.svg)
stílusosan egy hosszú, gyakran egyetlen körmondatból álló szabadverssel vagy inkább prózaverssel – versprózával? – kéne köszöntselek, olyannal, amilyeneket te szoktál írni régi mesterekről, élő vagy holt „nagyöregekről”, akik fontosak számodra és sokunk számára, és amelyekben egy-egy jellemző anekdotát mesélsz el, anélkül, hogy különösebben magyaráznád, elvégre a történetek önmagukért beszélnek, a végén pedig, ahogy mondani szokás, megemeled a gépet, mert az anekdoták, a történetek sosem kizárólag önmagukról szólnak, mindig van bennük olyan mozzanat, amely túlmutat az adott helyzeten, és rávilágít valami lényegesre a figurával és a korszakkal kapcsolatban, szóval ilyesmit kellene írnom, de hát ez a te védjegyed marad, ki is teszem gyorsan a pontot az első mondat végére. Tegyük hozzá, hogy – veled ellentétben – nekem mindig is nehezen ment az anekdotázás, ráadásul, hatvan esztendő ide vagy oda, vonakodom „nagyöregként” viszonyulni hozzád, nem az érdemeid miatt, azok számosak, hanem azért, mert sokkal inkább tapasztaltabb barátként vagy idősebb testvérként tanultam meg tekinteni rád – pedig ma is emlékszem az erősödő szívdobogásra, amikor a Györgyfalvi úti albérletemben megszólalt a vezetékes telefon, te voltál a vonal túlsó végén, és elmondtad, hogy közölnéd a Serény Múmiában néhány versemet, majd hozzátetted, hogy szívesen látsz a szerkesztőségben, ismerkedjünk, beszélgessünk; aztán, mielőtt kiléptem volna az ajtón (siettem, hogyne siettem volna), ismét megcsörrent a készülék, ismét te voltál, és az azóta már jól ismert hamiskás tónusodban közölted: „a fiúk” a Helikonnál nem bánnák, hogy ha már úgyis arra járok, útközben vásárolnék egy üveg vodkát, az olcsóbbik fajtából. Nehéz megfogalmazni, mennyit jelentett ez akkoriban: a kilencvenes évek végén jártunk, és én a Helyőrség első generációjának debütköteteit, köztük a Parázskönyvet is, sokáig a táskámban hordoztam. Az előbb valahogyan a „tanulás” szó kívánkozott a billentyűzetemre, nem véletlenül, hiszen hangozzék bármily közhelyesen, sokat lehetett tanulni tőled, nemcsak költőként, hanem irodalmi szerkesztőként is, holott, Pelikán elvtárssal szólva, akkor még nem sejtettem, hogy az a szerkesztőség, ahol először fogadtál, majdan az én munkahelyem, szellemi otthonom is lesz. Tanulni például azt, hogyan lehet a pályájuk elején járó, fiatal szerzők útját emberségesen, mégis igazságosan és határozottan egyengetni, úgy, hogy az önbizalmuk se sérüljön, de ne is „kapasd el” őket: máig emlékszem, amikor egy kocsmaasztalnál, az egyik első publikációmat követően, odafordultál hozzám, és oly módon, hogy más ne hallja, azt mondtad, hogy ez most még belefér, de következő alkalommal jobb verseket küldjek, mert másként nem fogod közölni. Látod, szándékom ellenére az anekdotázásnál kötöttem ki, és tudnám folytatni, hisz bő negyed évszázadnyi, többé-kevésbé közös történet áll mögöttünk – most mégis csak annyit mondok, idézve a fentebb említett verseskötetből: „Veni Vidi Vince!”
