Veszélyes wellness

Ha hitte volna bárki, hogy a Rómeó és Júlia történetét feldolgozó tragédiát láthatja a Kolozsvári Állami Magyar Színházban, az előadás első perceiben még igazat adhatott volna önmagának: a nézők először a nézőtéren foglalhattak helyet. De a „Covid-előszó” után már behívták őket a nagyszínpadon kialakított játéktérbe, ami már a nézőtérről tekintve is egy wellness-központra emlékeztet.
Ülünk a nézőtéren, várjuk Shakespeare szereplőit, ehelyett két konferanszié jelenik meg, egyikük (Gedő Zsolt) keletiesen hangzó halandzsanyelven mondja el: tartsuk be a távolságot, hordjuk a maszkot előírásszerűen, csakhogy e halandzsanyelv hangsúlyai inkább valamiféle önkívületi állapotban elmondott üzenetre emlékeztetnek, amit a másik konferanszié (Bodolai Balázs) fordít le egy számunkra is érthető nyelvre. Már e bevezetőnél is sejteni lehet, hogy a Shakespeare műveit átszövő kegyetlenül tündéri dimenzió, Mab királyné világa is fontos része az előadásnak.
A „kétórás darab” helyett háromórás előadást láthatunk, amely a drámaszöveg részleteit is tartalmazza – nem is a szöveg színpadra helyezése a cél, inkább Shakespeare világának, szellemiségének a mai világunkba illő átfordítása (például a hajdanit és a mait pompásan ötvöző jelmezek által). Úgy, hogy a szöveg különböző rétegei, nyelvi kódjai, jelentéstartalmai, bölcseleti súlyú kijelentései azonnal, sűrített, intenzív átadási módszerekkel jussanak el a közönséghez.
A néző veszélyes világba kerül már a játéktérbe lépéskor: csak két ajtó van, ami a páradús wellness-világra (medence, pálmafák, szaunacsöbör stb.) emlékeztető, ugyanakkor cirkuszi nézőteret is megidéző térbe vezet, az egyiken a Capuletek, a másikon a Montague-k léphetnek be. A néző tudomásul kell vegye: ő is része az előadásnak, az ő létezése is veszélyben foroghat e három óra alatt. Nem csupán azért, mert az előadás olykor közvetlenül is megszólítja a nézőket (válaszoljanak egy kérdésre, fogjanak meg kezükbe nyomott tárgyakat), de a közvetlen testi érintkezés sincs kizárva, a színészek néha a nézők lábaihoz ülnek, a nézőknek támaszkodnak, a „medencében” (a zenekari árok egy részéből kialakított terepen elhelyezett székeken) ülőkre ráhull a konfetti, az egyik jelenet is az ott ülők feje fölött zajlik – az előadás körbeveszi a nézőt. Ami Shakespeare idején nem egészen így volt, de a tér mégis idézi az Erzsébet-kori színpadot: az előadás elején a kettős bejárat fölötti sávban lehetne a menny (Rómeó és Júlia már az előadás kezdetén igen szoros testi kapcsolatba kerül ott), a pokol felé is nyílik ajtó, egy szinttel lennebb – az emberi, a fenti és a lenti világ felé egyaránt van kijárás, bejárat…
Az előadás mégsem ettől idézi meg hűen az alapszöveget, hanem a különböző nyelvi és szellemi rétegek, zenével, mozgással, jelmezeken, díszletelemeken elhelyezett utalások által történő helyettesítésével. A szöveg helyén valami más van: számtalan ismert vagy kevésbé ismert magyar népdal, könnyűzenei részletek a kortársitól egészen a múlt század hatvanas éveiig visszamenőleg, pontos, kimért koreográfia, táncok…

És a színészi minőségnek az ő folyamatos villódzása (amitől tiszta jel lehet az időben), a véletlennek tűnő kidolgozottság patikamérlegén…

Mert megadatik a kihívás öröme a színészeknek (pl: kettős szereposztás, szerepösszevonások); számos, izgalmas értelmezésekre okot adó jelentéstöbblet termelődik az előadásban, amely korántsem zavaróan (a túlzások pereme előtt magabiztosan fékezve, de azok lehetőségét mégiscsak megvillantva) jelzi: csak színház, filmszerű vágástechnikával felpörgetett színház az, amit látunk – egyes jeleneteket újrajátszanak, az előadás végén a teljes produkció (annak főbb motívumsora) ismét lepereg a szemünk előtt.
Mert attól is jó ifj. Vidnyánszky Attila rendezése, hogy az időt igyekszik egyetlen pontba sűríteni, ahol szerelem és halál egyszerre fokozza fel a szereplői és a nézői jelenlétet is. Karnevál, színház, cirkusz, misztérium, moralitásjáték e kolozsvári Rómeó és Júlia (valamint: székely, városszéli vásári játék és nemes, „úri”, olykor táncjátékba hajló tragédia), ahol minden egyszerre kezdődik, minden vég és minden kezdet felsejlik már a tulajdonképpeni megjelenése előtt. Rómeónak (és Júliának is) meg kell halnia, ha nem a címből, de a konferansziéként remeklőn megnyilvánuló Herceg (Váta Lóránd) egyik mondatából ez egyértelműen kiderül. Tudjuk ezt, már színházba menet, mégis e mondattól a veszélyérzetünk állandósul, számoljuk titokban, nem azt, hogy mennyi van hátra az előadásból, de a két címszereplő életéből – kiknek szerepe „csupán” ennyi: megjelenni és meghalni. Mert a többiek nagyrészt maradnak, a haláltól eltérő távolságra, de mégiscsak: az életben, akár a nézők.
Az előadásban résztvevő színészek a folyamatos átalakulás sikeres megjelenítése által hoznak létre jelentős alakításokat, például a feszültség (és a hangerő) kimért fokozásával, mint Szűcs Ervin (Capulet/ Montague-né), a többarcúság egyazon szerepen belüli megmutatásával, mint Kézdi Imola (Capuletné/Montague), az egyetlen gesztus ismétlésébe is komor mélységet behozó Bogdán Zsolt (Lőrinc barát), a mozdulataiba és hangsúlyaiba a belső, rideg mozdulatlanságot is áthelyezni képes Bodolai Balázs (Tybalt), a sorsot egyszemélyes tragikus karként dajkáló Albert Csilla (Dajka), az ügyetlenség és esetlenség mélyéről az erőt is felszínre hozni képes Farkas Loránd (Páris). És itt a szerepformálások csak egy-egy keskeny szeletét említem, inkább jelzésszerűen.
Az előadás szerves részeként, mégis külön sávon mozogva mutatnak fel valami pogányul kegyetlent a Mercutiót (Imre Éva) és Benvoliót (Gedő Zsolt) megformáló színészek, akik a világunktól idegent, a kegyetlent és félelmetest, a pengeként rezdülőt, az íjhúrként izzót, a hétköznapi ismereten túlit érzékeltetik, Mab királynő világát, amit örömmel nyugtázunk, hiszen Imre Éva ezek szerint már ezt is meg tudja cselekedni, Gedő Zsolt pedig: máris.
A felnőttek és a fiatalok közötti konfliktusban (fontos jelentésréteg ez is!) a két címszereplőnek nincs igazán alkalma létezni, élni; a társadalom, a többi szereplő által létrehozott hálóban rángnak, és csak felfele volna menekülési lehetőség, ezért is helyénvaló a légtornászjelenet, miként a Rómeó Júlia erkélye jelenet is (Sic!). A címszereplők (Júlia: Román Eszter; Rómeó: Kiss Tamás) éppen ezért kívül állnak az előadás idején, nekik csak két órájuk van, az ő szerepük ebben az előadásban, hogy fiatalok legyenek, és haláluk előtt mindent megcselekedjenek. Mozgásterük (amelyben a színpadi mozgás, gesztus, tánc kiemelten fontos és erős tud lenni) szűkreszabott. (A plakáton megjelenő R&J cím is ezt a szűkösséget jelzi előre.) A legnehezebb éppen ezért az ő szerepük, mert ha tetszik, ha nem, nekik is át kell lényegülni, ha lehet, folyamatosan, és ezt, még nem tudják áthozni, csak akkor, amikor nem arra figyelnek, hogy Rómeót és Júliát kell megformálni, hanem valami mást. Amikor erre, a valami másra, az éppen átváltozóra figyelnek, akkor igazán jók, akkor tűnik el az a benti statikusság, „állapot-felmondó-jelenlét” (ha létezik ilyen: a szövegfelmondó jelenléthiány ellentéteként!), ami a két fiatal színművész alakítását helyenként megtöri.
Szerencsére a halála után a bosszú szellemeként minden szereplőt elpusztító Júlia, a (nézőt dermesztőn) állva is meghalni képes Rómeó két fiatal megformálója a fentiek ellenére is az egy testként mozduló, rezgő, vágtázó és lebegő előadás egészén belül marad, ahol a játékosság és a veszélyérzet kettőssége a nézőt is felizzítja, átemeli.

Kolozsvári Állami Magyar Színház: Rómeó és Júlia. William Shakespeare nyomán. Mészöly Dezső fordításának felhasználásával. Rendező: ifj: ­Vidnyánszky Attila. Díszlettervező: Csíki Csaba, jelmeztervező: Kiss Zsuzsánna, színpadi mozgás: Sinkó Ferenc, rendezőasszisztens: B. Veres Emőke, ügyelő: Zongor Réka.