.svg)
Május 19-én megtelt a Kolozsvári Főkonzulátus díszterme. A Helikon és Magyarország Kolozsvári Főkonzulátusa közös szervezésében tartott tematikus lapszámbemutatót a Kossuth-díjas alkotó jelenlétében. Az irodalmi lap februári, második lapszáma a 90 éves Bodor Ádámot köszönti.
Grezsa Csaba főkonzul üdvözli a jelenlévőket. Karácsonyi Zsolt főszerkesztő kiemeli: „Mindig örömmel olvasunk és látunk téged, Ádám”. A tematikus lapszám rovatai mind a gazdag életművet járják körül különböző szempontokból. Számos erdélyi és anyaországi szerzőt kértek fel, hogy megpróbáljanak belehelyezkedni abba az elképzelt vagy valós térbe, amiben a bodori próza is játszódik. A lapszámot Bartis Attila fotográfiái illusztrálják. Márton Evelin kérdezi a meghívott írókat, a kapcsolódás lehetőségeiről faggatja a lap szerzőit. Buna Blanka-Boróka a szoros olvasatot és a falusi mindennapokat emeli ki: „az engem körülvevő világban rengeteg a bodori elem. A saját megéléseimből igyekeztem gyúrni egy élményeket közvetítő szöveget.” Váradi Nagy Pál számára is nagyon otthonos a bodori világ: „kaptam az alkalmon, hogy visszalátogassak hozzá. Az átirat sokszor félrecsúszik, de a felkérés mindig remek mentség”. Zahorecz Eszter a Fölfelé című novellát emeli ki az életműből:
„Eszébe jutottak a lovak, azokat sem értette.”
Buna Blanka-Boróka Morojánú állatorvos megskalpolásának történetét olvassa fel, Váradi Nagy Pál különös történetét egy kutatóállomásról és a Fekete Nedezsdáról, míg Zahorecz Eszter prózáját szotyizó főhőse, Rodica taglalja izgalmasan. A bodori világ abszurditása könnyen fellelhető a mindennapokban, és ezekben a történetekben is, összegzi a felolvasásokat Márton Evelin.
„Hogyan vettek rá, hogy librettót írj?” – kérdi Evelin. Bodor Ádám Mákos Albertre – az opera zeneszerzőjére – bízta, hogy válasszon ki egy olyan részt a Verhovina madaraiból, ami igazán foglalkoztatja; Mákos végül a Nikitára mutatott. Meg kellett válni a nevek nagy részétől, hogy azok veszítsék el korábbi identitásukat, meséli a szerző: „a librettóról ezt mind le kellett fejteni, így kialakulhatott a fejezetből egy külön vonulat, rá lehetett fűzni egy új történetet.” Új személyiségek lettek, amelyekkel az írónak is újra kellett ismerkednie. „Több ilyen felkérés kellene érkezzen!” – nyugtázza Evelin. Bodor megnyugtatja az opera kedvelőit, nem tervez több librettót írni. A képességek határáról mesél. Néha már csikorognak a kerekek és hiába olajozza be őket, akkor is csak ímmel-ámmal haladnak előre. Nincsenek tervek.
„Lényegest hozzátenni már nem tudok, ahhoz talán már nincsenek meg az eszközeim.”
Az írást hátrahagyva az utazásra, a mindennapi élményekre terelődik a beszélgetés. Bodor Ádám az utóbbi évben járt Üzbegisztánban, még tervben volt egy ázsiai utazás is, de végül erről lemondott. Arra a kérdésre, hogy változott-e Erdély, a Radnai-havasok, a Hargita vagy éppen a Gyimesek, izgalmas válasz érkezik: „a hegy nem változott, de mindig megváltoztatja a hegyet az a közösség, ami a völgyeiben lakik.” Ezek az emberek és a periféria jelentette számára a legnagyobb ihletforrást. A forrás mára már teljesen kiapadt, de ha még élhetne kilencven évet, az itt megélt emlékekből való állandó merítkezés sem válna repetitívvé.
„Átalakult Kelet-Európának az a része, ami számomra is sok izgalmat jelentett. Régen megéreztem valamit, amit általánosítani lehet az egész kelet-európai periféria közös identitásaként. Ezt nevezhetjük magánynak vagy rezignációnak is, akár mellébeszélésnek. Itt évszázadok óta nem őszinték az emberek; valamitől félnek.”
A feltételezett, de a valóságban nem létező életszemléletet vetíti ki írásaiban. Hiszen karaktereinek leírása közel sem realisztikus, vallja. Amit megmutat, az egy költői látványa az erkölcsi tájnak. A művészet sosem reália, sokkal inkább elvonatkoztatott és extremitásokba burkolt világ. Evelin pont az ellenkezőjét érzi, erre a bizonytalanságra reflektál Bodor: „Én sem tudom pontosan. Így a jó. Ha tudnám, akkor utána már csinált.” A kérdésre, hogy líra és próza mennyire válik el egymástól az életműben, egyszerű választ kínál: sosem érezte magát lírai alkatnak. Leginkább prózainak, idealistának és objektívnek vallja magát. Az általa kitalált szituációban is a pillanatnyi, az elmúló érdekli, és nem az, hogy honnan jött. Ennek a talánynak a megfejtése az olvasóra marad.
„Folytasd nyugodtan, mert készenlétben vagyok.” – reagál Bodor, amikor felmerül, hogy le kéne zárni a beszélgetést. Evelin a mindennapokról kérdez. Mik azok a dolgok, amik örömmel töltik el, amiket szívesen tesz az író? „Ugyanúgy élek, mint ezelőtt húsz évvel, de tartalmilag már nem. Ez ellen nem nagyon tehetek, hisz biológiailag determinált. Nem látom értelmét hadakozni ellene.”
„És egy újabb librettó?” – teszi fel a kérdést Evelin. Bodor rendhagyó kivételnek nevezi az együttműködést, egy baráti gesztus gyümölcsének. „Bercinek a nagyapjával is tegeződtem, én már egy élő kövületnek számítok, azt hiszem.” Evelin, ha már a szerző is megemlítette, az öregedés témakörébe kérdez bele finoman, nagyapjáról mesél: „95 éves, köszöni szépen jól van, nem panaszkodik, csak néha említi meg, hogy már nem nagyon maradtak ismerősei a korosztályából. Hogyan lehet ezzel szembenézni?” „Ez egy súlyosan érzékeny dolog” – kezd bele Bodor – „tudom, hogyha Kolozsváron sétálok az utcán, akkor egy ismerős sem fog szembejönni. Vagy ha mégis, az tényleg emlékezetes marad.”
A kétlaki lét specifikumairól beszél; arról, hogy legelőször a félismerősöknek is örül az ember, aztán szépen eltünedezik minden emberi kötelék a szülővárosból. Felhívja a figyelmet arra, hogy sosem csak személyesek a változások, hanem mindig globálisak is. Az ember ismerősei mellett egy egész társadalom átalakult. Néha nagyon jó érzés itthon lennie, de akkor mindig eszébe jut, hogy számára már díszletszerű Kolozsvár, mert ami a falai közt történik, ahhoz már régóta nincs köze. „Amikor elmegyek, fáj egy kicsit, aztán jó haza is menni, jó átmenni Vásárhelyre, onnan is jó hazamenni, ettől lett izgalmasabb is kicsit az életem.” „Akkor te is azon emberek közé tartozol, aki otthonról jár haza” – összegzi Evelin.
Bodor bólint és elmondja, hogy ez mindig kétféle identitást jelent, ami alapvetően gazdagítja az életét. „Ha kérdezik, ki vagyok, akkor magyar vagyok, tehát erdélyi, és ez kitörölhetetlen.” Arról vall, hogy egyre kevesebbet olvas és legszívesebben zenét fogyaszt, ez okoz számára örömöt. Úgy érzi, sokkal többet tud a zenéről, mint az irodalomról. „Én betévedtem az irodalomba, mert volt egy vízióm, aminek a kifejezésére más eszköz, mint a papír és a ceruza nem állt rendelkezésemre. Kellett hozzá kalandvágy és magabiztosság, és hogy honnan volt, azt már nem tudom. De örülök, hogy így történt, hisz végül is az irodalom, nehezen ugyan, de befogadott.” „Akkor mi szerettél volna lenni?” „Elsütöm, de nem igaz” – kezd a történetmesélésbe Bodor – „meteorológus.” „Aki minden polgári szakmára alkalmatlan, az írónak megy.” – zárja az estet Bodor Ádám.
