még egy mese Ștefannak

„Tehát, kincsem, én azt hiszem, hogy a legfontosabb, hogy megértsék, miről is van szó, úgyhogy elölről kezdem. Főleg, hogy ez a mese az első szótól az utolsóig igaz történet! Éppen itt esett meg, a mi tömbházunkban, egy kisfiúval, akit Ștefannak hívnak!” (234.) – míg Cristina fiának a krokodillányról mesél, Alina Nelega Cristina történetét beszéli el nekünk. A nekünk ez esetben nem töltelékszó: a regény egy tartozás lerovása magának és az utókornak, korkép egy olyan világról, amiben nincsen helye a vallomásoknak, a reflexivitásnak, és ami a szavakat és a nyelvet (ön)veszélyes elemként tartotta számon. Ahogy a krokodillány meséje igazodik a gyermek igényeihez, úgy vizsgálhatjuk az olvasó felől a Nelega-regényt is. A törekvés világos, a legfontosabb, hogy megértsük, miről is van szó. Így hát a kérdésfelvetés is jogos: elhasználtnak tűnnek-e a diktatúrához társított képeink, képesek vagyunk-e újat mondani az erőszak természetéről, jelenthet-e többet nekünk ez a történelmi kulcslyuk egy didaktikus tanulsághalmaznál? Lehetséges-e úgy beszélni minderről, hogy ne váljon kényszeresen megrágott nosztalgiává?

A mintha mi sem történt volna Alina Nelega második regénye, melyet a román irodalmi szcéna számos elismeréssel tüntetett ki. Magyarul a Lector Kiadó gondozásában jelent meg András Orsolya fordításában. A magyar változat, amellett, hogy a gondolatfolyam-szerű narrációt precíz megoldásokkal adaptálja, számos lábjegyzetben, szinte dokumentarista jelleggel magyarázza a kulturális utalásokat, illetve egyes jelenségek természetét és jelentőségét a kommunizmusban. Ilyen módon amellett, hogy a regény történései erőteljesen beágyazódnak a kor körülményeibe – így az írásművészet által is egy realista és igencsak életszagú képet adva a diktatúráról –, András Orsolya adalékai izgalmas, informatív, hivatkozható paratextusokká válnak.

A román nyelvű eredetiben is szükség van a lábjegyzetekre, amelyekben a szerző románra fordítja a magyar, német, angol, romani, holland stb. nyelvű részleteket, hiszen egy olyan történetről beszélünk, ahol a többnyelvű környezet nemcsak adott, hanem az (anya)nyelvhez való viszony egyik erőteljesen meghatározó tényezője is. Nyelvileg izgalmas megoldásokkal operál a regény, a harmadik személyű narráció szinte mondaton belül, nagyon gördülékenyen vált át a retrospektív epizódokra, olyan módon, hogy mindez nem zavarja a megértést. Ez a struktúra nem tét nélküli: az elbeszélő egyre személyesebbé válik azon döntései által, hogy mikor éppen milyen emlék felé irányítja a történetszálat. Annak ellenére, hogy első ránézésre a nyelv mint téma elhalványul a regény olyan markáns fókuszpontjai mellett, mint a diktatúra körülményei, a homoszexuális szerelmi szál, a testhez való viszony és az erőszak természete, olyan tényezőként van jelen, ami észrevétlenül, de állandó jelleggel átitatja és determinálja az eseményeket.

Az interkulturális környezet és a művészközeg állandó kölcsönhatásban vannak egymással, illetve további két olyan aspektusát képezik a regénynek, ami izgalmas többlete lehet a korábrázolásnak. Iskoláslányként a történet középpontjában álló szereplőpáros, Cristina és Nana az Excelsior színjátszókörre járnak, az előbbi „ott szokta felolvasni rövidke elbeszéléseit, suta próbálkozásokat letört szárnyakról és az aszfaltból kinőtt fákról” (11.). Később Nana a színire felvételezik Bukarestbe, Cristina pedig a bölcsészkaron találja magát Kolozsváron. A regény nem társít bohém, túlromantizált képzeteket a bukaresti színészélethez, ahogy a később tanárként dolgozó Cristina is egyre távolabb sodródik a naiv illúzióktól lecsupaszított, a rendszernek sok szempontból kitett irodalmi közegtől.

Ennek ellenére Cristina a körülötte és benne zajló történéseket végig az íráson keresztül ragadja meg: mind a diktatúrához, a többnyelvűségben gyökeredzett környezethez, mind a testéhez vagy a Nanához való viszonya nyelvileg leképezett. Ebben a világban két nő kapcsolata csak a sárga fedelű, spirálos füzetben bontakozhat ki igazán, így a nyelv válik a megértés és elfogadás eszközévé. Az érzelmek verbális kifejezése kezdetben olyan inger, aminek a saját szexualitás tagadása és a testtudat hiánya vet gátat: „(…) titokban elkezdett egy regényt, egyelőre Nanának sem mutatta meg, kettejükről ír, és még küszködik a szavakkal (…). Lehet, hogy írásban majd jobban megérti – mi lenne, ha Nanát egy másik szereplővel helyettesítené, mondjuk egy fiúval, Danival vagy Răzvannal, akkor könnyebben menne – nem, nem menne könnyebben. Szeretne többet megtudni a testről, az érzelmekről, arról, miért szorul mindig össze a gyomra a nyugtalanságtól és a vágyaktól, felismeri őket, világosan kirajzolódnak, de fél kifejezni őket” (12–13.). Nana számára az írás nem jelenthet feloldozást, az ő esetében a hallgatás, a történések el nem beszélése válik meghatározóvá, külső és belső konfliktusok mozgatórugójává: „még soha nem fogalmazta meg magában sem ezt, (…) mert amit érez, arról nem lehet nyíltan beszélni, csak egy-két könyvben, és azok is be vannak tiltva, akár az ő vágyai (…), néha elér hozzá egy-egy színésznő híre, mindenképp külföldi színésznőé, mint Jodie Foster vagy Whoopi Goldberg, mert náluk az ilyesmi nem következhet be, itt a szex csak egyfajta lehet, a szerelem pedig monolit: ha ezt érzed, akkor legálisan szeretsz, ha nem, perverz vagy, abnormális, szégyelld magad azért, amilyen vagy, bűntudatod kellene legyen, szörnyetegnek kell tartanod magad, szedj gyógyszert, attól hátha elmúlik, de nem múlik el” (222–223.).

Kettejük viszonya csak az egyik olyan tényező, amiről nem lehet beszélni. Cristina az írásai által válik gyanús elemmé az államszocializmus számára, a benne foglaltattak pedig csak a poptraianok egyre élénkebb figyelmét indukálják, és paradox módon éppen az íráskészség az, ami által a rendszer a Cristina-krokodillány fürdővizét a saját malmára kívánja hajtani. Mindez nem tűnik meglepőnek, hiszen ismerjük a diktatúrák dinamikáját, a szólásszabadság korlátozása nem jelenthet újdonságot az olvasó számára. Azzal párhuzamosan viszont, ahogy a narráció megteremti saját maga metakontextusát is, és válik a fentiekben emlegetett adósság lerovásává, az el nem mondott történetek tétje egyre inkább növekedni látszik. Nem azért kell Cristina megírja ezt a tíz évét, mert a kommunizmusban nem lehetett, hanem éppen azért, mert jóval több mondanivaló van annál, hogy a rendszer elnémította. Az olvasó és a történet szereplői számára a kommunizmus utolsó évtizede díszlet, ennek ellenére éppen olyan eleven és cselekvőképes háttér, mint amilyennek a víz formálóerejét képzeljük a Marostól a Nílusig vezető úton.

Nelega regényét többnek kell tekintenünk korábrázolásnál, jóval tágasabbra növekszik, mint egy történelmi kulcslyuk, amin keresztül a fotel kényelméből szörnyülködhetünk. Sokkal inkább olyan kisszoba, ahol kéz alatt beszerzett folyóiratokat lapozgatnak, ahonnan a nagymamák titokban a magyarokhoz járnak misére, s ahol a csapból folyó víz tompítja az Erika kattogását. Az a tény pedig, hogy az elbeszélés női hangon szólal meg, nem társul erőtlenséggel, és nem törődik bele abba, hogy bármiről is úgy beszéljen, mintha mi sem történt volna.

‍

Alina Nelega: mintha mi sem történt volna. Lector Kiadó, Marosvásárhely, 2023. Fordította András Orsolya