Tájból kimetszett élők ideje
XXX. ÉVFOLYAM 2019. 24. (782.) SZÁM – DECEMBER 25.
Veszélyes időkben, amikor az íráskészséggel megáldott antropomorf lény inkább írjon verset, regényt, esszét, csak drámát ne – egyszóval a vészterhesen posztdramatikus időszak egyik utolsó évében, amikor a szerző és olykor a rendező is mindent a színészekre hagyott, hogy azok vigyék csak el a hátukon a terhet, a balhét is, ha kell, ilyen időkben tehát: Lanczkor Gábor színházat írt.
A színházat nem lehet írni, azt építeni, megalkotni, mi több: játszani kell. Lanczkor Gábor azonban, a posztdramatikus időkre való tekintettel: színházat írt, Tájsebzett színházat – amint a cím is jelzi. Ám a kötet alcímében az szerepel, hogy az itt szereplő 4 drámaszöveg (és 2 vers!) tulajdonképpen (csak?) „cselekvő vers” volna, mely cselekvő versek 2009 és 2016 között íródtak.
Szerencsére, a szerző felvállalja, hogy e dialógusokra alapozó, emberek közötti megtörténések dramatikus szövegek, ám mindezt sajátos módon, adott drámaszerzői világlátás mentén teszi. Ahogy a fülszöveg is utal rá, egy, a klasszikus német szemléleten átszűrt, a görög színházi alapokra támaszkodó világértelmezés az, ami e szövegek sajátja. (Írhatná a szerző azt is alcímként, hogy, példának okáért: jelenetek, egyfelvonásosok; esetleg: párbeszédek, kamaradarabok, ám kitér a pontos/pontatlan műfaji meghatározások elől – és marad a tűhegyes jelzésnél: cselekvő versek.) Az alcím irányadó jel, a műfaji meghatározás azonban magában a kötetcímben keresendő. A Tájsebzett Színház ugyanis olyan színház, amely összművészeti (gesamntkunstwerk) hagyományokra is alapozva kívánja beleírni magát a tájba úgy, hogy a megírás folyamatára is utal, valamint arra: a tájba és a színházba folyamatosan, újra és újra beleírjuk magunkat, többé-kevésbé drámai, színházi – sőt olykor rituális eszközökkel élve.
A ritualitás pedig éppen a művészeti eszközök együttes használatában rejlik, ha ettől az adott szöveg az adott tájban (is) élővé és jelenvalóvá válik, jelként is fennmarad, utalások soraként és sora által viszi, viteti tovább önmagát; amennyiben az utalás és a (tájra/technére) utaltság természetes velejárója a színházba, üres térbe, tájba belépőnek, rítusban résztvevőnek.
Sebzett táj a Lanczkor-féle színház, mert szükségszerűen mesterséges, egyfajta landart-tevékenység eredménye, és ennek okán a különböző szövegek nem csupán zenei, fotográfiai, színházi, drámai motívumok gócpontjaként felfogott összművészeti ténykedések eredményei, de tájépítészeti, kertművészeti – és mindezek okán mnemotechnikai alkotások/formák is egyben.
Ahogy a romantikus kertben saját és sajátos mnemotechnikai térként bukkan fel a romos templom, ugyanilyen értelemben, szerves részként, mégis idézetként működik a görög drámahagyomány Lanczkornál. A szerző azonban nem hagyja, hogy elmerengjünk – felmutatja az utalás tényét és máris visz tovább. Egyenesen a hajléktalanok világába, az éles helyzetek „tájaira” kalauzol bennünket, mint a kötet legterjedelmesebb, annak mintegy felét kitevő Föld című drámaszövegben.
Shelley Prométheusza, Hölderlintől Empedoklész halála, az abszurd dráma egyes gesztusai épp úgy felsejlenek ebben a szövegben, mint Maeterlinck A vakok című drámája – mindez távolságtartó szikársággal és elemelt, töredezett, mégis lírai nyelven. Mert a Föld, a maga tömörségében, emberiségkölteményként, pontosabban Föld-költeményként is olvasható. Vak ember, zenész, hajléktalan, újságíró, rendőr – az embertípusok „színe-java” felbukkan a szereplők között, a lehetséges világok egymással találkozó, egymást csak érintő dimenzióiként, ám hús-vér emberekként, tehát: színpadképesen.
A sötét nap fényének hölderlini izzását végig megtartja e dráma, amely „költemény” mivoltához méltón úgy idézi meg a kert motívumát, hogy annak közepén, avagy hűlt helyén tényleg megjelenhessen Auróra, a hajnal allegorikus alakja („Auróra, a Nap húga vagyok, / S ha vaksötét is van szemeitekben, / Bevilágíthatatlan éjszaka, / Sötétetekben én vagyok / A rendező közép”). Azonban a földi világgal történő találkozás okán ő is hidegre, halára ítélt mennyasszonyként végzi, olyan ötödik elemként, aki Luc Besson filmjének főszereplőnőjével ellentétben – nem találhat megmentőre.
Pompázatos címet visel a kötet első darabja: Constantin Brâncuși bebizonyítja az amerikai hatóságok előtt, hogy szobra nem pusztán néhány kilogramm bronz, amiért behozatali vámot kellene fizetnie. A történet pikantériája, hogy maga az esemény, az „előadás” a Hegyestű kőfejtőjében játszódik le. A helyszín felülírja a címet, magát az eseményt, amely a „semmi” közepén is a játék, a művészi létmód lehetőségeit kutatja, tűpontos replikák sorával, a hiábavalóság „negatív” rítusaként.
Fontos e szó, a rítus, a többi szöveg kapcsán is, nevezhetnénk akár orgiátlan misztériumoknak is őket (a bécsi akcióművészetre is utalva), mert minden szöveg a találkozásról is szól, ám az egyes jelenetek szinte tapintható világokat létrehozó ereje ellenére az érzékiség kilúgozódni látszik e színházi tájakból, mint a Médeia alszikban, ahol a szereplők tulajdonképpen nincsenek jelen. „Nem itt vagyok, nem is látsz” – hangzik el – már a középkori színjátszás „Kit kerestek? Nincsen itt!” replikapárjára utalva, de a középkori formán átsugárzó reménység nélkül… Pedig „istenségek” is megjelennek, a két hajóvontatót a Maros és a Tisza figyeli, ám az eseményeket nem befolyásolják. A hiányról és az elkerülhetetlen sorsról is szól, ilyen értelemben ez a szöveg a leg-„klasszikusabb”, bár kétségtelenül távol áll Lanczkortól, hogy lecövekeljen bármely korábbi, veretes formánál. Szűkszavú, forgatókönyvszerűen pontos szerzői utasításai, a nem is elemelt – sokkal inkább nem-levő, finoman felülstilizált, recitatívós hangnem úgy kölcsönöz drámaiságot e szövegnek, akárcsak a kötet valamennyi darabjának, hogy nem válik egy pillanatra sem érzelgőssé – a szereplők a táj kimetszett, megszólalásra bírt darabjai.
A táj, minden természeti volta ellenére, szikár, már-már megszerkesztett, mert a tér középpontjában mindegyre felsejlenek a hiány, a nem-lét körvonalai, ezért is ijesztő, iszonytató az Eukraditész fiai egyik „főszereplője”, a város hűlt helye. Azonban Lanczkor szövegei e folyamatosan jelenlévő hiány okán, nagyon visszafogottan, szinte észrevétlenül, de beszélnek a szentről, a reményről is, hiszen a „szentély, íme, romosan, de áll” – összművészeti stílben, virtuális világok tereit, utalásait is magához vonzva a saját időtlen időin belül, ahogy azt egy mai tájsebzett színház, posztdramatikus időkön is túl, legjobb tudása szerint teheti.
Lanczkor Gábor: Tájsebzett színház. Tiszatáj Könyvek, Szeged, 2017.