Valóságjáték, játékvalóság

Egy Hamlet mindig jelentős előadásnak készül, ilyen fajsúlyú és „klasszikusságszintű” drámánál ez bele van kódolva a választásba. De közben ezek a több száz éves, végig a kánonban maradó színpadi szövegek túl is terhelődnek. Rengeteg jelentésréteget feltártak és hozzáadtak az idők során, nagyon sok paradigmatikus előadás született, sok szövegrész automatizálódott, elhasználódott. A nagyváradiak friss Hamletje (a Gyulai Várszínházzal közös produkció) regionálisan mindenképp lehet jelentős, és nem is tobzódik a kiüresedett Hamlet-sémákban, de nem mond, nem mutat radikálisan új dolgokat sem.
A Hamlet esetében (Shakespeare esetében általában) mindig fontos a szöveg. Egy avítt fordítás, egy széteső dramaturgi munka ki tudja húzni egy előadás alól a szőnyeget, egy erős, tiszta, jó szöveg pedig élvezhetővé tud tenni gyengébb rendezéseket is. A váradi Hamlet legerősebb rétege éppen a szöveg. A műsorfüzet tartalmából arra lehet következtetni, hogy a munkafolyamat során különös hangsúlyt fektettek a szövegre, hardcore filológiai kérdések is előkerülnek, és rövid interjú is olvasható Nádasdy Ádámmal, az ő fordításával dolgozott ugyanis Telihay Péter rendező (aki maga is dramaturg…). Nádasdy itt arra a kérdésre, hogy mi jelenti a legnagyobb kihívást a fordító számára, így válaszol: „Hogy ne legyen unalmas a szöveg.” Nem az, az előadás pedig fenntartja, működteti és értelmezi ezt a kitűnő szöveget. Ez két kérdést is maga után von. Az egyik, hogy nem válik-e anakronisztikus módon szövegillusztrációvá az előadás. (Nem.) A másik, hogy Telihay víziója van-e annyira erős, hogy kitágítsa a szöveg értelmezési mezőjét. Hogy ne legyen unalmas, ahogy Nádasdy mondja, hogy kellően friss-e ahhoz, hogy „az érdeklődést fenn tudjuk tartani, akkor is, ha a szereplő filozofál vagy hosszas hasonlatokban fejezi ki magát”.
Hamlet a drámairodalom első modern hőse, szokták mondani: önmagában, a pszichéjében zajlik a központi konfliktus. Ennek ellenére, mivel ő a dráma rendszerének meghatározója, ha nem is kétdimenziós figura, de a színpadi/filmes értelmezésekben gyakran etikai etalonná válik. Sebestyén Hunor Hamletje mindenképp túllép ezen. Nem feltétlenül szerethető, nem húz magával, hogy azonosuljunk vele. Egzaltált és obszesszív, őrlődése felpörgetett énkeresés. Az előadás nem próbálja meg véka alá rejteni Hamlet nőfóbiáját, így könnyen lehetett volna belőle egy paranoid hisztérikus incel, de a rendezés sajnos nem jut el idáig, nem megy tovább ezen az úton. Pedig ez a fajta toxikus maszkulinitás és maszkulin sértődöttség (ami benne van azért ebben a váradi Hamlet-figurában, ha nincs is kibontva) nagyon is kortárs probléma. Így azonban csak felvillan ez az értelmezési keret, amiben a címszereplő kapcsolatainak dinamikáját bizony meghatározza ez a szorongás. Sebestyén alakítása komplex, rengeteg energiával ruházza fel ezt az amúgy depressziós karaktert, de kellően érzékeny is ahhoz, hogy tettei és a mögöttük álló motivációk értelmet nyerjenek, cselekvése ne legyen esetleges, véletlenszerű csapongás.
Ophélia sem az a passzív vagy passzív-agresszív, távolian szűzies figura Trabalka Cecília alakításában. Egy dj-pult mögül, billentyűkön játszva, énekelve figyeli, sőt aktívan is irányítgatja a játék-/tánctéren történő mozgásokat. (Az élőzene amúgy itt is, most is jót tesz az előadásnak, a színészek révén a hangszerek kellékké is válnak, ezáltal az auditív világ is közvetlenebbül, szervesebben illeszkedik az előadás egészébe. Főként azon a ponton ér nagyon szépen össze minden, mikor a szöveg maga is behozza a furulyát – itt szaxofon, amire a mostanában épp erős jelképpé vált piros-fehér elkerítő szalagkordon egy foszlányát kötötték. Ez a piros-fehér szalag több díszletelemen is felbukkan amúgy.) Trabalka Ophéliája jelen van a történésekben, csak épp nem jut szóhoz-szerephez bennük, mert sem Hamlet, sem mások nem vonják be. Megbontja a ráosztott női szerepet, ahogyan a színésznő is megbontja a falsul feminizált Ophélia-képet, de végig a játéktér – és a szüzsé – perifériáján marad. Őrülete pedig nem tűnik kevésbé eljátszottnak, mint Hamleté.
Az előadás látványát a játéktér mennyezete, egy felfelé nyitásszerűen mozgatható óriási tükör határozza meg. A tükör leitmotif, az óriási tükörmennyezet mellett hol kellékként (kisebb tükör), hol szövegkulisszaként tereli a értelmezést, de a metaforát nem bontják annyira ki, hogy kilépjen a túlkoptatott közhelyből. A tükörplafonnal szemben a talaj szintén egyre tükörszerűbbé válik, ahogy az idő előrehaladtával egyre inkább szétfolyik rajta az előbb csak a színpad egy ároksávjában lévő víz, amibe a játszók belelépnek, tocsognak, elviszik a talpukon a nézőtérig. A sok tükör elkezd egymásba tükröződni (bár ez vizuálisan nem explicit), a valóság elvész az optikai káoszban. A színház-a-színházban eszközének talán leghíresebb alkalmazása ebben a darabban van, a színészt játszó színész pedig ebben a produkcióban már a legelején megjelenik. A darab derekán aztán a színészmesterségről szóló monológ különösen hangsúlyossá válik, ahogyan az egész szereplőgárda szemben van a közönséggel, kinyitva, felfüggesztve a negyedik falat. Tükrök tükröznek, színészek eljátsszák, hogy a színház nem is színház, hanem valóság vagy fordítva.
A jelmezek és díszletelemek jellemzően a múlt század végi vagy ezredfordulós színházi paradigmába illeszkednek, ahogyan tulajdonképpen maga a produkció is. Történetiségen kívüli ruházatok, könnyű, lebegő műszálak, az adott szereplő státusára vagy funkciójára való jelszerű utalások. Nem visszafogott a látvány, nem információszegény, de mértéktartó, nem akar mellbevágni, lesokkolni. Ugyanakkor, épp emiatt, ironikus is. Ikonikus szerintem ebből a szempontból a focilabda, amit Hamlet itt koponya gyanánt a tenyerében tart. A gesztus maga Hamlet popkulturális képe, amit mindenki ismer, a labda-koponya az önironikus jel.
A váradi Hamlet nem egy friss, formakereső, nem egy merész vagy forradalmi előadás. A közép-európai mainstream színházi nyelvet és esztétikát használja érdekesen és jól, de ez az esztétika kezd már megkopni. A szöveget exponáló, élővé tévő, korrekt produkció, amit érdemes megnézni. Elég fajsúlyos és rétegzett előadás ahhoz, hogy bemutatója méltó megünneplése lehetett a Szigligeti Színház százhúsz éves fennállásának.

Szigligeti Színház, Nagyvárad. William Shakespeare: Hamlet.Rendező: Telihay Péter. Szereplők: Sebestyén Hunor, Dimény Levente, Tóth Tünde, Kardos M. Róbert, Szabó Eduárd, Hunyadi István, Kocsis Gyula, Szotyori József, Gajai Ágnes, Kiss Tamás, Tőtős Ádám, Dombi Dávid, Trabalka Cecília. Díszlettervező: Horváth Jenny. Jelmeztervező: Florina Bellinda Vasilatos. Koreográfus: Lőrinc Katalin. Zenei vezető: Trabalka Cecília.