Versek

Rareș Balarău munkája

Hidegség

Áttörjük a falakat.
Az ég hidraulikája

legyőzi a nehézkedési erőt.


Az összeomlás egyfajta lebegést,



horizontális lefedettséget hoz létre.
Többé nem lesznek üres helyek.
Vákuum. Az emberek közötti

hidegség. Mindez megszűnik.


Megszűnnek azok a helyek,



ahol szabad oxidációnak




vannak kitéve a csontok,





ahol kővé dermed a szív.
Csak egy rés kell,
egy szökésvonal,

amelyen keresztül elillan


a fájdalmas jövendő,



és eloszlik odafönt,
más lények egébe
szövődve, más lények egének

ózonlyukain át leszivárog


e más lények városaira,



erdőire, beeszi magát




más lények bőrébe,





bebújik a csontjaikba,






szivacsos kis tagjaikba,







és őket őrjíti majd meg,








őket, őket, mindig csak a másikat.

Szent Elmo

Olyan volt, mint egy űrutazás

a retenció üstökösének sugárviharában.

Fény, amely kioltja azt, amire rávetül.

A nagyság kezdete ez,

a perzselő elektromosság ideje,

amikor megmérettetnek a gondolatok.

Az idő visszamászott a héjába,

és elszenderedett. Az enyészet helyére

új frissesség került, a régieket

új érzések váltották fel:

harag, látomásosság, szégyen.

Szent Elmo kezében kékes fénnyel

izzik a messzeség fáklyája.

Akár egy törzs utolsó túlélője

a korallzátonyon nagyböjt végén,

úgy mosolygott.

Védelmezőn ölelték körül

a tenger mélyéről felemelkedő,

part felé nyújtózó csápok.

Felhevül minden az emberben,

miközben a természet

ijedten összehúzza magát

önnön csapásai alatt.

A Napba öltözött ember

Minden egyes sírkő

egy-egy villámhárító,

ami energiát szállít

a szétporladt holtaknak.

Vajon mi lehet velük odalent?

Nyugodtak? Idegesek?

A legtöbb halott feszült,

köhög, és aggódik valamiért.

Ki ezért, ki azért,

de mindnek vannak

rendezetlen ügyei.

Jövője, amely sohasem

válik jelenné. Jelene,

amely sohasem válhatott

múlttá. Árulóként állnak

saját maguk mellett,

hogy végül önmagukat

cserbenhagyva alászálljanak

a puha és nyirkos

földrétegek közé.

Tájékozódó képességüket

veszített sirályok verdesnek

egy felhőcsoport tengelye körül.

Meghasadnak az ég kútjai,

és mindent elborít a füst,

és a füstből idegen

teremtmények rajzanak elő.

Tízezer új faj, amelyek ellen

nem véd a Napba öltözött ember.

Egy óriási állat próbálgatja így

az erejét, valami, amit most

a világra szabadítanak,

hogy végre megszülessen.

A ravasz, a csúf és a mutáns

A modellezések során megbecsült,

lenyűgöző mortalitási mutatókat

a valóság elégedett vigyorral az arcán

igazolja vissza, de még ezek az eredmények

is elhomályosulnak a mutáció káprázatos

formagazdagsága mellett.

A szív megszakad, a föld megőszül.

A fáradt anyag mélyén valami új

indul növekedésnek. Megannyi

csáprágójával kinyújtózik a feledés,

de az elváltozott élőlények

tudatában még dereng az öröm emléke.

Azok, akik nem ismerik a történelmet,

arra ítéltettek, hogy megismételjék azt.

Ellenben azoknak, akik ismerik,

muszáj lesz végignézniük, ahogy a többiek

megismétlik az ő hibáikat.

Eredet

Persze, hogy nincs eredet, csak az ismétlés van,

és a madarak röpte mindig ugyanaz,

a párhuzamos kiáltások összeérnek a végtelenben.

Nincs eredet, vagyis nincsen folytatás sem.

Egyszer születünk, és az eszményi pillanat máris elillant.

A madarak röpte mindig ugyanaz, és mi

hiába igyekszünk egyensúlyozni a boldogság ujjbegyén.

‍