Szorongásos Noé-szindróma

A nézőtérrel szemben a színpad teljes szélességében egy áruházi polc, tele chipsszel. Nem díszletchips, olvasható, felismerhető a márka. Az áruházi polc színei az orosz zászlót idézik. Ez persze lehet véletlen. És az is lehet, hogy nem az. Ez a kép fogadja a nézőt. Apokalipszis és fogyasztói társadalom. Két olyan fogalom, melyek sokunk fejében összefüggenek. Két olyan fogalom, mely sokunk fejében ott motoszkál a szorongásaink háttérműveleteiben. Két olyan fogalom, melyet sokunk elcsépeltnek érez. De hogyan lehet a világvége, a megélt, átélt világvége elcsépelt?

Oleg és Vlagyimir Presznyakov Csónak, avagy előttünk az özönvíz című színpadi szövege viszonylag friss, tizenvalahány éves szöveg. A szibériai születésű szerzőpáros (testvérpár amúgy) sok-sok éve szerves része a magyarországi, magyar nyelvterületű színházi világnak, kicsit a mieink is már. Ezt a drámát is több magyar színház játszotta az utóbbi években. És a szöveg itt fontos. Sok szempontból klasszikus színház ez az előadás, sok szempontból nem vállal kockázatot, de ugyanannyi szempontot találhatunk arra, hogy valami egészen mást próbál csinálni. Újat keres, és nem kockáztat. Klasszikus színház, miközben tizenvalahány éve még azt mondtuk volna rá, hogy ez, pontosan ez a kortárs színház. Telik az idő. És ez a kettősség, a gyorsan változó „kortársság” paradoxona határozza meg a szöveget is, a vásárhelyi előadást is: egyszerre érezzük azt, hogy ezt már annyiszor láttuk-hallottuk, hogy akár didaktikus jelképekkel traktálnak minket, és azt is, hogy: de ez az egész igazából pont az, amivel nap mint nap szembesülünk. A világvége.

Ha egyetlen hívószót kellene találnom erre az előadásra, akkor azt mondanám: lassúság. És ez a lassúság ebben az esetben azt is jelenti: dac. Dac a felgyorsult ritmus ellen. Ez a felgyorsultság pedig egyszerre jelenti a közhelyeket, azaz a konzumerizmus által diktált felfokozott tempót, és az esztétikait is, vagyis a színház, a film, az alkotások gyorsaságát, magának a játszott szövegnek az intenzitását. Bocsárdi ezekhez képest (szinte) végig lassít. Ennek a lassításnak a legegyértelműbb felmutatása a díszletmunkások nyíltszíni mozgatása. A színlap „helyszínelők”-nek nevezi őket, fehér, kapucnis kezeslábasban, fehér maszkban vannak, mint a helyszínelők, mint a mentősök a Covid idején, mint az atomkatasztrófa takarítómunkásai. Jelenetek között, a díszletváltások alatt végtelenül lassan mozognak-dolgoznak, viszik ki, hozzák be a kellékeket, elnyújtják ezt a folyamatot, mely az előadásokban amúgy a lehető leggyorsabban szokott lezajlani. Maga a játék egyébként nem lassú, olyan értelemben, hogy a dialógusok pörögnek, ahol pörögniük kell, nincsenek elnyújtott színpadi mozgások. De a jelenetek hosszúak (már a szövegben is), és meg is hagyják nekik az időt, hogy elkezdődjenek, kibontakozzanak, végigérjenek, megvan a tágasságuk az időben. Az előadás nem akarja szimbólumokkal leterhelni saját magát, de az én olvasatomban ez a lassúság megintcsak az apokalipszis metaforája vagy inkább sajátossága. Gyermekkoromban, hittanórán, mikor a világvégéről tanultunk, ezt egy akciófilmesen pörgő, robbanásokkal tarkított, gyors folyamatként képzeltem el. Ehhez képes olybá tűnik, hogy inkább békák vagyunk, akiknek eszükben sincs kiugrani a fövő vízből, mert szép lassan hozzászoktak a fokozatosan emelkedő hőmérséklethez. Úgy tűnik, hogy az apokalipszis lassú folyamat, aminek a tempóját nem igazán tudjuk komolyan venni, és számomra úgy tűnik, hogy a színpadon is éppen ezt a lassúságot láthatjuk.

De a történet nem is a világvégéről szól. Dióhéjban annyi, hogy egy Jon nevű férfira rátukmálnak egy bizonyos csomag chipset a sok egyforma közül, azzal az ígérettel, hogy azzal majd nyer egy jachtot, amivel modern Noéként megmenekülhet a közelgő özönvíztől. Mikor kiderül, hogy a zacskóban valóban benne van a nyertes szelvény, hősünk is elhiszi, hogy ez a sorsa, és elkezd felkészülni a bibliai kalandra. Szó van az apokalipszisről (özönvíz), de a színpadon nem ezt látjuk, hanem az egyén, a család személyes apokalipszisét. Eléggé jellemző ez a Presznyakov fivérek szövegére, hogy sokszor elcsépeltnek, túl egyértelműnek tűnő megoldásokkal dolgozik, mint ez is. A szöveg ilyesfajta közhelyeit helyenként sikerül kimozdítani, például Artúr, a gorilla monológjában, mikor egyrészt humoros kontextusban hangzik el a monológ (drogos kollektív hallucináció [?], hogy a főemlős beszél), másrészt önironikussá tud válni. Helyenként viszont mintha nem sikerülne, például az előadászárlat esetén: szintén Artúr, a gorilla képe, a kezdődő özönvízkor, a gumicsónakban. (Artúr, a gorilla az egyetlen állat, akit Jonnak sikerül összeszednie, pontosabban megvásárolnia, hogy majd felvigye a bárka-jachtra.)

A színpadi terek kicsik, de intimnek nem mondanám őket. Inkább kissé zsúfoltak, kissé nyomasztóak (a színek is), néha chipsszel, néha koka-/spenótlevelekkel teleszórtak (ezekből jut az első sorban ülők cipőtalpa alá is – kicsi tér). Ezzel éles kontrasztban áll a színészi játék. Eltúlzott játékról van szó, a gesztusok, mimika, a mozgás felnagyítva, a reakciók szinte némafilmes erősségűek. László Csaba Jonja így válik szomorú bohóccá, aki enerváltan csetlik az árufeltöltő próféta által kijelölt sors felé, Berekméri Katalin Színésznője így lesz félautista-félrobot karakter, a Moldován Orsolya által alakított üzletasszony tikkje így válik pszichotikus rángássá. Tér és játék ellentétére ráerősítenek a fehér alapozómaszkok, a szem körül „lyukat”, sötétebb bőrt, karikát hagyva. Ez a kontraszt a neurotikus hangulatot erősíti, ahogy a harsányság, a kiabálva elmondott replikák is.

Az előadás termékmegjelenítést tartalmaz – figyelmeztetik a nézőt. Na de ennyit?! Már említettem a nyitóképet, a falnyi márkás chipsszel, de gyakorlatilag minden ital, használati tárgy többször is kihangsúlyozva a márkanevével együtt említődik. Igen, a fogyasztói társadalom, értjük. Nem kell takargatni. De igazából ez humorforrás is. Lehet, hogy az eddigiekből nem derült ki, de az előadás vicces. Ez a játék érdeme is, a szöveg érdeme is. A humor az egyik erőssége Presznyakovék szövegének, de van neki több is, például a színház a színházban jelenet, ami olyan ügyesen megalkotott, hogy hosszú percekig abban voltam: a darab szerves részét nézem. De van több gyenge pont is. A szövegnek nem sikerül igazán mélységekbe lemennie, az egyéni világvége mint a kollektív apokalipszis látlelete, típusokkal felépítve, ez néhol szájbarágós. Ehhez képest az előadás nagy erénye, hogy a rendezés komplexitása révén sikerül elkerülnie az allegóriává válást vagy a túl egyértelmű olvasat csapdáját.

Kiemelném a produkció hangvilágát. Bocsárdi Magor zenéje nem tucat színházi zene, invenciózus, és végig megtartja a sajátos ízvilágát, önazonos marad, miközben teljesen különböző hangulatokat és funkciókat tud megjeleníteni, ellátni. De ami igazán izgalmas a fónikus réteg esetében, azok az apró zajok. A teafőző sípolása, a csap csepegése, órakattogás stb. A hétköznapi élet irritáló zajai teremtenek kontextust a teljes jelenet számára, sokszor a játékot is meghatározzák (Berekméri Katalin például, ahogy a csap csepegésével egy ritmusban veti oda a mondatokat). Hétköznapi, lassú apokalipszis.

Spoilereztem már épp eleget, ezért elmondom azt is, hogy a Noé-küldetés kudarcba fullad, Jon nem jut fel a csónakba. Sőt, nem is lehetett komolyan venni egy pillanatra sem, neurotikus, pszichotikus tünet, semmi más. Ilyen ez a mi világvégénk. Nem lehet már beszélni se róla, mert csak közhelyeket pufogtatunk vagy aktivistáskodunk, neurotikusak, pszichotikusak vagyunk, ha megtesszük. Nem lehet erről beszélni, de muszáj erről beszélni. Ez a muszáj ez az előadás. Dacból azért is beszél róla, és megkeresi, hogyan lehet mégis.

‍

Marosvásárhelyi Nemzeti Színház, Tompa Miklós Társulat. Oleg és Vlagyimir Presznyakov: Csónak, avagy előttünk a vízözön. Rendező: Bocsárdi László. Szereplők: László Csaba, Rózsa László, Kádár Noémi, Berencsy Martin e. h., Berekméri Katalin, Sebestyén Aba, Kovács Botond, Biluska Annamária, Kilyén László/Makra Lajos, Bokor Barna, Moldován Orsolya, Meszesi Oszkár, Németh B. Kristóf, Csiky Csongor Ábel e. h., Dull Bence e. h., Kiss Péter e. h., Csiki-Tarcali Szabolcs, Fock Romulus, Magyari Aurelian, Sárosi László-Levente, Szávics Zalán, Trucza Samu, Zólyomi Endre. Zeneszerző: Bocsárdi Magor. Koreográfus: Bezsán Noémi. Díszlettervező: Bartha József. Jelmeztervező: Irina Moscu. Jelmeztervező-asszisztens: Nagy Fanny. Light designer: Bányai Tamás. A rendező munkatársa: Kiliti Krisztián. Súgó: Simon Noémi. Ügyelő: Rigmányi Lehel.