.svg)
Az idei év második Hervay Klubjának meghívottjai Ádám Szilamér (egyenesen Budapestről!) és Karamán Hunor (egyenesen Bécsből!) voltak. A kolozsvári Planetáriumban megszervezett irodalmi eseményt Ferencz-Nagy Zoltán és László Zsuzsa moderálták.
Azok, akik a szerzői életrajzok haszontalanságát hirdetik, elégedett kárörömmel figyelhették az április 8-ai Hervay Klub első tíz percét, amikor is első kézből tapasztaltuk meg, hogy milyen keveset mondanak el az irodalmi estek elején felsorolt pontszerű tények az ott ülőkről. Mivel Ádám Szilamér (a továbbiakban Á.Sz.) és Karamán Hunor (a továbbiakban K.H.) közös szülővárosa Székelyudvarhely, és már amúgy is régóta jóban vannak, a moderátorok arra kérték őket, hogy egymást mutassák be. Harapófogóval, suta címszavakban: Szilamér 1997, magyartanár Budapesten, híres arc, prózaíró, K.H. barátja. Hunor 1999, Bécsben informatikus, prózaíró. De ezt még a Facebook-esemény is bőbeszédűbben közölte velünk.
A pillanatnyi agyfagyást inkább el is felejtettük, és felcsaptunk egy képzeletbeli térképet, hogy megtudjuk, milyen utak vezetnek az alma mater Székelyudvarhelyről az irodalom végtelen birodalmába. K.H. útja egy szóban: Szilamér. Ő volt ugyanis az első, aki a szövegeit (a kamasz szomorú fiúként írt kamasz szomorú verseit) látta és véleményezte. Olvasás terén elsősorban nem a szépirodalom inspirálja, hanem a nyelvi játékot működtető filozófiai szövegek – ezek azok, amelyeket komolyan (esetenként túl komolyan) vesz. Hunor alkotás iránti vágyát egy számítógépes analógiával magyarázza: egy képernyők előtt felnövő generáció tagjaként nem elégedett meg a neten böngészgetéssel, így játékokat csinált, programokat írt – ugyanez volt az írással is: ha már olvas, miért ne hekkelhetne irodalmi alkotásokat? Á.Sz. útja több szóban: (az olvasás szeretete mellett) Szabó K. Attila és a volt romántanára. Első szövegei a szomorú kamasznovellák műfaját gazdagították, majd jobb híján a kolozsvári bölcsészkarra jelentkezett, ahol magyar–orosz szakon tanult (és a Hervay Klub alapkőletételénél is jelen volt).
A közönség lassan egyetlen lüktető türelmetlenséggé olvadt össze, hiszen hallani akart K.H. (FRONTIN, KICSOMAGOLÁS) és Á.Sz. (Emlékkép egy apáról) szomorú felnőtt prózáiból is néhányat. A teremben ülők végigkuncogták a felolvasást, ami nyilvánvalóan a szerzők stílusának és a hangjukban bújkáló mosollyal narrált (de korántsem súlytalan!) történeteknek köszönhető. Talán ha magunkra hagyva kellett volna elolvasnunk ezeket a szöveg(részlet)eket, ugyanaz jut eszünkbe, mint Szilamér egyik diákjának, amikor rátalált az Emlékkép egy apáról című írására: Magának ilyen szomorú gyerekkora volt?!
Mégis ki szeret magáról írni? Talán rosszul teszem fel a kérdést, mert biztosan akadnak páran, azonban Á.Sz. és K.H. nem tartoznak közéjük. Szilamér nem a saját életét szeretné irodalommá tenni, Hunor pedig úgy fogalmaz, hogy nem én vagyok a témám. A két szerzőt elsősorban problémakörök, szociális kérdések érdeklik, és szövegeikben arra tesznek kísérletet, hogy ezeket megértsék, feldolgozzák. K.H.-nak azért mégis van pár olyan fiókban lapuló szomorú verse, ami tagadhatatlanul róla szól; ő viszont pont azon ügyködik, hogy szövegei ne saját személyét mutassák. Ezt bárki meg tudja írni – teszi hozzá. De hogy jön ehhez az egyes szám első személyű narrációs technika, amit a prózáiban működtet? – zúgott fel a közönség. Erre a szerzőnek két válasza is volt:
- az E/1 sokkal jobb buli,
- ez a függősége.
A kérdések sorában előkerült a nagy klasszikus írhatunk-e hitelesen olyasmiről, amit személyesen nem éltünk át? is. Á.Sz. szerint kétségtelenül, bár ennek feltétele a világokat teremtő tehetség, a megfelelő kutatómunka és hozzáértés együttese – ha ezek megvannak, bármiről születhet jó szöveg. Az író olyan, mint a színész – mondja: pl. nem kell gazdagnak lenned ahhoz, hogy eljátszhass egy gazdagot. K.H. identitáspolitikai oldalról közelít: dilemmát okoz, hogy ki miről írhat, mit képviselhet, ezzel mit vesz el másoktól stb. Gondolatmenetét az est (szerintem) kulcsmondatával zárja: ...szeretnék abban hinni, hogy bármiről tudunk egymással közös nyelvet találni.
László Zsuzsa arra volt kíváncsi, hogy a szerzők szerint hol húzódik a próza a határa, ők azonban épp annak végtelenségére reflektáltak:
- A próza azért jó, mert sok mindent megbír – Á.Sz.
- A próza sokkal multimediálisabb (ha beleillesztünk pl. egy képet, annak bőven lesz helye, akár egy weboldalon 🡪 a próza weboldalszerű) – K.H.
De ha minden áron ki kell nevezni egy határt, ami a prózát megbéníthatja, akkor az előadhatósága körül kell keresgélnünk. Szilamér szövegében az összetalálkoztatott szólamok leírva teljes mértékben működnek, szépen összeállnak a fejekben, hangosan felolvasva viszont borzalmasan hangzanak (szerinte). K.H., mielőtt válaszolna, egy pörgőrúgással áttöri a negyedik falat, és megkérdezi a közönségtől, hogy mennyire fogalmazzon patetikusan. NAGYON! – biztatták. Szerinte itt az a kérdés, hogy milyen megismerést enged meg egy ilyen nyelvvel dolgozni, azzal a tudattal a hátunk mögött, hogy ha prózaíróként olvasunk fel egy irodalmi körön, ahova prózát hallgatni jött a nagyérdemű, akkor az a szöveg óhatatlanul prózaként fog látszani. Szereti kritikusan kezelni a szigorú műfaji határokat (írt már klasszikus novellát, de beleunt, pontosabban unta írni, hát még olvasni! – ezért sem hozott ilyen típusú szövegeket a Hervay Klubba); szeret esetenként ráijeszteni az olvasóra, feladatot adni neki. Ez nyilván nagyképűsködés – teszi hozzá.
A második kör felolvasás előtt K.H. arra kért minket, hogy ha unjuk, szóljunk, kapálózzunk, és ő is figyelni fog majd, hogy észrevegye az érdeklődés nélkül maradt arcokat – de ha nem, akkor még mindig ott van a paradicsomdobálás. Természetesen erre nem került sor.
És már megint térképek. A földrajzilag érdekesen pozícionált szerzőket Ferencz-Nagy Zoltán arra kérte, hogy fejtsék ki, hogyan olvasnak Bécsben és Budapesten. Mint kiderült, Szilamér ugyanúgy olvas a magyar fővárosban, mint Udvarhelyen vagy Kolozsváron. Szerinte az internet korában már nem lehet olyan éles határokat húzni a két térség irodalma közé. K.H. magyar és német nyelvterületre osztja az olvasási szokásait. Irodalmi szocializálódás terén mindkettőtől elzárva érzi magát, az egyiktől fizikailag, a másiktól a nyelv miatt (mint utólag kiderült, ez jó, mert legalább nem kell szocializálódnia). Szerinte a két irodalom között nem a szövegek szintjén érzékelhetőek nagy különbségek, hanem egészen máshol, pl. a bécsi irodalmi körök kísérletezőbb programjaiban, a német nyelvű folyóiratkultúrában virágzó névtelen beküldés bejáratott módszerében, ami azért izgalmas, mert spontán szelekciós mechanizmusával kiküszöbölhetővé teszi az ismétlődéseket.
Az áprilisi Hervay Klubnak bőven voltak tanulságai, de egy valamit biztosan magunkkal vittünk: ha unjuk, szóljunk nyugodtan. A májusi eseményen a könyvkiadás hogyanjairól lesz szó, azonban a vendégek nevét egyelőre homály fedi.
