség, ami gúnnyá, groteszkké fajul. Emberség, ami cinizmusba torkoll. Tragédia, ami taszító közönségességbe fullad. Emelkedettség, ami gusztustalan köznapiságba vész. Valóság és jelképiség, improvizáció és átgondolt szerkezet. Minden együtt. Mindez felváltva. Mire felismerjük, helyre tesszük magunkban, már nem is igaz, mert átcsúszott az ellentétébe.

Céline Utazása valóban utazás, mint a kópéregényekben, de közben jelképes alászállás is – a lélek és a zsigerek mélyére, a pokol bugyraiba.

‍