„Ha egy hangszer közelébe kerülök, az ujjaimmal azonnal megérintem az érzékeny helyeket” – Beszélgetés Márkus Barbarossa János hangszerkészítővel, műkereskedővel, költővel

‍A beszélgetés Korpa Tamás Kolozsvár-sorozatának újabb darabja (a Gálfalvi Györggyel, Szőcs Petrával és Szántai Jánossal készült interjúk után), amelynek szerkesztett, rövidített változata a nyomtatott Helikon hasábjain volt olvasható. Ezúttal a teljes, vágatlan változatot közöljük.

Kérlek, mesélj ifjúkorod Nagyváradjáról, a város szellemi miliőjéről, helyeitekről. A 70-es évek Váradja képes volt tartósan, vagyis több évtizedes távlatokban is megőrizni és felmutatni valamit a 20. század elejének pezsgő, reakciógazdag és alakító kulturális horizontjából?

Mozgalmas élete volt a mi generációnknak az 1970-es évek Nagyváradján. Nagyjából mindenki mindennel próbálkozott. Én például tanultam képzőművészetet (kerámiázást, szobrászatot, festészetet), zenét, felléptem színpadokon, írtam verset, dalszöveget. A heti Ady Körön be is mutattuk a tudományunkat. Akkoriban résztvevői lehettünk egy jól működő kulturális és nemzedéki transzfernek Várad és Kolozsvár, vagyis az Ady Kör és a Gaál Gábor Kör között. Többek mellett Bréda Ferenc, Cselényi Béla, Szőcs Géza, Tamás Gáspár Miklós érkezett hozzánk, mi pedig – Gittai István, Hunyadi Mátyás, Kőrössi P. József, Zudor Jancsi – trappoltunk Kolozsvárra. Érdekesség, hogy az idősebb generáció tagjai, például Horváth Imre bácsi, a matuzsálem, akivel én is összebarátkoztam, szívesen eljártak közénk, annak ellenére, hogy más volt a kulturális szocializációjuk. Ott volt Román Győző képzőművész, aztán a félelmetes kritikus, a másfél méter magas Robotos Imre. Szeánszaink házibulikban folytatódtak, amelyeken kötetlenebbül, oldottabb hangulatban egész éjszakákat áténekeltünk a hozzánk csatlakozó zenészek – Trifán László, Mátza Gyula, a legendás váradi Metropol együttes szövegírója – közreműködésével. Érdekesség, hogy kocsmákat ritkán látogattunk, de azért megemlítek egy időszakos törzshelyet, a Vaddisznót, vagyis a strand kocsmáját, amit szigorúan tavasztól őszig kerestünk fel. Jó időben a tágas, bezajongható tér imponált vágyainknak. Hétfő esti rituáléinkhoz hozzátartozott a váradi filharmónia kakasülőin történő véleménynyilvánítás. Ha rossz volt a koncert, természetesen hangosan kommentáltuk. Tartott tőlünk a vezetőség. El ne feledkezzek „szabadegyetemünkről”, a görögkatolikus püspöki palota udvaráról és udvarközeli helységeiről. Régebben ebben az épületben működött a városi könyvtár. Az egyik kisteremből gitárpengetés, a másodikból zongora hangjai szűrődtek ki, a harmadikban kerámiaműhely működött, a negyedikben szobrászati stúdiumon, az ötödikben rajzórán vehettünk részt. Jöttek és mentek a modellek. Mi meg vándoroltunk teremről teremre: tényleg egyszerre próbáltunk minden hangszeren játszani a szónak a konkrét és jelképes értelmében is. Amikor a műtermekben belélegzett porral és vegyszerek szagával megtelt a torkunk és a tüdőnk, átballagtunk a Zöldfa utcai tejcsarnokba savanyú tejet inni. Ezzel védekeztünk. Nem annyira a szecessziós Nagyvárad irodalmi hagyományaihoz kapcsolódtunk, sokkal inkább a saját magunk útjainak kitaposása mozgatott minket, ameddig lehetett. Mert bizony a ’70-es évek végére egészen kiürült Várad, elszállingózott, ki- és áttelepült a baráti köröm jelentős része, köztük az olyan zsidó entellektüelek, mint Haber Gyuri, aki Georg Haber néven az amerikai Szilícium-völgyben kezdett el dolgozni, elektronikai és számítástechnikai kutatásokat végzett, cégeket alapított, manapság az Amerikában élő leggazdagabb romániaiak egyike. Vagy Radó Robi, aki Hollywoodba emigrált, talán még él. Az ő édesapja volt az a fogorvos, aki Kelet-Európában az elsők egyikeként abszolvált fogátültetést. Engem 1974-ben elvittek katonának. Leszerelés után egy rövid ideig kényszermunkásként a váradi zománcgyárban dolgoztam. Ezt a munkát is képzőművészeti stúdiumként, tűzzománckurzusként fogtam fel. Utána kikértek a sepsiszentgyörgyi színházhoz, ahol majdnem 10 évig működtem. Közben szép lassan mindenhonnan kitiltottak. Orwelli időben, 1984-ben feleségemmel Bécsbe disszidáltunk.

Ha jól tudom, nagymamád a kor híres váradi írójának, az Ady Múzeum egykori igazgatójának, Tabéry Gézának volt egy ideig a házvezetőnője. Milyen ember volt a nagymamád? Mennyire határozták meg világlátásodat az ő történetei és tapasztalatai?

Nagymamám életem egyik központi alakja volt, ugyanis ő nevelt fel. A Brémer tér és a Szalárdi utca kereszteződésénél álló, legendás váradi Astoriában dolgozott felszolgálóként, később főpincérként. Még tanulóleányként látta Adyt, Emőd Tamást, Juhász Gyulát, a Holnap Irodalmi Társaság színét-javát. Őrizte a kezük írását, sőt, Tabérytól kiadatlan gépelt lapokat is. Ezek a dokumentumok később hozzám kerültek. Tabéryról, az Ady Múzeum alapítójáról különben sok történetet nem osztott meg velem. Azt viszont centire pontosan elmagyarázta, hogy az Astoriában ki és hol foglalt helyet. Ezt a tudást később sokszor kamatoztathattam, például akkor, amikor Faludy Györgyöt elhoztam ide. Nyilván az épület a korabeli miliőből és berendezésből szinte semmit sem őrzött már, de Gyurka meghatódott. Nagyanyám kitanulta a cukrászmesterséget is, kötényt öltött Várad két emblematikus cukrászdájában, a Steppelben és a Japportban. Úgy nőttem fel, hogy szinte naponta készített tésztaféleségeket, tortákat, süteményeket otthon is, főként a Japportban eltanultak szerint. A Japport márvány asztalainál a délelőtti órákban írók, újságírók, művészek ücsörögtek, élvezve a világvárosi ambíciókra törő Várad ideiglenes, délelőtti nyugalmát. A délutáni óráktól aztán az eleven, lüktető, felhőtlen szórakozás színterévé vált a hely a 20. század első évtizedeiben.

‍

Milyen szerepet játszott Kolozsvár különböző életperiódusaidban? A madarak azt csicsergik, hogy garabonciás léted hajnalán, már egészen fiatalon, képzőművészjelöltként személyes tapasztalatokra tettél szert Miklóssy Gábor, Szervátiusz Jenő és Vetró Artúr műhelyében.

Váradi tanáraim, Wanek Ferenc, Jakobovits Miklós festőművész és Jakobovits Márta kerámiaszobrász javasolták, hogy ha komolyan gondolom a képzőművészeti stúdiumot és a kolozsvári művészeti egyetemet, érdemes volna megismerni leendő tanáraimat, és felkészítő órákra járni hozzájuk. Bekopogtam Miklóssyhoz az Erzsébet úton, előadtam, mi járatban vagyok. Ő aztán átküldött Szervátiuszékhoz, hogy tanuljak meg rendesen rajzolni. Szervátiusz továbbtessékelt Vetró Artúrhoz, hogy sajátítsam el az alapformákat. Látták, hogy megvan a szükséges kézügyességem, rendelkezem alapfokú művészettörténeti ismeretekkel, de azért nem vettek annyira komolyan. Tudták, hogy közben mindenfélét csinálok: zenélek, fellépek, írogatok, autodidaktaként foglalkoztam akkoriban már hangszerkészítéssel is. Említek egy gyakorlatot: végy egy 2x2 méteres, nagyméretű papírt, fogj meg egy követ, aztán ezt a követ arányosan rajzold fel szénnel, majd különböző arányrendek szerint fogj hozzá ismét. Az öreg Barcsay Jenőtől is hozok egy példát: vedd a bal tenyeredet, ha jobbkezes vagy, s rajzold le egyszer, kétszer, tizenkétszer. Aztán válassz más tenyérpozíciót, más mozdulatot, ismét rajzold le, lehetőség szerint sokszor. Megismered a tenyeredet, akár a tenyeredet… Bolygó, kacskaringós sorsomhoz híven végül ősztől nem ültem be a hallgatói padsorokba, ám egész életemben kapcsolatban maradtam a képzőművészettel alkotóként, gyűjtőként és műkereskedőként is. Néhány év múlva az öreg Miklóssyval, aki köztiszteletben álló hegedűgyűjtő is volt, újból találkoztam. Javítottam, restauráltam a hangszereit, s meg kell mondanom, habár a gyűjteményének egésze nem volt kiemelkedő, néhány kivételesen szép, kvalitásos darabbal rendelkezett.

Amikor olvastam hangszerkészítő mestereidről, kirajzolódott előttem egy sajátos kelet-közép-európai topográfia: Brassó (Friedrich Kleverkaus), Prága (a Špidlen család), Bukarest (Jozef Pollack) – talán mindannyian német származású hangszerkészítő mesterek. Biztos vagyok benne, hogy a sor még számos személlyel és várossal bővíthető. Vannak olyan fogások, tanácsok, amiket nagyon konkrétan hozzájuk kötnek, és tőlük tanultál? Egyáltalán: hogyan kezdődött a vándorinasléted?

Habár már a 70-es évek közepén – még a katonaság előtt – kijutottam Prágába az akkori egyik legnagyobb mesterhez, Špidlenhez, a hosszabb, tartósabb útjaim az 1984-es áttelepülés után következtek. Špidlenhez egy jóbarátja, Friedrich Kleverkaus brassói hegedűkészítő mester küldött el. Friedrich bácsi is megér egy misét. Hadifogolyként tanult meg hangszert készíteni Milánóban, Leandro Bisiach műhelyében. Takarította a műhelyt, közben olyan szinten kitanulta a szakmát, hogy az én ifjúkoromban tulajdonképpen ő volt az egyetlen igazán kvalifikált hegedűkészítő Romániában. Persze sokan mások is próbálkoztak, Szászrégenben is élt néhány kismester, de Kleverkaus Milánóban számtalan minőségi hangszer közelébe férkőzött, míg mások csak fényképről bámulhatták őket. Az öreg Pollack is csak néhány nagy hangszerrel találkozhatott Bukarestben. Kleverkaus szakmáját tekintve vegyészmérnök volt, majd elkezdett méhészettel foglalkozni, Törcsvár mellett volt a szakméhészete. Elég éles váltás, nemde? A vegyész komoly anyagismerete segítette a méhészt annak a méz-származéknak (a fehér propolisznak) a kinyerésében, amit hangszerkészítőként használhatott speciális lakkok formájában. Feltételezem, hasonló összetételű lakkot használhattak a régi olasz mesterek is a Pó-völgyében, például Cremona környékén. A német hangszerkészítő világ ennek az eljárásnak köszönhetően ismerte meg Friedrich bácsit. Visszatérve: mondanom sem kell, az ajánlólevél, amit kaptam, önmagában édeskevés volt. Špidlen is azonnal betessékelt a műhelybe, letesztelt élesben, bizonyítanom kellett. Míg Kleverkausnál megtanultam a hegedűkészítés olaszos technikáját és fogásait, Špidlennél a restaurálással ismerkedtem meg. Bejártunk a prágai hangszermúzeumba, ahonnan rengeteg megbízást kapott. Azt le kell szögeznünk, hogy a hangszerkészítés és a hangszerrestaurálás két különböző dolog. Špidlen aztán továbbküldött kelet-németországi ismerőseihez, barátaihoz, így Kurt Döllinghez. Kurti bácsinál a vonókezelés és vonójavítás alapjait sajátítottam el. Közben üzleteltem is... Készítettem magamnak egy spéci, két nagy fémcsővel rendelkező hátizsákot. A fémcsövekben csempésztem át a Dölling-vonókat Magyarországra és Romániába. A pénzt visszavittem Németországba, egy része pedig nálam maradt. Dölling a valutákat nevelt fia – C. Hans-Karl Schmidt – svájci taníttatásába fektette be. Schmidt aztán a glóbusz egyik legjobb vonókészítőjévé vált.

Laikusként úgy képzelem a hangszerkészítést, mint ami elmélyült, kontemplatív tudatállapotot feltételez, benne a fához és a fémhez való nyitott odafordulással, az eszközök iránti kiküzdött szeretettel; tehát, hogy van valamiféle szertartásrendje és metafizikai dimenziója. Mesélnél arról, hogyan születik egy hangszer? Elkészül-e valaha?

Kétségkívül a hangszerkészítésnek vannak technikai és lelki dimenziói is. Van, aki egyszerűen csak műbútoros, és pontosan le tud gyártani egy hegedűt. A végén ügyesen le is lakkozza. Elmélyült ismeretei vannak a szerves vegytanról, statikáról, kompozícióról. De, hogy mit képzel el a hangszerről, milyen vízió mozgatja, mit, hogyan, miként, miért és miért nem csinál, az egy komplexebb viszonyt feltételez. Legtöbben 2-3 szabvány után dolgoznak egy életen keresztül, magyarán Stradivarit és Guernerit másolnak. Az én hozzáállásom más. Persze ez nem jelenti azt, hogy ne készítettem volna Stradivari- vagy Guerneri-értelmezéseket. Sőt! A világ 30-40 legjobb hangszerkészítőjének minimum egy hangszerét lemásoltam, így tanultam meg a stílust, aprómunkával. Érdekelt mindegyiknek a működési elve, az akusztikai, plasztikai, művészettörténeti jellegzetessége. Ha egy hangszer közelébe kerülök, az ujjaimmal azonnal megérintem az érzékeny helyeket. Ezekből az érintésekből, finom tapintásokból számtalan dolog leszűrhető az attitűdről, a hangzásvilágról, a kaliberről, a készítői eszményekről. Releváns, hogy ki mennyire érzi a fát, mennyire tud ráhangolódni, felismerni a lehetőségeket és a gátakat. Én saját formák szerint dolgozom; mindig eszembe jut valami, fejlesztem, visszafejlesztem azt, ami alakulóban van.

‍

Van valamilyen rejtett vagy nyilvánvaló (véd)jegye, sajátossága a „J. Markus Barbarossa il Transsylvano” instrumentumoknak? Akár a hangszer matériájában, a lakkozásban, csigaformában, akár más tekintetben?

Vannak bizonyos védjegyeim a hangszerek alakítottságában, hangzó szövetében, de ezeket egy másik zenésznek vagy szakértőnek kell és illik felismernie, ezért nem is venném el a kenyerüket, diszkréten hallgatok róluk. A hangszerkészítés egyszerűbb szintjéről hoznék 1-2 példát csupán. Figyelembe kell vennem például a vevő vagy a zenész testtartását, kezét, hogy mekkora, milyen formája van, mire képes, hogy tud majd a hangszeren játszani. Ezektől az adottságoktól is függ, hogy mennyire keskeny vagy széles nyakat készíthetek a hangszernek. Ha nagyon hosszú a zenész nyaka, akkor nyugodtan lehet öblös oldalú hangszerben gondolkodni, ha rövid, akkor ahhoz kell szabjam.

Említenél olyan általad restaurált hangszereket, amelyek nagyon emlékezetesek maradtak számodra? Felmerült benned különben annak a lehetősége, hogy kitalálj és létrehozz egy teljesen saját, egyedi hangszert? 

Kezdjük a restaurálás témájával. Direkt nem egy Stradivarit említek, bár olyat is javítottam, nem is keveset. Az egyiket teljesen megette a szú, szinte csak a halotti lepel volt már meg belőle. Majdnem hasonló sorsra jutott a híres kolozsvári polihisztor, Brassai Sámuel csellója, ami egy pincében aludta csipkerózsika-álmát száz éven keresztül, szétesve, darabokra hullva. Négy éven keresztül restauráltam, ma koncertcselló, Kostyák Előd játszik rajta. Ez a cselló különben a bajorországi Füssenből Budára telepedett német mester, Christian Neubauer munkája. Neubauer elsősorban hegedűket és brácsákat készített, mindösszesen hat-hét cselló maradt fenn utána, köztük a Brassaié. Restauráltam, sőt átdolgoztam még ezeknél is rázósabb eseteket… Lekicsinyítettem egy óriási méretű, játszhatatlan Stradivari-csellót koncertcselló méretűre. Hasonló elvek szerint jártam el kicsiny brácsákkal, amik a metamorfózist követően koncerthegedűkként kezdhettek új életet. Volt, hogy közepes méretű brácsát nagyítottam meg, hogy az játszható legyen. Ezek az esetek a hangszerkészítés és a restaurálás keresztezései már. És jöttek a további meglepetések! Találtam beírásokat, bevéséseket, bejegyzéseket, beragasztásokat hangszerek szétszedésekor. Tanúja voltam olyan esetnek, amikor szétdarabolt kódexek bőrcsíkjaival javítottak, rögzítettek hangszerelemeket. Egy kolostornak készített öreg hangszer felnyitásakor a víz is kivert, amikor megláttam, hogy egy incunabulum, vagyis egy vallásos tartalmú ősnyomtatvány lapjának fél oldala volt beragasztva a hangszerbe. Ez a szöveg nyilván nem a stabilitást fokozta, hanem jelenléte szimbolikus erővel bírt. Melletted az asztalomon látható egy kalotaszegi népi brácsa vonója: bele van vésve egy fél dalszöveg… Foglalkoztat, persze, a saját hangszer létrehozásának gondolata is, több kísérletet elvégeztem. Általában a kortárs zeneszerzőkkel való közös munkák inspirálják ezt az ügyet, hiszen ők is új hangzásvilágok felmutatásán fáradoznak. Éppen a fejem felett lóg egy gambaféleség, amit még 1978-ban kísérleteztem ki a Musica Antiqua nevű kolozsvári régizenei együttesnek. Egy van belőle a bolygón.

Kézenfekvő a kérdés: saját erdélyi műhelylakásodat miért Kolozsváron és miért nem Nagyváradon rendezted be? Milyen tényezők befolyásolták azt, hogy Bécs mellett a Szamos-parti városba jársz haza?

Ha már restauráltam Brassai csellóját, úgy éreztem, be is költözhetnék a kolozsvári Brassai utcába, a város kevés Bauhaus-épületeinek egyikébe… De a történet ettől az idilli egybeeséstől természetesen komplikáltabb. Bécs mellett először Velencében szerettem volna letelepedni, ám orvosi vétó miatt (feleségem beteg tüdejének nem tett volna jót a sós, tengeri levegő) a lagúnák városát elvetettük. Jött a magyarországi vidéki ház ötlete: megvásároltam a Kossuth-kúriát Tinnyén. Akkoriban még remélni se mertük, hogy Erdélybe visszatérthetünk… A rendszerváltás után megváltozott minden, futószalagon sorjáztak világmegváltó terveim: létre szerettem volna hozni a Balkán legnagyobb aukciósházát Trákia néven, a mai napig megvan a teljes működési rács. Aztán Csíkszeredában próbálkoztam egy erdélyi kultúrközpont kialakításával, többnyelvű erdélyi rádió elindításával, majd Kolozsváron egy dokumentumfilm-stúdió alapjait szerettem volna megvetni. Végül áthoztam szerszámaim egy részét Bécsből, és hangszerkészítő és restaurátor műhelyt rendeztem be a kincses városban. Hogy miért itt? Elsősorban azért, mert itt még sok barátom él és rengeteg közös emlék kovácsol minket össze. A Funar-korszak után lenyugodni látszanak az ultranacionalista kedélyek. Az emberek hagyják egymást élni, ez persze kölcsönös érdekük is. Most zajlanak a Magyar Napok, de vannak zsidó, sőt örmény napok is Kolozsváron. Érdekes, hogy szász napok nincsenek, pedig a régmúlt város nagyjai közül Heltai Gáspár és Dávid Ferenc is szász volt. Másrészt Kolozsvár ideális földrajzi fekvése és prosperáló nemzetközi repülőtere is nyomott a latban: Bécs és Kolozsvár vonzáskörzete lefedi az egykori Monarchiát és a Balkánt, én pedig ezzel a kétlakisággal minden irányból elérhető vagyok. Még egy pillanatra visszatérnék Brassaihoz. Nagy vágyam, hogy létrejöjjön a „Brassai-kvartett”. A cselló már ott van az unitáriusoknál, aztán a 400. hegedűt, amit készítettem, nekik ajándékoztam, és további két hangszerrel – egy másik hegedűvel és egy brácsával – is ez a szándékom. Ebből a négy hangszerből állna – unitárius védnökség alatt – a kvartett.

‍

Rendszeresen posztolsz a piacozásaidról is a Facebookon. Milyen termékeket keresel, vásárolsz? Ide vezet az első utad, ha megérkezel Kolozsvárra?

Ó, a nagypiac, alig 300 méterre található tőlem! Kolozsvár abban a kivételes helyzetben van, hogy még élnek – igaz, nagyon kevesen – hóstáti őstermelők, kisgazdák a városszélen. Rendkívül finom a zöldségük, felvágottjuk, füstölt húsuk, kolbászuk, sőt, sajtjaik is. Sós sajtok! A termelők ismernek, tudják az ízlésemet, ha valamit ajánlanak, biztosan megkóstolom.

Léteznek olyan antikváriumok, régiségkereskedések Kolozsváron, ahol nagy meglepetésekre bukkanhat az ember?

Rőser antikváriumába még mindig be szoktak vinni egészen izgalmas dolgokat, rajta kívül azonban nemigen vannak unikális lerakatok. Az a tapasztalat, hogy találj egy ősnyomtatványt vagy egy Rembrandtot a bolhapiacon, birodalmi fővárosok sajátja. A bécsi Flohmarkton ráakadtam eredeti Cranach-, Van Gogh-, Cézanne-, Rembrandt-festményre, Dürer-metszetre, de ezek azért véletlenszerű fogások. Az eladóknak gyakran közelítő fogalmuk sincs arról, hogy mit árulnak. Értékes műkincsekre többnyire nem bolhapiacokon bukkan az ember, hanem méregdrága műkereskedésekben, aukciósházakban. Kolozsvár vonatkozásában még jelentős gyűjtők jutnak az eszembe: Koós Ferenc könyvgyűjteménye egyedülálló, nemcsak romániai viszonylatban. Miklóssy is tele volt jobbnál jobb szőnyegekkel, antik bútorokkal.

Melyek voltak emlékezetes fogásaid a kolozsvári Ószeren?

Műtárgyakat, technikai felszereléseket, néprajzi kincseket tekintve elég vékony a felhozatal manapság az Ószeren. Amik engem érdekelnek onnan – meglepőt fogok mondani –, azok a régi, jó acélok. A mesterségem azzal is jár, hogy szerszámkészletem jelentős részét én magam állítom elő, saját kezemre szabva, hogy minél pontosabban dolgozhassak. Az előgyártott, standard termékek ugyanis nem mindig állnak kézre. A késeim viszont olyanok, hogy pontosan az én kezembe feküsznek, ráadásul borotvaélesek. Sokuk eredete „ószeri”.

‍

Pörgessük vissza az idő (lehet, hogy kissé nyikorgó, de a maga nemében muzikális) kerekét. A ’90-es évek kolozsvári irodalmi életének egyik alternatív központja volt a Music Pub. Kik határozták meg a Pub arculatát? Kik és miről beszélgettetek akkor és ott?

Az Urániával majdnem szemben, túl a Szamos-hídon, az állomás felé vezető Horea úton működött törzshelyünk, a Music Pub. Egy nagyméretű, boltíves pincetermet képzelj el, aminek falaiba bizony felszivárgott a Szamos, és jellegzetes szaggal árasztotta el a helyiséget. Minket azonban nem zavart, mert fejben egészen máshol jártunk. Mindannyiunkban motoszkált valamiféle alkotói szándék, művészi elgondolás, és igen, annak az igénye, hogy beszélgessünk, termékeny vitákat folytassunk, ítéletet mondjunk. Társaságunk – például Bréda Ferenc, Király Zoli, Kiss-Budai Tibor, a fiatal Orbán János Dénes és Farkas Wellmann Endre – minden este összejött, saját asztalunknál réz névtáblák jelölték helyeinket. Az ottani és akkori, polémiákban és világmegváltó koncepciókban gazdag életről írtam a Fidelius című bilingvis (magyar és román nyelvű, később angolra és franciára is lefordított) kisregényemet. Pár évvel később az esti vándorlás új helyszínekkel bővült: elindult a Bulgakov, a Krajczár, vele átellenben az Aux Anges, valamint a Prospero, Molnár Atesz romkocsmája.

A Music Pubban írtátok alá az Erdélyi Magyar Írók Ligáját létrehozó dokumentumot is 2002-ben. Hogyan és miért történt az alapítás? A szervezet egykori elnökeként mikre emlékszel vissza szívesen, melyek voltak az E-MIL akkori prioritásai?

A 2000-es évek elején szó volt arról, hogy az erdélyi irodalmárok létrehozhatnák a magyarországi írószövetség helyi alegységét, fíliáját. Erdélyi és magyarországi szervezők ennek az elképzelésnek a jegyében hívták meg pályatársaikat a hargitafürdői találkozóra. Néhány kollégával – gondolva az erdélyi kulturális önszerveződés évszázados tradícióira – amellett érveltünk, hogy érdemesebb és érdekesebb volna egy saját szervezetet alapítani. Ebből lett egy kisebb ribillió természetesen, de akadtak támogató szavak is. Farkas Árpád például azt mondta a maga utánozhatatlan stílusában, hogy „Johnny, ha jár a szád, csináld meg”. Nekem hamarosan asztalt kellett bontanom, visszautaztam Csíkszeredát, Kolozsvárt és Tinnyét érintve Bécsbe. Közben gyakran csöngött a telefonom, én is tárcsáztam rendületlenül. Mire ideiglenes útitársaimmal – Gergely Edittel és Sántha Attilával – Csíkszeredába értünk, már 18 tagja volt a még névtelen, új írószervezeti kezdeményezésnek. Mire Sántha Attilával befutottunk Kolozsvárra, már 28. Felhívtuk Kányádi Sándort, Faludy Györgyöt és Szőcs Gézát. Elkezdődött a közös ötletelés. Begyűjtöttük az akkori román írószervezetek, valamint a környező országok írószövetségeinek (német, osztrák, francia, magyar, olasz) működési szabályzatait, küldetésnyilatkozatait: ezeket lefordítottuk, átemeltük belőlük a számunkra releváns elveket, megpróbáltuk adaptálni a helyi viszonyokra őket, elkészítettük a saját statútumunkat, etikai szabályrendünket. 2002 februárjában került sor az E-MIL alakuló ülésére a Music Pubban, 22 alapító tag személyes jelenlétében. A Funar fémjelezte Kolozsváron vagyunk, ne feledjük. Provokatőröktől tartva megbíztuk Tutu mestert a „security” vezetésével. Beszervezett még néhány hozzá hasonlóan marcona alakot ajtónálló gyanánt. Elnöknek Fodor Sándort, ügyvezetőnek Sántha Attilát választottuk meg. Én 2005 és 2006 között vezettem az E-MIL-t. Fő célkitűzéseink mik sem lehettek mások, mint az erdélyi magyar irodalmi élet összefogása, rendezvényszervezés, szakmai érdekvédelem, táborok, irodalmi pályázatok meghirdetése, díjak alapítása, tehetséggondozás. És persze a valósággal gyakran köszönőviszonyba sem hozható ideák feltételeinek megteremtése: egy normális erdélyi magyar könyvterjesztő vállalat létrehozása, fordítási programok, workshopok szervezése, az „önfenntartó” szervezeti működés elősegítése, irodalmi kocsma nyitása. Az irodalmi kocsma (a tulajdonképpeni Bulgakov) a szervezet függetlenségét és finanszírozását biztosította volna, ha a romániai jog- és adórend lehetővé teszi. Az első években alaposan a zsebünkbe kellett nyúlni, hogy valamilyen módon felszínen maradhasson az E-MIL. Korán bekapcsolódott mecénásként Nagy Elek és Böszörményi Zoltán. Elek édesapja, Méhes György felajánlotta a Kossuth-díjjal járó pénzösszeget díjalapként az erdélyi magyar irodalom rangos műveinek jutalmazására, valamint tehetségkutatásra. Én is támogattam a szervezetet természetesen. 2023-ban 21 éves az E-MIL, már Amerikában is nagykorúnak számítana…

Többször előkerült beszélgetésünk során Faludy György neve. Mi fogta meg Faludyt Erdélyben? A ti barátságotok mikor alakult ki, voltak-e esetleg mérföldkövei kapcsolatotoknak?

OJD-t költöztettem haza Bécsből, miután lejárt a Herder-ösztöndíja. Bécs és Kolozsvár között „félúton”, rövid szünetet tartottunk Budapesten, hogy üdvözölhessük Faludyt. Személyesen én akkor még nem ismertem, de tudtam, hogy kedvenc itala a füstölt whisky, ezért megleptem eggyel. Gyurka, merénylet készül ellened, fordultunk hozzá, feltett szándékunk Jánossal, hogy szervezzünk neked egy erdélyi turnét, pár hét múlva indulunk. Faludy fellelkesült, a felolvasókörút pedig remekül sikerült: találkozhatott vele a közönség Nagyváradon, az emberek alig fértek be a kolozsvári bölcsészkar nagytermébe, de teltház volt a marosvásárhelyi Kultúrpalota 800 férőhelyes dísztermében is, mint ahogyan Csíkszeredában és a sepsiszentgyörgyi színház kamaratermében is. 2002-ben Faludy szentelte fel a Bulgakovot, neki szolgálták fel az első whiskyt. Emlékezetes pillanat volt, amikor nagyanyám útmutatásai szerint a váradi Astoriában megmutathattam neki a holnaposok néhai törzsasztalainak helyeit. Előző nap halt meg Mészöly Miklós, ott tudtuk meg. Gyurka elsírta magát. Arad is tartogatott meglepetéseket… A közönségtalálkozóra eljött a még Gyurkától is másfél évvel idősebb temesvári költő, Anavi Ádám. Néhányan körbeültünk egy asztalt, amikor diszkréten előhúztam és Gyurka elé tettem a Faludy-féle Villon-átköltések egyik gépelt példányát, ami még a könyvként való publikációt megelőzően keringett kézről kézre az olvasók között az 1930-as években. Az én példányom nagyanyámtól származik, mondanom sem kell. A következő pillanatban Ádám bácsi is kihalászta a saját maga példányát és letette az enyém mellé. Gyurka egyszer az egyikünkre, aztán a másikunkra nézett meglepetten. Az őt körülvevő tiszteleten, fiatal rajongáson és vendégszereteten túl szerintem azért is kötődött élete végén Erdélyhez, mert első publikációi nem máshol, mint a kolozsvári Korunkban láttak napvilágot, még 1935-ben. A versek között ott volt néhány Villon-átköltés is (Ballada a kalózok szeretőjéről, Kerítőballada Villonról és kövér Margot-járól, Levél Jehan de Bourbon herceghez), és Heinrich Heine Németország című kultikus versének fordítása is. Otthon érezte magát az erdélyi kultúrában, akárcsak az erdélyi pályatársak és az itteni tájak között.

‍

Számtalan könyvet is publikáltál. Nehéz nyomon követni őket. Annyi mindenesetre jól látható, hogy az ezredforduló évei (1999, 2000, 2001, 2002) tekintélyes robbanásokkal, asztalfiók-detonációkkal jártak: hat könyvet jelentettél meg gyors egymásutánban… 

Tízig számoltam a könyveimet, azután már nem volt annyira érdekes, hogy hányadán állunk a számokkal. Talán mindig a legutolsó kötet a kedvenc. Előkészületben van még néhány kézirat, de az az igazság, hogy megakadtam velük. Átírogatom őket, nem vagyok teljesen elégedett. De nem is sietek. A kétezres évek különben rengeteg kötetötlet-izgalmat hoztak számomra. Megemlíteném a Farkas Wellmann Endrével közösen jegyzett Dihoriáda, avagy húswéthi sms epistolárium (2000) című gyűjteményt, a világ talán első sms-verskötetét. Meglehetősen rendhagyó könyvtárgy a Múzsák dicsérete (2000) című „tekercskötet”: a versek egy hosszú, feltekert, különös tapintású lapon sorjáznak, a könyv „borítója” egy kemény védőhenger. A Nagylábujjamra ne kössetek számlát címet viselő, 33 „aszonett”-et tartalmazó válogatáshoz törlőkendőt, fogpiszkálót mellékeltem a könnyebb emészthetőség kedvéért, illetőleg egy hangoskönyvet CD-lemez-hordozón, 2000-ben, jóval a hangoskönyvdivat előtt.

Szinte megbabonázzák a szemet a gyűrűid. Beindítják a fantáziát, a fürkésző elme történeteket képzel ezekhez a grandiózus, köves ékszerekhez. Beszélgetésünk végén mesélnél egy keveset a gyűrűidről?

Sok gyűrűvel rendelkezem, szinte attribútumaimmá vált egynéhány. Van köztük saját fogás és ajándék is, mint ez a karneol kővel díszített, fekete nielló zománcos török ezüstmunka. Vagy itt egy másik, amit Pierre Marcolini belga csokoládéművestől kaptam, és a „világ mesterei”-hez való tartozást hivatott kifejezni. Láthatod a Szent György Lovagrend ezüstgyűrűjét is arrébb valamivel. Egyrészt szeretem a nem szokványos dolgokat. Másrészt, mondhatom némileg viccesen, ezek a gyűrűk önvédelmi eszközként is jól „muzsikálnak”. Volt rá precedens, pont itt, Kolozsváron, a Mócok útján, hogy használnom kellett őket ilyen funkcióban is. Harmadrészt, bevallom, mára elég csúnyácskák az ujjaim. Mindegyik darabokra van törve, össze-vissza görbülve. Időnként ezek a gyűrűk „kiegyenesítik” a látványt. Különben sosem dolgozom gyűrűkben. Amikor belekezdek valamibe, teljesen szabad kell, hogy legyen a kezem, nem lehet rajtam karóra sem, mert néha milligrammokat kell megéreznem. Éppen ezért, ha érzem, hogy nem elég magabiztos a kezem, abbahagyom a munkát. A szomszéd asztalon fekszik egy elég drága vonó, amin délelőtt dolgoztam egy keveset. Félóra múltán éreztem, hogy elbizonytalanodik a kezem. Azonnal abba kellett hagynom a műveletet. Hamarosan folytatom.

Márkus Barbarossa János hangszerkészítő, műkereskedő, költő, író. 1955-ben született Szilágyzoványban. Kolozsváron és Bécsben él.