Hősök a komikum kötelén

Miért tűzzük műsorra Petőfit? Miért lesz előadás A helység kalapácsából? Mert ami ott leíratik, bármikor aktuális, mindig akad egy Fejenagy, egy kántor, egy Szemérmetes Erzsók, mindig akad egy falusi kocsma, ahol a világ megszokott menete kizökken egy pillanatra. Ha pedig kizökken, akkor konfliktus lészen és fogaknak csikorgatása, feje tetejére álló világ, melynek rendje végül, legvégül helyreáll. Aki bűnös, megbűnhődik, a többiek pedig kinevethetik a kalodába kerültet. A tavaly októberben bemutatott, március 15-én Kolozsváron is játszott Petőfi-mű színpadi adaptációjának legfőbb vonásait ekként is össze lehet foglalni.

Rólunk szól, napjaink világáról a Vidnyánszky Attila által rendezett előadás, amelynek címszerepét Szabó Imre alakítja, a főszereplő mégsem ő, hanem maga a szerző, ifjabb Vidnyánszky Attila megformálásában. Ifjabb Vidnyánszky alakítja Petőfit és a Bírót is az előadásban, tehát ő az, aki az eseményeket elindítja, és ő is ítélkezik az eseményekben részt vevők felett. Teljhatalmú ura tehát a helyzetnek, aki teljes fegyverzetben jelenik meg előttünk, hol pennával, hol szódavizes üveggel, máskor karabéllyal vagy géppisztollyal. Szerzői pozícióból figyeli az egyébként éppen általa megírt események folyását, néha közelebb kerül azokhoz, máskor távolságtartóbb, de ő az, aki az egészet mozgatja. Ifjabb Vidnyánszky nem csupán színészként részese az előadásnak, de a színpadkép, az előadás látványvilága is az ő nevéhez kapcsolódik a Nemzeti Színház és a Kárpátaljai Megyei Magyar Drámai Színház közös produkciójában.

Történik mindez a vándorszínészet világának mai modorú megidézése közepette, hiszen a fellépő színészek vándorként, utasként érkeznek, bőröndökkel, útipoggyásszal, méghozzá úgy, hogy közvetlenül a nézőtér melletti oldalról, mondhatnánk azt is, hogy a nézők közül kiválva lépnek be az előadás terébe, mintha a rendezés ezzel is a fentieket akarná jelezni, rólunk szól az előadás, mi is részesei vagyunk mindannak, ami a játék terében történik. Ezt jelzi az előadás kezdetén, hogy Petőfi a nézőket is instruálja – az egyik nézőnek széket nyom a kezébe, a másik nézőnek egy vetítőkészüléket, amellyel az előadás szerves részét képező fotográfiák vetülnek ki a játéktér hátsó falára. A nézők közül többen is, még mielőtt bármiféle katarzishoz jutnánk, részeseivé lesznek a játéknak, beavatódnak, mégpedig egy vízsugár által, amely egy szódásüvegből indul ki, „véletlenül”, és éppen a közönség felé irányítva. Kötekszik Petőfi velünk, nézőkkel, részvételre kényszerít, örülhetünk, hogy csak a víz jut nekünk, Petőfi, minden kötekvő magabiztossága ellenére, mégiscsak vándorszínész és költő, ellentétben Fejenaggyal, aki az előadás egyik jelenetében már nem a vizet, de magát a szódásüveget használná színpadi eszközként, a lágyszívű Kántort (Sőtér István) megfenyítendő…

Amit látunk, egy komédia kavalkádja, vásári forgatag, mégsem teljesen víg ez a színpadra állított eposz, mint ahogy már az alapszövegben is találunk utalásokat arra, hogy a világ nem feltétlenül derűs hely, itt bizony az erőszak éppen annyira mindennapos vendég, amennyire mindennapos a szereplők jelenléte a falusi kocsmában. Az előadás értelmezésének egyik lehetséges vezérfonala éppen az a kötél, amelyen Fejenagy, a helység kalapácsa leereszkedik, csakhogy a szöveget író és az előadás szövetét is mozgató, színpadmesterként is ténykedő Petőfi úgy irányítja a kötelet, hogy az körbeér, mintegy jelezve, hogy a címszereplő sorsa jó előre megírattatott, és esélye sincs arra, hogy eddigi élete kerékvágásából bármint is kijusson. Fejenagyot ugyanis bezárják, cselszövés, vagy mondjuk úgy, a körülmények áldozata lesz, a körülmények hullámai pedig éppen akkor csapnak össze, amikor nem elég éber, amikor, ahelyett, hogy a szószékről elhangzó igére figyelne, ő álomra hajtja fejét. Ha nem vigyázunk, ha nem figyelünk, ha nem vagyunk éberek, bizony megjárhatjuk mi is… üzeni az előadás, jelzi Petőfi.

Nem a hóhér kötele, de a harang kötele játssza az előadásban a díszletelemek között a legfőbb szerepet, egyes jeleneteket is a kötél foglal keretbe, egy-egy kimerevített pillanatban, amikor a szereplőkről „fénykép készül”. A kötél mint keret köti össze a „régit”, a 19. századit az újjal, az Úti levelek felhasznált részleteihez háttérként szolgáló kárpátaljai képekkel, archív színházi felvételekkel.

Miközben főhajtás ez az előadás Petőfi előtt, a Petőfi-bicentenárium okán, mégis, szerencsére – „csupán” eszköz, kiindulópont, hogy az előadás alkotói a mindenkori színház mulandóságáról és mindeközben az örökkévalóság felé törő céljairól szóljanak. Arról, hogy egy színházi előadás különböző korokat, időket, embereket képes egységes szövetté, anyaggá formálni, képes megteremteni egy kétszáz éve született szerző műve és a mai néző közötti szoros kapcsolatot, egyszerűen: újrateremteni bő másfél óra alatt azt, amit hagyománynak nevezhetünk. Teszi mindezt úgy, hogy a mai világ gondjait, a szomszédunkban zajló háború közelségét is érzékelteti. Az előadás egyik pompásan megkonstruált jelenetében Petőfi a színházi függönyt hajóvá (bárkává, tutajjá) alakítva próbálja egymaga valahova, ki tudja hová, milyen közeli vagy túli tájra áthúzni az összes szereplőt, ehhez is a harang kötelét használva. Ez a jelenet már önmagában is a mindenkori színház metaforája – azért is az, mert a jelenet minden drámaisága ellenére mégiscsak megmaradunk a komikus keretek között.

Ez pedig, szerencsére, magától értetődően: a színészi alakításoknak köszönhető, minden egyes szereplőnek, mert a vásári forgatag, a komédiázós pörgés közepette a színpadi alakok, minden csak felvázolt jellemvonásaik ellenére, sikeresen egyénítődnek, a főbb- és mellékszereplőknél egyaránt. Harangláb (Jakab Tamás) sátáni mosolyának villanása, az Erzsók (Gál Natália) arcán a kacér mosollyal egy időben megjelenő kétségbeesett tekintet, Fejenagy (Szabó Imre) harcias mélabúja, vagy az, ahogy az ostorát közvetlenül a közönség orra előtt csattogtató Vitéz Csepü Palkó (Ferenci Attila) elnézést kérőn kitekint a tisztelt publikumra – például ezek a mozzanatok is jól mutatják, hogy e „vándorszínészek” milyen pompásan tudnak regisztert váltani, hangulat- és állapotváltást akár rezzenésekkel érzékeltetni.

A közönség, pedig nemigen jut rá ideje (talán csak az előadás utolsó harmadában, midőn a pörgés valamelyest alábbhagy), néha kénytelen századmásodpercek alatt látni, felfogni, értelmezni egy-egy sokrétű értelmezésre okot adó hangsúlyt, gesztust, arcrezdülést, majd annak tudatában távozni taps után a nézőtérről, hogy e komoly színházi vigasság miértjei, kérdésfeltevései még visszatérnek a hétköznapokban is.

Budapesti Nemzeti Színház – Kárpátaljai Megyei Magyar Drámai Színház. Petőfi Sándor: A helység kalapácsa. Rendező: Vidnyánszky Attila. Színpadkép, látvány: Ifj. Vidnyánszky Attila. Szereplők: Szabó Imre, Gál Natália, Cséke Adrienn, Mónus Dóra, Sőtér István, Szilvási Szilárd, Jakab Tamás e. h., Ferenci Attila, Fornosi D. Júlia, Polyák Anita e. h., ifj. Vidnyánszky Attila m. v., Séra Dániel e. h., Orosz Ibolya, Orosz Melinda, Vass Magdolna.

‍