„Senki sem tanult semmit a történelemből”. Beszélgetés Lucian Nastasă-Kovács történésszel, múzeumigazgatóval

– A kolozsvári Szépművészeti Múzeum néhény éve felébredt Csipkerózsika-álmából, illetve ez alatt a pár év alatt felzárkózott a hasonló európai intézmények sorába. A Bánffy-palotában évente több tucat képzőművészeti tárlat nyílik, gyakran nemzetközi hírnevű meghívottakkal, művészekkel. Ugyanakkor a Szépművészeti Múzeum előadások, könyvbemutatók, konferenciák, fesztiválok színterévé lett. Kedvelt helyszíne „a Bánffy” a Kolozsvári Magyar Napok rendezvényeinek, illetve ebben az évben a Várkert fesztiválnak is teret adott. Úgy gondolom, hogy ebben Önnek, a világszemléletének, a gondolkodásmódjának óriási szerepe van. Honnan indul ez a fajta nyitottság, kíváncsiság? – Iskoláimat a Neamț megyei Románvásáron kezdtem, majd úgy alakult, hogy átkerültem Szabófalvára, az ottani iskolába. A szabófalvi iskolába csángó gyerekek is jártak. Én pedig összebarátkoztam a katolikus pappal és a kántorral, olyannyira, hogy megengedték, használjam a könyvtárat, amikor csak kedvem támad. Ha például lógni akartam órákról, mert az adott tantárgy nem érdekelt annyira, elmentem és meghallgattam a kántort, aki minden nap tizenegy órától gyakorolt az orgonán. Vagy pedig a könyvtárba mentem olvasni. Csodálatos hely volt. A kulcsot a matematikatanár őrizte, illetve egy idő után én. A matektanár tudta, hogy történelem szakra készülök, megbízott bennem, én pedig azt vettem le a polcról, ami érdekelt, és amit el tudtam olvasni. A szabófalvi csángó-magyar közösség könyvtárának polcain számos 19. századi kiadványt is találtam, és olyan műveket, amelyek a kommunista diktatúrában tiltott olvasmánynak számítottak, a birtoklásuk is büntetendő volt. Számos francia nyelvű művet olvastam, illetve olyan könyveket, amelyeket szintén nem kedvelt a kommunista rendszer, például a két világháború között megjelent történelmi vagy filozófiai tematikájú műveket. Abban, hogy történész lettem, nagy szerepe volt édesapámnak, az ő szellemiségének is.
– Kutatásainak témái között jelentős helyet foglalnak el a Romániában élő nemzeti kisebbségek – bár tudom, nem szereti ezt a kifejezést. Tanulmányaiban, könyveiben foglakozott az erdélyi örmények történelmével, szokásaival, hagyományaival, a romániai zsidósággal, az erdélyi magyarság kultúrájával, történelmével, a romániai cigány kisebbség percepciójával, történetével. Hogy kezdődött mindez? – A kilencvenes évek teljes naivitásban találtak: számomra akkoriban felfoghatatlan volt, hogy az emberek egymást etnikai vagy vallási hovatartozás alapján ítéljék meg vagy el. Az iskolában és az egyetemen voltak örmény, zsidó, csángó, magyar, szász nemzetiségű évfolyamtársaim, mindenki a saját ünnepeivel, amelyeknek együtt tudtunk örülni. Emlékeim szerint soha nem merült fel sem az én, sem az ő családjukban, hogy ne látogassuk meg egymást, vagy ne barátkozzunk nemzetiségi vagy vallási okokból. Csak akkor, a rendszerváltás és a marosvásárhelyi események után fogtam fel, hogy itt valami történik, és ekkor kezdtem el kérdéseket feltenni magamnak. Fiatal történész-kutatóként a jászvásári (azaz iași-i) A. D. Xenopol Történeti Intézetben dolgoztam, jelenkori történelemmel foglalkoztam már akkor is, főként a modern kori román értelmiségi réteg kialakulásával, fejlődésével. Az intézmény akkori vezetője, jelenleg tiszteletbeli elnöke, Alexandru Zub (aki nem mellesleg politikai elítélt volt egy 1957-es jászvásári egyetemista megmozdulás szervezése miatt), rendkívül nyitott ember, igazi történész, aki soha ilyen jellegű gátakat nem szabott, és nem voltak nacionalista megnyilvánulásai. Az, hogy elkezdtem foglalkozni a Romániában élő más népek történelmével és kultúrájával, mégis egy hosszabb folyamat volt, és nem feltétlenül a kilencvenes évek elejének feszült hangulata vagy a nacionalista kortesbeszédek indítottak el ezen az úton. Nem volt egy jól kidolgozott stratégiám, talán azt is mondhatnám, hogy ebben a kérdésben részben az érzéseim vezettek.

– Hogyan találkozott a magyar kultúrával, olvasott-e magyar irodalmat? – A magyar kultúrával Borsi-Kálmán Bélának köszönhetően találkoztam, aki 1990 és 1995 között a bukaresti magyar követség politikai és kulturális tanácsosa volt, és tartott néhány előadást nálunk, Jászvásáron, a történeti intézetben. Tőle tudtam meg, hogy Debrecenben nyári egyetemet szerveznek, oda aztán többször is eljutottam. Ekkor döntöttem el, hogy igyekszem megtanulni magyarul, sokat segített ebben az, hogy a szabófalvi iskolában hallhattam osztálytársaimtól azt a csodálatos moldvai csángó-magyar nyelvjárást, ez volt az alap, illetve nagy segítségemre volt az irodalmi nyelv valamelyes elsajátításában az is, hogy véleményem szerint a magyar nyelv rendkívül muzikális. Minden igyekezetem ellenére rettenetesen beszélek magyarul. Ám számos magyarországi látogatásom alkalmával azt tapasztaltam, hogy talán a hozzáállásomnak köszönhetően is, de az emberek barátsággal és nyitottsággal fogadtak, nehéz lenne felsorolni mindazokat a baráti, jó ismerősi kapcsolatokat amelyeket magyar emberekkel ápolok. Ami a magyar irodalmat illeti, elovastam mindazt, ami a Kriterion Kiadó jóvoltából fordításban megjelent. Mostanában újra elkezdett foglalkoztatni a műfordítás kérdése, szeretném, ha minél több magyarul írt művet lefordítanának román nyelvre. Tehetséges, rendkívüli ismeretanyaggal rendelkező műfordítóink vannak, akik a magyar és a román kultúrát is kiválóan ismerik. Közülük most Marius Tabacut emelném ki, akinek fordításában nemrég jelent meg gróf Bánffy Miklós Erdélyi történet című trilógiája románul. Mintegy megerősítve azt, amit erről én is gondolok, ő maga is úgy fogalmazott, hogy műfordítóként tulajdonképpen társszerzővé lett, hiszen nem csak egy másik nyelvre, hanem egy másik kultúra nyelvére kell átülteni az irodalmi művet ahhoz, hogy érthető és élvezhető legyen.Ami a kutatásaim témáit illeti, be kell vallanom, hogy tulajdonképpen szentimentális beállítottságú vagyok. Mindaz, amit kutatóként, történészként elkezdtem építeni, és amit ma is folytatok, az nem mindig racionális alapokról indult, indul. Ugyanakkor hajlamos vagyok arra, hogy összehasonlítsam a különféle ismereteket, adatokat, ezek tükrében egyes tényeket is, sőt vallom, hogy az összehasonlítás a történelemtudományban rendkívül fontos, alapvető dolog. Csak az összehasonlítás révén tud megmutatkozni az igazi érték. Mondok is egy példát erre. A tükörbe nézve mindaddig meg voltam győződve róla, hogy jóképű fiú vagyok, amíg a tavalyi TIFF-fen nem álltam Alain Delon mellé. Rögtön éreztem, hogy nevetséges korábbi hiúságom, annak ellenére is, hogy ő sokkal idősebb nálam. De a viccet félretéve, mindannyiunkra jellemző ez, hogy a tükörbe nézve magunkat a legszebbnek és a legokosabbnak látjuk. Ám az az igazság, hogy folyamatosan össze kell hasonlítanunk magunkat a többiekkel, és nem csak a versengés miatt. Hanem azért, hogy mérlegelhessünk, hogy szakemberként tovább tudjuk vinni és fejleszteni a tudást, az ismereteket, a megértést. Ha nem tudunk túllépni azon a rendkívül kártékony nacionalizmuson, ami tételesen az Erdélyről való diskurzust máig is jellemzi, és amely nacionalizmus a 19. század sajátos filozófiai-közéleti izmusa, nem jutunk túl messzire.
– Úgy gondolja, hogy a nacionalizmus, a nacionalista elvek elavultak ? – Úgy gondolom, hogy például a memorandisták mozgalmának ott és akkor, a 19. század végén valóban volt értelme, mondanivalója, valós célja. De nem jöhetünk kétezervalahányban ugyanazzal a típusú diskurzussal, hiszen a mai körülmények teljesen másak, mint a 19. század végi Erdélyben. Arról nem is beszélve, hogy a nacionalista történetírás hajlamos a ferdítésekre. Paul Valéry-t idézném, aki azt mondta a történelemről, hogy az emberi alkímia legveszélyesebb terméke. Hogy miért? Mert egy viszonylag felkészült ember, aki olvas is, azt a szeletet veheti ki magának ebből a fajta a történetírásból, amelyik neki a legjobban megfelel, abban a törekvésében, hogy bebizonyítson valamit. Bebizonyíthatjuk például azt, hogy az afrikai gyarmatosítás kiváló dolog volt, mert a civilizáció jótétményeit vitte el a fekete kontinensre, de közben elhallgathatjuk azt, hogy gyarmatosításnak több millió áldozata volt. Nem szeretnék a politikai rendszerek közötti harcok tolmácsolója lenni, úgy gondolom, hogy mindig az egyensúlyra kell törekednünk, és a valósághoz ragaszkodva kell bemutatnunk a különféle történelmi eseményeket. A történelemről azt is tartják, méghozzá évezredek óta, hogy a mindenkori népek és nemzetek okulására szolgál, éppen azért, hogy látva a múltbeli hibákat, amelyek katasztrófákhoz vezettek, ne kövessük el őket ismét.
– Mégis, időnként az az érzésünk, hogy nem sikerült tanulni a múlt tévedéseiből… – Sajnos, azt kell látnom több mint hatvanévesen, hogy senki sem tanult semmit a történelemből. Kisebb gondjaim vannak a nacionalista beállítottságú történészekkel, főként a kolozsvári iskolával, amely a két világháború között jött létre, és amely talán a leghangosabb ma is. Politikai, ideológiai megfontolásokból valahogy mindig lehetővé vált az, hogy olyan történészek is bekerüljenek a kolozsvári egyetemre, akik hajlamosak voltak a kompromisszumokra. Értem ezalatt azt, hogy felületesen kezelve a történelmi tényeket, olyan műveket hoztak létre, amelyek leginkább a 19. századi nacionalista történetírás hagyományához és szellemiségéhez hűek. Megkérdőjelezem történészi mivoltukat, éspedig azért, mert történészként ugyanolyan jól kellene tudják, mint én, azt, hogy micsoda borzalmakhoz vezettek a nemzeti, felekezeti hovatartozással kapcsolatos diverziók. Ma már, sajnos, egészen pontosan tudjuk, hogy a szabadjára engedett nacionalizmus ellentétet és konfliktust szít a különféle etnikumok, vallási közösségek között, és ez emberi áldozatokkal, vérontással jár, előbb-utóbb háborúhoz vezet. Olyan háborúhoz, amelynek csak vesztesei lehetnek. Sajnos hihetetlenül könnyű belobbantani a konfliktus szikráját, amely futótűzként képes terjedni. A gond az, hogy azt viszont senki sem tudja igazán, hogyan lehet féken tartani vagy megállítani, ha már elindult. Gondoljunk példaként a széteső Jugoszlávia esetére. Egy szerintem meglehetősen abszurd, de elterjedt nézet szerint Románia éppen a marosvásárhelyi eseményeknek, illetve az akkori kormányzat rátermettségének köszönhetően kerülte el azt, hogy Dél-Kelet-Európa Jugoszláviájává váljon, holott ennek az elméletnek nincs semmiféle tudományos megalapozottsága. A jugoszláv példánál maradva, elrettentő kellene legyen az, hogy a 20. század végén kirobbanhattak etnikai és vallási alapon polgárháborúk, amelyek tragédiákhoz, drámákhoz, szellemi és gazdasági leépüléshez vezettek és vezetnek. Az Amerikai Egyesült Államokat ötvennél több nemzet építette fel, nem vérségi elvekre alapozva. Ez utóbbit amúgy óriási ostobaságnak tartom, hiszen senki sem bizonyíthatja azt, hogy az ő vére teljesen különbözik valaki másnak a vérétől, de sajnos ez a fogalom még mindig megtalálható a hazai történetírás szótárában. Számomra a multikulturalizmus egy történelmi tényszerűség, emberi érték, ilyen szempontból vizsgálom és tanulmányozom. A multikulturalizmus nem csak etnikai, vallási hovatartozást jelent számomra, hanem felkészültséget, felhalmozott tudást, örökséget, hagyományt is.
– Kutatási területe a kultúra és az oktatás szociológiája. Számos európai, illetve Európán kívüli oktatási intézményben képezte magát. Hogyan hatottak önre a különféle iskolák, elméletek, kutatási módszertanok?
– Szintén a kilencvenes években, mondhatni párhuzamosan a debreceni szabadegyetemen való részvételeimmel, a párizsi társadalomtudományi intézetben dolgozhattam meghívott kutatóként, ahol közel kerültem a Bourdieu-féle szociológiai elmélethez. Kutatási területem valóban a modernkori román oktatás és kultúra szociológiája. A Bourdieu-féle analízis a modern társadalmak fejlődését illetően azt vizsgálja, hogy a különféle vallási, és nem etnikai (!) közösségek hogyan fejlődtek. Ezzel vagy egy ehhez hasonló módszertannal vizsgáltam én is azt, hogyan alakult a modern kor Óromániájában vagy Erdélyben a kultúra, az oktatás. Tulajdonképpen a román oktatás és kultúra szociológiai vizsgálatán keresztül jutottam el az itt élő más közösségekhez, az ő történetükhöz. Rengeteg levéltári anyagot olvastam és néztem át, sőt, egy részüket digitalizáltam is. Abba kár is lenne belemenni, mennyi akadályba ütköztem a levéltári kutatások során. Több mint huszonöt éve jelentetek meg könyveket és tanulmányokat ebben a témakörben, és néhány újságcikket leszámítva, amelyekben például a magyarság vagy zsidóság irányában tanúsított túlzott szimpátiával vádolnak, még soha senki sem kérdőjelezte meg a levezetéseim és következtetéseim tényszerűségét. A Románia területén élő különféle etnikumok a történelem során mind hozzáadták a maguk részét a román kultúra egészéhez, tagadhatatlan az is, hogy egyesek kiemelkedtek ebben, és az is tény, hogy voltak olyan csoportok, amelyeket kizártak mondjuk az egyetemi oktatásból, vagy egyáltalán, a modern román állam különféle intézményeiből, struktúráiból. És igen, elvből elítélem a kisebbség megnevezést. Első könyveim egyikében, amelyben a 19. század végi, 20. század eleji román történetírásról, szerzőkről, generáció- és szemléletváltásról értekezem, fejtettem ki, hogy miért elhibázott a többség–kisebbség megnevezés, elmélet. Példaként a Junimea Irodalmi Egyesületet hoztam fel, amely a szellemi elitet képviselte a maga korában, és amelynek legtöbb tagja a francia kultúrához kötődött neveltetése, iskolái révén. Ám az országot kormányzó kisebbség német szellemiségű volt, a döntéseket ők hozták, mivel ők képviselték a hatalmat, holott kevesebben voltak. A célkitűzés az volt, hogy a modern román államot és társadalmat a német példa szerint építsék fel. De erre a kisebbség–többség témára számos más példát tudnék még felhozni, akár a mai Románia történelméből, elég, ha csak a rendszerváltás utáni különféle kormányokra gondolunk. A többség sajnos nem mindig pozitív irányba mozdítja el a társadalmat, amelyet éppannyira le is lehet építeni, mint amennyire cizellálni, fejleszteni. Ijesztő és elkeserítő az, hogy oktatási szempontból már megint a sor végén kullogunk Európában, az, hogy a felmérések szerint a romániai lakosság több mint negyven százaléka nem olvas el egyetlen könyvet sem élete során. Ez szomorú, és egyáltalán nem előremutató társadalmi, kulturális szempontból.
– A Szépművészeti Múzeum igazgatójaként mennyire van lehetősége gyakorlatba ültetni kulturális, társadalmi jellegű elképzeléseit? – Ó, máris be kell valljam, hogy soha, de soha nem gondoltam arra, hogy én valaha egy intézményt fogok vezetni. Kutatói karrierem elindult, és én jól éreztem magam ebben a minőségemben és állapotomban. De aztán különböző körülmények és tények együttállásának köszönhetően felajánlották nekem ezt az állást, és én a legjobb tudásom szerint igyekszem vezetni az intézményt. A múzeum alkalmazottait egyenlő társként kezelem, mert mindenkinek fontos, értékes és számtalan esetben pótolhatatlan a munkája, nem vagyunk sokan. Pezsgő kulturális központtá lett a Bánffy-palota, ahová egyre többen és egyre szívesebben térnek be, és ez az igazi öröm. Sikerült a palota jogi helyzetét is tisztázni valamelyest, ebben nagy segítségükre van a Kolozs Megyei Tanács. Már több ízben sikerrel pályáztunk az épület külső és belső tereinek felújítására, bizonyos munkálatokon, például a csatornahálózat felújításán már túl vagyunk, de több munkálat jelenleg is folyamatban van. Most az épület homlokzatának restaurálása folyik, az év folyamán szeretnénk felújítani és régi alakjában visszaállítani az udvart is. Az talán még nem köztudott, bár biztosan sokan hallottak már róla, hogy a palota pincéjéből előkerült Sissi, azaz Erzsébet királyné és Ferenc József császár elveszettnek hitt büsztje…