Visszafogott utazás, valahova befelé

Szerb Antal Utas és holdvilág című regénye kultikus szöveg, az a fajta könyv, amelynek olvasása véglegesen megváltoztatja az olvasáshoz és a világhoz való viszonyunkat. Beavatásszöveg. Vannak ilyen könyvek: Salinger Zabhegyezője, a Harry Potter persze, A Pál utcai fiúk, és lehetne sorolni ezt még nagyon sokáig. De közben egy, a szecessziós, dekadens miliőben szexi, a kapitalizmus kontextusában viszont megbélyegzett túlérzékenységet, ugyanakkor a nosztalgiát romantizáló, lektűrösen könnyed, lírai esztétikát kereső szöveg, a címe teljesen találó ilyen szempontból is. Nem harsány, nem vibrálóan színes. Nem sűrít és nem úgy eksztatikus, mint Botond Nagy színháza. Nagy előadásai egy új paradigmát kerestek az utóbbi évek erdélyi kőszínházaiban, világát leginkább a pszichedelikus látványvilág, a szélsőséges dinamika, a szétírt és külső szövegtárgyakkal újrakollázsolt szöveg, a társadalmilag releváns tematikák felvállalása jellemezte. Nagyon nem értettem, hogy mi lesz ennek a két világnak a találkozásából, és nagyon kíváncsi is voltam.

Ebből röviden az lett, hogy az előadás sokkal visszafogottabb, mint amit az alkotóktól megszoktunk. A legszembeötlőbb talán a látvány visszafogottsága. Az előadás amúgy is lassú tempóval indít, és a végére sem pörög fel a ritmus, ráadásul a játéktér jó hosszú ideig kizárólag a leengedett vasfüggöny előtti részre, sőt, egy ideig csak a közönség felé fordított székekre korlátozódik. A rendezés egészen minimalista módon bánik a kellékekkel és főleg a díszletekkel, az előretolt fém háttér, a színpad mélységét mellőző, szinte egy síkra húzott tér erősítik ezt a meglepő puritanizmust. Ez a rendezői megközelítés így több helyet hagy egyrészt a szövegnek, másrészt a színészi játéknak.

Botond Nagy és Kali Ágnes dramaturg már évek óta együtt dolgoznak, az eddigi szövegvilágukra a már említett szétírás-újraösszerakás, a hagyományos dramaturgia ellenében az előadás inkább zenei partitúrájához alkalmazkodó, a díszlethez-kellékhez-zenéhez-világításhoz-stb. így közelebb kerülő textusok voltak a jellemzőek. Ennek az előadásnak a szövege azonban pontosan és fegyelmezetten követi a regényt, annak szüzséjét, ritmusát, próbálja megragadni az eredeti narratív szöveg belső logikáját, az elbeszélést nem zavaró líraiságát.

Jót tesz a dramaturgiának ez a fajta fegyelmezettség, az eredeti szövegre való érzékeny odafigyelés. Regényadaptáció (szerintem) ritkán sikerül jól színpadon, teljesen más típusú és logikájú a regény, és ez általában nyögvenyelős, nehezen követhető drámai szövegeket eredményez. A kolozsvári Utas esetében is érzem, hogy ezt a történetet nem színpadra írták, nem láthatatlanok a varratok, az öltések, de működő színpadi szöveg lett, ami ráadásul ebben az előadásban amolyan régimódian tényleg az alkotás alapja is. És ez jót tesz ennek az előadásnak, a regény világát nem lehetett volna autentikusan a Nagy-féle eklektikában reprezentálni, csak ezzel a fajta, szöveg iránti, hát, alázattal.

A visszafogottság legnagyobb hozadéka azonban az, hogy az előadásba a színészi játék viszi az életet. A színészek kihasználják ezt a helyet, ami felszabadul, és nagyon jól játszanak. Az egész előadás súlypontja gyakorlatilag Bodolai Balázs alakítása – Mihály az a fajta főhős, aki a totális szubjektivitásból értelmezi a létezést, és ez a létértelmezés mindig érvényesebbnek, autentikusabbnak tűnik a befogadó számára, mint az úgynevezett valóság objektivizáló megragadása. Könnyebben tudunk azonosulni ezzel a létezés fájdalmát bevalló, felvállaló, az abszurditással szembenéző, „gyenge” egyéniséggel. Itt megint lehetne a hasonló szövegvilágokat sorolni a világirodalomból: Sartre Undora, Kerouac regényei, Hesse Pusztai farkasa stb. Hesse amúgy is adja magát, ha Szerb Antalról van szó: az az epikus líraiság, avagy lírai epika, amit Szerb kapcsán említettem, Hesse írásművészetének is sajátja. Éppen ez a gyengeségében, sebezhetőségében bátor, befelé figyelő, az érzelmeket is figyelembe vevő, „lírai” figura az, amit Bodolai precízen megalkot, és végig elhiszem neki, hogy ez nem tetszelgés (noha a szereplő, már Szerbnél is, végig ott billeg ennek a tetszelgés-szakadéknak a szélén).

Az előadás azonban nem marad végig totálisan puritán, egy adott pillanatban felemelkedik a vasfüggöny, a perspektíva megkapja a mélységét, és a tér is elkezd jobban hasonlítani a Botond Nagy-féle színpadhoz: digitális visual mint díszlet. Egy „led sculpture” (a terminust a műsorfüzetből idézem) határozza meg a látványt, vagyis egy színpadnyi méretű fémkalitka, amit a fémvonalak újabb kalitkákra tagolnak, a fémeken ledek, így a vonalak fénnyel aktiválódnak, így létrehozva ezt az egyáltalán nem organikus, elvontan geometriai, és szinte végtelenül variálható teret. Elvont ez a tér, nemcsak azért, mert a természetben nem létező egyenesek, párhuzamosok alakítják ki, hanem azért is, mert ebben a térben a játszók közötti viszonyok is vizuálisan, ábraszerűen tudnak megjelenni: a fényes vonalak elválaszthatnak, külön kockába utalhatnak embereket, de keretezhetnek, azonos cellába is zárhatják őket. A vasfüggöny felemelkedte után nem kifelé nyílik meg ez a bevonalazott perspektíva, hanem (Mihály figyelméhez hasonlóan) valahova befelé, az elme elvont terébe leginkább. Többször írtam már Botond Nagy színházáról (s mások is), hogy pszichedelikus színház (lüktető, színes vízió), és ez meg mintha egyáltalán nem lenne az. Közben meg ez is az, csak ez egy teljesen másféle trip. Introspektív, nem feltétlenül vizuális, inkább elvont, fejben rakosgatós, nyelvi-gondolati alapú. Ilyen is van. A bevezetőben írtam: az Utas és holdvilág beavatás, megváltoztatja a valósághoz való viszonyunkat, épp mint egy trip. Az előadás át tudja menteni ezt a beavatásjelleget, ilyen értelemben is pszichedelikus.

Az előadás zenei rétege is illeszkedik a teljes alkotás logikájához: viszonylag diszkrét, ami keretet teremt, és helyet hagy a szövegnek és a színészeknek. És ezt a helyhagyást konkrétan kell érteni: a fónikus csúcspontok egy-egy színész énekéhez kapcsolódnak. Két ilyen „dalpillanat” van, és mind Tőtszegi Zsuzsa (Ulpius Éva szerepében), mind Viola Gábor (Pataki Zoltán szerepében) hátborzongatóan szépen, libabőröztetően hozzák ezeket.

A kultikus szövegek sokszor azért válnak kultikussá, mert az emberek egyfajta statementként olvassák őket, és ez sokszor akkor is igaz, ha az adott szövegnek nincs is ilyen intenciója. (Most megint Kerouacot hozom fel, ha már évfordulós idén: az Úton úgy lett hippibiblia, hogy a szerzője sosem azonosult ezzel a szubkultúrával, sőt, és eszében sem volt a társadalommal szembeni állásfoglalást írni.) Lehet meredek kijelentés, de Szerb Antal regényének kultuszában is benne van ez, az emberek a polgári renddel szembeni lázadást is beleolvassák az élményükbe (ez viszont benne is van a Szerb-szövegben, még ha elég látens módon is). Ez nem harcos lázadás, nem a maszkulin, fegyvert fogó lázadás, hanem az érzékenységé. A történetben ez a lázadás elbukik. Az előadásban is kudarccá válik. A Mark Fisher által felvázolt kapitalista realizmus kontextusában ez pedig egy meglehetősen negatív, pesszimista kicsengéshez, keserű szájízhez vezet. Nem tudom, etikailag ez mennyire van rendben, nem tudom, mi lett volna, ha Botond Nagy és csapata bátrabban nyúl hozzá Szerb világához. Esztétikailag valószínűleg rosszul jártunk volna, úgyhogy nem akarok fanyalogni. Izgalmas, szép (!) előadás ez, csak lehet, hogy a befelé fordulás sehova sem vezet.

Kolozsvári Állami Magyar Színház. Utas és holdvilág. Kali Ágnes és Botond Nagy szövegadaptációja Szerb Antal regénye nyomán. Rendező: Botond Nagy. Szereplők: Bodolai Balázs, Pethő Anikó, Váta Lóránd, Tőtszegi Zsuzsa, Szűcs Ervin, Viola Gábor, Dimény Áron, Albert Csilla, Kiss Tamás, Bács Miklós. Díszlet- és jelmeztervező: Irina Moscu. LED- és video design: Rancz András. Dramaturg: Kali Ágnes. Zeneszerző: Boros Csaba. Fényterv: Cristian Niculescu, Groza Romeo. Rendezőasszisztens: Veres Emőke. Gyártásvezető: Tenkei Tibor. LED-sculpture: Bardócz Botond, Buksa Péter, Fábián Mihály, Groza Romeo, Kerekes Levente, Kiss Dávid, Maier Sándor. Előadás-vezető: Albert Enikő.

‍