Miért a színház gondja a jeruzsálemi láng?

A pompeji színház rekonstrukciója
A legutóbbi kísérletem során, szintén itt, a Helikon hasábjain, megpróbáltam azt elemezni, hogy miként reagált az (elsősorban erdélyi magyar) színház a világjárványra, a közösen, tömegként (közönségként?) használt tereink elvesztésére.
Következtetésem az volt, hogy nem tudta lereagálni a virtuális térbe való átköltözést, szemben az irodalommal, zenével, pláne mozival, de akár a képzőművészettel is, melyek viszonylag könnyedén megtalálták virtuális helyüket-funkciójukat a közösségi médiában. A színház is próbálkozott, próbálkozik ezzel, de nem sikerült, egyelőre, olyan formátumot találnia, ami valóban színházként is működik. Ezt nem fejteném ki most részletesebben, az említett cikkben megtettem példákon keresztül. A következtetést össze lehet foglalni a szintén ugyanabból a szövegből való Brook-utalással: úgy tűnik, nem mindegy, hogy egy adott térben valamit csináló emberi testet egy kamerán keresztül vagy az adott fizikai térben figyeli valaki.
A romániai karanténtörténések egy másik érdekes, szintén a fizikai-virtuális tér közötti áthidalhatatlanság kérdését felvető példája az ortodox húsvét megünneplése körüli közigazgatási zűrzavar volt. A kérdés az volt, hogy ha a hívek nem lehetnek ott a feltámadási szertartáson, akkor hogyan jut el hozzájuk a jeruzsálemi láng, egy adott pillanatban tényleg ez volt a legégetőbb kérdés Romániában. (Be akarták vonni a csendőrséget is, végül az ortodox egyház önkéntesei juttatták el ahhoz, aki erre igényt tartott.) Sokan, akik nem szorosabban vett ortodox (vagy igazából bármilyen más) spirituális közegben élnek, nem értették, hogy miért olyan fontos ez a láng, és egyáltalán: a fizikai tér, annak elemei, mikor tulajdonképpen jelképes dologról van szó. És a színház kapcsán ugyanilyen érthetetlennek tűnik a kérdés: miért nem működik ugyanaz a mozgó test a virtuális térben színházként, miért szükséges a fizikai tér?
Az alapmegállapítás tehát az, hogy a színház, szemben a többi művészeti ággal, nem tudott rövid távon alkalmazkodni a social distancing imperatívuszához, és ebből a szempontból nem úgy viselkedett, mint művészet, hanem úgy, mint vallás.
A kilencvenes évek végi, kétezres évek eleji Kolozsvár színházhoz közeli diákjai, színisek, teatrológusok számára ez a kérdéskör nem hogy nem új, de családiasan ismerős. A rituális színház és a színház ritualitása központi kategóriák voltak annak idején ebben a városban a színházfakultáson, elsősorban Visky András tanári munkája révén, aki azokban az időkben intenzíven gondolkodott a rítus és a színház koincidenciáin és összefüggésein.
Többek között két fontos szerzőt hozott be előadásaira, és mivel én is ebben a képzési közegben szocializálódtam, nem tudok e nélkül a két szerző nélkül a színház és vallás kapcsolatáról gondolkodni: elsősorban Richard Schechner színházantropológus és hippi performer teljes munkásságáról van szó, a másik pedig a posztmodern dekonstrukciós filozófia pre-­žižeki figurája, Jaques Derrida, neki is egyetlen paradigmatikus szövege: A kegyetlenség színháza és a reprezentáció bezáródása.
Derrida ebben a szövegében Antonin Artaud írásai mentén a dramatikus, szövegalapú színház dekonstruálását végzi el a rendezői színház javára, fő témája szempontjából mára már anakronisztikus szöveggé vált. De ugyanolyan relevánsnak tűnik, mikor a színház, a transzcendens (?) és a tér kapcsolatáról beszél.
Felvillantanék egy Derrida által idézett ­Artaud-mondatot. „Nem a Művészet az élet imitációja, az élet imitál egy transzcendens princípiumot, amellyel a művészet kapcsol ismét össze bennünket.” (Ez egy alapvető kijelentés, amit sokan pedzegettek, és irányelv kellene már legyen rég bármilyen művészeti közegben, de itt most a transzcendenssel való közvetlen összekapcsolódás aktusa a tét – akárcsak egy ortodox húsvéti szertartás esetében, és külön kihangsúlyoznám a közvetlen szót.)
Derrida aláhúzza, hogy Artaud „térbeli nyelv” megalkotására törekszik, nem-grammatikus, hanem a (színpadi-rituális) teret kitöltő, életre keltő nyelvről szól, és úgy tűnik, hogy ezt nem vettük elég komolyan, mert úgy tűnik, hogy ha nincs tér, amit kitölteni, akkor színház sincs, vagy megfordítva: a virtuális teret nem tudjuk rituális térként használni.
„Mivel »a kegyetlenség színházában a néző van a középpontban, és az előadás körülfogja«, a tekintet kiterjedése többé nem tiszta, nem lehet elvonatkoztatni az érzékelhető környezet teljességéből, a bevont néző nem képes többé megalkotni saját előadását és létrehozni annak tárgyát. Nincs többé néző és előadás, ünnep van.” (Szintén Derrida. És Artaud.)
Pontosan ezért nem működik a képlet, ha behelyettesítjük a nézőt a kamerával, a rituális teret a virtuális térrel. A kérdéskör legfőbb gondolkodója Richard Schechner, aki nem spekulatív, hanem antropológiai módszertannal közelíti meg, az (elsősorban „hippi”, new york-i) avantgárd színház és a törzsi kultúrák rítusait elemzi, és jut el következtetéseiben ugyanoda, mint Derrida. Utóbbi azt mondja, hogy végső soron a „valódi színház” létrehozása lehetetlen, mert lehetetlen, hogy egy reprezentáció ne legyen re-prezentáció, hogy a művészet kitörjön a mimézis gravitációjából. Az ideális az lenne, ha az előadás nem felidézne, hanem reaktiválna, valóságosan megtörténne, ami megtörténik, nem utalna, nem jelölne. Schechner pedig azt mondja, hogy a rítus (és a jó színház) pontosan ezt csinálja: nem elmeséli a mítoszt, hanem reaktiválja, a jelen terébe (!) és idejébe helyezi, nem elmeséli, hanem újra megtörténik. (Az pedig már esztétikai kérdés, de fontos, hogy a művészet nem meséli el ugyanúgy ugyanazt a mítoszt kétszer, mert az ismétlés – hívja fel a figyelmet Derridától kezdve Schechneren át az ortodox pópákig sokmindenki – megakadályozza a reaktiválás mágiáját. Nincs két identikus előadás. A felvételről megnézett előadás nem színház.)
Van egy lényegi különbség a kereszténység vallásain belül, és ha e mentén a különbség mentén pakolgatjuk a keresztény vallásokat, akkor a katolicizmus-ortodoxia és a protestantizmus ellentétpárjához jutunk. (Nem ellentét ez, hanem különbség, ez azért fontos.) A katolikusok és ortodoxok számára az eukarisztia, az utolsó vacsora kenyérdarabja, katolikusul mondva az oltáriszentség nem szimbolikusan, hanem valóban Jézus teste. A rítus nem csak megemlékezik róla, hogy Jézus azt mondta, ez az én testem, hanem újra megtörténtté teszi a mágikus aktust, mikor a kenyérdarab testté válik. Ez egészen pontosan az a különbség, amiről Derrida és Schechner beszélnek a színház kapcsán. És ez pontosan az a különbség, ami zavart okozott 2020 húsvétján Romániában. Nem az oltáriszentségről volt szó, bár ha nem is ilyen exponáltan, de arról is szó volt (ugyanazzal a kanállal áldozni a templomban mindenkinek – a járvány melegágya vs. milyen banális kérdés ez, ha Krisztus véréről van szó). De a különbség ez: van-e tétje annak, hogy az a gyertyaláng Jeruzsálemből jött-e, vagy a szamosújvári gyufáról.
A színháznak ez – a többi művészeti ággal szembeni – anomáliája csak egy szimptóma, és most a következtetések levonása, az elemzés munkája következne. Nagyon sok mindent jelent ez szerintem. Megerősíti azt, hogy mesterségesek a művészeti ágak közötti határok (mint minden határ), és azt sugallja, hogy a színház épp a határok folyamatos elmosása miatt tudott ellenálni a Facebookra költözésnek. Megerősíti, hogy a művészetek közvetlen módon kapcsolódnak a transzcendenshez, és kérdésessé teszi, hogy ez a kapcsolódás lehetséges-e a test nélkül, hiszen a fizikai (játék)tér elvesztése a covid kontextusában szintén csak egy szimptómának tűnik, a testünk elhanyagolásának, félretevésének szimptómájává.
Elon Musk azt mondja, hogy öt éven belül nem lesz szükség beszédre, mikrocsipeken keresztül fogunk kommunikálni egymással, közvetlenül az információkat átadva. Én bírom Musk merész vízióit, de nem hiszem, hogy igényt tartunk erre. Egyre több olyan cikk jelenik meg a koronavírus okozta elszigeteltséget vizsgálandó, ami arról szól, hogy az ölelés, az emberi érintés hiánya közvetlen (!) módon és drasztikusan roncsolja a pszichénket. Nem tudunk virtuális térben létezni, mert a létezés nem csak az információáramlásról szól. Nem tudunk virtuális térben színházat alkotni, mert nem tudjuk a virtuális teret rituális térré tenni. Nem tudunk Facebookon áldozni.
(Az már egy következő gondolatmenet lenne, hogy Derrida és Schechner szerint minden rítus, minden előadás politikai gesztus is. Az ortodox pópák nem fogalmi, de gesztusszinten ugyanerre a következtetésre jutottak. Mint ahogy a csendőrsorfal előtt ölelkező eltakart arcú szerelmespár is. A politikai ellehetetlenülés, megbénulás a virtuális térben, a protest ellehetetlenülése a fizikai tér kiiktatásával – szerintem ez is a színház problémája. Figyeljünk oda a színházra, mikor elveszítjük, fontos szimptóma.)