.svg)
A 3G Színház produkciója ugyan nem új előadás, de ez a fáziskésés jól mutatja, hogy mennyire szükség volt az olyan projektekre, mint a Tranzit Ház Tranzíciók elnevezésű programsorozata. Vagyis az olyan projektekre, amelyek keretében fontos, más erdélyi városokban játszott, független színházi produkciók láthatóak Kolozsváron. Persze jobb lenne mindenkinek, ha a közönség jutna el a fontos független előadások saját terébe, de kevesek engedhetik meg a luxust, hogy csak egy színházi előadásért utazzanak. A jó előadások viszont megérdemlik, hogy láthatóak legyenek.
A Tranzíciók a program leírása szerint kisebbségi és marginalizált csoportok aktuális társadalmi problémáit tematizálja, az előadások peremhelyzetekről és kirekesztésről szólnak, ugyanakkor saját helyzetünk újragondolásának, a fejlődés útjainak és az együttélés új formáinak lehetőségeit keresik.
Székely Csaba Öröm és boldogság című drámája az erdélyi magyar melegek helyzetét „dolgozza fel”, ahogy a szinopszis mondja. Egy többszörös kisebbségi helyzet a kontextus, kisebbségi keresztmetszetek tere. A történet két fő cselekményszálból szövődik, egy szerelmi háromszög, egy traumatikus, brutális támadás, a két szál a végén összeér. Egy olcsóbb tévésorozat szüzséje is lehetne, ha a kontextus más lenne, ha nem Székely írta volna. De ez csak a történet, és fellelhető a szövegnek számtalan más rétege is. A humor elsősorban. Mert a szöveg fájdalmas helyzetekkel és tényekkel dolgozik, de poénokkal teleszórva. Székely Csaba a humor teljes fegyverarzenálját felhasználja, az előadás alatt a közönség egyik része mindig nevet, ritka az olyan drámai pillanat, mikor a szöveg felfüggeszti a humort, és az ilyen pillanatoknak meg is van a súlyuk. És Székelynek jó humora van. A groteszk tévéműsoros keret szintén humorforrás, de a történetet is idézőjelbe teszi. Ráadásul a dramaturgia, az időrend linearitásának széttörése már elemeli az egészet, áthelyezi a hangsúlyokat, azt például, hogy az egyik főszereplő holtteste fölött, a végkimenetellel kezd a darab.
Már a dramaturgiával kapcsolatban felmerülhetnének Wes Anderson filmjei: a közönség felé való kikacsintások, a gyors történetmesélés nagy ugrásokkal, a történetben való történetek és előzmények megmutatása, játékba idézése. De a 3G Színház előadásán teljesen olyan érzésem volt, mintha egy stand-upba oltott Anderson-rendezést néznék lo-fi kivitelezésben. És működött. A karakterek a színészi játék révén még karikaturisztikusabbak lesznek, az elrajzolások a mesélés ízét erősítik. És nem csak a szöveg, hanem a játék komikuma is sokrétegű, a kettő egymásba ötvöződik, a humor forrása bármi lehet: a nyelv, a helyzet, a karakter, az irónia, az abszurd, a groteszk.
A közönség felé való beszéd attitűdje, a kvázi tévés helyzet már elkezdi a határok elmosását, amit a főszereplők stand-upos monológja még inkább felerősít. Az olyan kategóriák, mint néző, színész, karakter, komikus, host stb. kezdenek összemosódni. Ez az összemosódás pedig kibillent a megszokott nézőpontból, ami az empátiát is segíti, mindenképp aktivizál. (Ezt lehetne, jó lenne akár „aktivista” színháznak is hívni, hogyha nem kapcsolódnának e szóhoz olyan erősen a negatív konnotációk.)
Az öt főszereplő esetében a játékot az autenticitás határozza meg. Az említett határösszemosások miatt nagyon könnyen hihető mindőjük játéka – a túlrajzoltság ellenére, de ezt a túlzott kiszolgáltatottságot szerencsére szépen tompítja, idézőjelbe teszi az előadás a finom elidegenítésekkel, a humorral, a formátummal, a karikatúrával. A legjobb példa a zene, amit a színészek élőben játszanak és énekelnek. Az élő zene, amint „játszik” a színpadon, ez elidegenítési technika, de mágia is egyszerre. És jó a zene, egy amatőr pillanat sincs.
A mellékszerepek formálásában talán nagyobb hangsúlyt kap a groteszk és az irónia. Az erdélyi közép-kisváros és az erdélyi falu az a társadalmi közeg, amiben a szereplők élnek, éreznek, sérülnek. Ádám (Benedek Botond) középiskolai magyartanár, akit megmenthetne egykori tanítványa, de végül saját elfojtásai ezt nem engedik. Dénes, az egykori tanítvány (Kovács Károly), aki végül is megmenekül valamiképpen, egy zárt rurális közegben, egy szerelemben, Béla, a kocsmáros hihetően ellentmondásos személyében. Orbán Levente autentikus akkor is, mikor egy agresszivitásra szocializált, toxikus férfiként viselkedik, de az a szerelmében is. (A szeretet autenticitása volt üdítő Kovács Károly játékában is.) Tekla (Szász Réka) és Judit (Badics Petra) kapcsolatából az agóniát látjuk, ez a szál sötétebb. Nem csak a szerelem felbomlása miatt sötétebb, hanem az agresszió miatt is, és ezt az agressziót már semmilyen humor sem tudja viccessé tenni, nem is akarja, sem a szöveg, sem az előadás. Ezeket a dolgokat autentikusan eljátszani – számomra ez volt a színészi játék tétje, és egy pillanatig sem éreztem hamisnak semmit.
A végső csavar azonban az, hogy az előadás minden groteszk, abszurd, karikaturisztikus, ironikus rétegével együtt is ijesztően realisztikusnak, sőt realistának hat. Székely Csaba ezt a „végső csavart” nagyon jól meg tudja csinálni, és a társulat hasonlóan bravúros partner ebben. Mert van abban bravúr, hogy végigröhögöd azt a folyamatot, mely alatt a saját élettered kilátástalanságával szembesülsz, pontosabban az erdélyi magyar kilátástalansággal. Az előadás tétje pedig az volt, hogy el tudja-e mosni a határokat annyira, hogy kimozdítsa a nézőt az előzetes elvárásaiból. Szerintem ez sikerült. És az is tét volt igazából, hogy ki tudja-e mozdítani önmagát ebből a kilátástalanságból. Ebben nem vagyok biztos. De ez nem az előadás hibája.
Teatrul 3G Színház, Marosvásárhely. Székely Csaba: Öröm és boldogság. Rendező: Ándi Gherghe. Szereplők: Fodor Piroska, Benedek Botond, Orbán Levente, Kovács Károly, Nagy István, Badics Petra, Szász Réka.
