Hogy mondják a kurucnak franciául? (… avagy a magyar kultúra és a rajongás)

Harczoló kuruczok. – (Rugendas képe.)

‍

Két történetet fogok elmesélni, magam sem tudom, van-e közük egymáshoz.
‍

Több mint tíz évvel ezelőtt Szilágyi Istvánnak volt egy felolvasóestje Kolozsváron – ritka pillanatnak számított ez már akkor is, meg kell(ett) becsülni. Az est után, ahogy a sajtótudósítások jegyzik, a szerző dedikálta műveit, a sorban pedig ott állt három lány, akik később – amikor az est „kötetlen hangnemben” folytatódott – elmondták, hogy ők Budapestről érkeztek. Az, hogy épp Kolozsváron tartózkodtak, nem egy szerencsés egybeesésnek volt köszönhető: kifejezetten azért jöttek, hogy találkozzanak végre Szilágyival. Valahol szembejött velük az irodalmi est híre, és arra gondoltak, most vagy soha, hiába várnak az író budapesti fellépésére, inkább eljönnek; hát igyekeztek mihamarabb végezni a munkájukkal, autóba ültek, és épphogy megérkeztek az esti rendezvényre. Másnap kezdődik elölről a napi ügymenet (nem humánértelmiségiek, a munkájuknak nincs köze az irodalomhoz vagy a szűkebben értelmezett kultúrához), készülnek is vissza, hajnalra Pesten lesznek, valahogy, holtfáradtan túlélik a munkanapot – de látták, hallották, megismerték személyesen is a Kő hull… és a Hollóidő szerzőjét, aki nem kényezteti el magyarországi híveit (sem) a jelenlétével.
‍

Amint az lenni szokott, az események a kocsmában folytatódtak, a lányok velünk tartottak, a jókedvű Helikon-csapattal, nem akaródzott nekik nagyon sietni hazafelé. Késő este mégis elbúcsúztak, felcihelődtek, elindultak, remélem, meg is érkeztek épségben. Semmi különös, csak szerettek volna részt venni kedvenc írójuk estjén – s ha azt Kolozsváron tartották, hát idáig jöttek érte. Mint ahogyan mások rajongott rocksztárok kedvéért utaznak közel ötszáz kilométernyi távolságra, pihenés nélkül oda-vissza, egy másik országba, egy olyan élményért, amit egyre ritkábban van alkalmunk és okunk az írókhoz és az írott szóhoz társítani.
Arra gondoltam, akkor, ott, hogy ha nem hittem volna eddig az irodalomban, most hinnék.
‍

Snitt.

‍
Tíz esztendővel később, egy szintén elég kedélyes társaság álldogált késő este egy olyan kocsma teraszán, amelynek valahogyan sikerült dacolnia kicsit a szigorú, járványdiktálta zárórával. A magyar történelem nagy, sorsfordító kérdéseinek megoldása folyamatban volt éppen, valahol utat vesztettünk, de hol, van-e ősbűn, amiért vezekelnünk kéne, és ha igen, mi az. Valamelyikünk szerint Mátyás király rontotta el végzetesen az egészet, mert nem rakta rendbe időben az utódlását, más a Rákóczi-szabadságharc bukását kárhoztatja, mondván, hogy az volt az utolsó pillanat, amikor megfordítható lett volna a történelem kereke, és elkerülhető a későbbi nemzeti tragédiák sorozata. Fogas kérdés, eszembe jut, hogy én valamikor szerettem volna alternatív történelmi regényt írni, mellesleg pont a kuruckorról, de mára csak az eszme maradt, meg a kései dünnyögés esti italok után, koronás szükségállapotban – hiába, a mostani virtuális és valós terekben az ember nemcsak szakavatott virológussá, de botcsinálta történésszé is hajlamos átvedleni néhanapján.

‍
A történelem kereke nem fordul, a kedvünk viszont – unikumonként – egyre jobban és magasabbra. A szabadságharcból a harc maradt, a szabadság kevésbé – és a csodás Rákóczi-nóták, thalykálmánostul vagy anélkül, amelyek bennem mindig a gyerekkoromat fogják felidézni, azt a szép, kékes-vöröses-szürkés borítójú Qualiton-hanglemezt, a Kuruc dalokat, amelyet annyit hallgattunk annak idején.

‍
„Török bársony süvegem, most élem gyöngyéletem” – nem gajdolás ez, nem hívják ránk miatta a rendőröket, ezt jelzi, hogy a társaságból még az is bekapcsolódik a visszafogott éneklésbe, akit ezzel máskor ki lehet kergetni a világból. Közelünkben egy másik kompánia álldogál, vidáman cigarettázgatva, románul beszélgetnek. Egyszer csak kiválik közülük egy szép, barna lány, odalép hozzánk, és arról érdeklődik, mi az a dal, amit éneklünk, mert nagyon tetszik neki. Jól beszél románul, ha nem mondaná el, hogy francia, alig hallanánk az akcentusát. Ez egy magyar dal, tisztázzuk, mert mi magyarok vagyunk; tudja, nem először jár Erdélyben, évek óta részben Romániában él, van egy kis együttesük, utcazenélni is szoktak a társaival szerte a világban, különböző népek zenéit, és amikor meghallotta ezt a dalt, rögtön tudta, hogy szeretné felvenni a repertoárjukba. Balogh Ádám nótája, magyarázzuk, jó magyar szokás szerint kezdünk belemelegedni a történelembe, röpködnek a kurucok, labancok, Habsburgok, lázadások, szabadságharcok, a lányt ez mérsékelten érdekli, inkább maga a dal, a dallam, a hangzás, de ezt másként nem értheted meg, a YouTube-on is elérhető, megkeressük, leírjuk a címet, linket, barátsággal válunk szét az éjszakában.

‍
Lépcsőház-effektus: később jut eszembe, hogy elmondhattam volna, olyasmi ez, mint a franciáknak a Marseillaise, csak kevesebb vérontással és diadalittassággal, mert nekünk a harci dalaink is olyanok kicsit, mintha már előre készülnénk a végső vereségre, de addig igyekszünk fenékig üríteni a vitézség és bajtársiasság poharát a bajvívások közti pihenőidőben. Balogh Ádám és Csinom Palkó előbb-utóbb, Őszi harmat után bujdosásra adja a fejét, talán ezt a másik, végtelenül szomorú dalt még megmutathattuk volna, mert így kerek a történet:

‍
Zöld erdő harmatát,Piros csizmám nyomátHóval lepi bé a tél,Hóval lepi bé a tél.

‍
Belepi, elfedi, kisimítja, mintha sohasem létezett volna, mintha soha nem járt volna ezen a tájon. Felszáradt, mint egy vodkafolt, s eltűnt, mint a rock and roll music. Bottal üthetjük a nyomát: a saját nyomunkat.

‍
Néha eszembe jut az a francia lány, és elképzelem, amint távoli városok utcáin, erős akcentussal, de szívből és őszintén felcsendül az az ismeretlen szövegű, egzotikus hangzású dal, amit Kolozsváron hallott először, és amit azok a történelmi homályba vesző, megjegyezhetetlen harcosok énekeltek.
A kurucnak különben úgy mondják franciául, hogy kouroutz.

‍

‍