Felmorzsolódás alulnézetből

Nem szeretem az elfogulatlanság vékája alá rejteni a saját szubjektív szempontjaimat, mikor elemző típusú szöveget kell írnom valamilyen műalkotásról, mert nem tartom etikusnak, és ezúttal egy olyan tematikájú szöveget vitt színpadra a Yorick Stúdió, amellyel kapcsolatban meg sem próbálhatnám mellőzni a személyes érintettséget. Elise Wilk Eltűntek című, a szerző (saját bevallása szerint) egyik legszemélyesebb színpadi szövegéről van szó, mely a romániai német kisebbség huszadik századi sorsával foglalkozik egy többgenerációs család történeteinek tükrében. Wilk ráadásul pontosan az én generációmhoz, a korai y-generációhoz tartozik, mely kisgyermekként megtapasztalta, milyen kisebbségiként egy végtelenül szegény nacionalista diktatúrában, aztán meg azt is, hogy milyen bármiféle érvényes vagy ismert életstratégia nélkül kitalálni, hogy mit kezdjünk az életünkkel, és mire ez sikerült volna, megjelent az internet, és érvénytelenített mindent.
Egészen friss, 2019-es szövegről van szó, és örömteli, hogy a Yorick Társulat hozzáférhetővé teszi szinte rögtön az erdélyi magyar közösség számára, mert szerintem hajlamosak vagyunk elfeledkezni róla, hogy saját magunkat, erdélyi és partiumi magyarokat ne csak a románság, hanem az egykori szászok, zsidók, svábok, és más, még meglévő vagy már asszimilálódott-kivándorolt nemzeti és egyéb kisebbségekhez képest is lássuk, vagy legalább nézzük meg. „Először írok a létezésem multikulturális vetületéről. Mások külföldre való távozása mindig is életem része volt. Egy bizonyos ponton túl már nem fáj, az ember védetté válik. De aztán felmerül egy gondolat, mint egy árnyék: ha mindenki elmegy, idegen leszel a saját hazádban. Akkor otthon vagy-e még? Ki lettem volna, ha elmegyek? Vajon a kivándorlás más emberré változtat? Megváltozik-e az identitásod, ha máshol élsz? Ezekről a dolgokról szól a szövegem” – idézik Elise Wilket a műsorfüzetben. Egy szász család négy generációjának különböző pillanatai elevenednek meg, de ezek nem esetleges pillanatok az időben, hanem olyan történelmi gócpontok, melyek meghatározták az erdélyi szászság, így a szóban forgó család sorsát. A legkorábbi ilyen időpont a második világháború vége, mikor a németeket a hirtelen „ellenséges” területté vált otthonaikból a kollektív bűnösség elve alapján Szibériába deportálták, gyakorlatilag a teljes munkaképes népességet. A következő történeti kontextus a „kommunista” Románia, a kivándorlási lehetőségre várók, a zöld határon való életveszélyes szökések, a számunkra is ismerős „holnaptól vajon ki nem jön be a munkába-iskolába soha többé” időszaka. Végül elérkezünk a már ’89 után született generáció felnőtté válásának, és a deportálást meg- és túlélő utolsók utolsó pillanataihoz. A darab dramaturgiája azonban nem követi az időrend linearitását, ezzel a széttöredezettséggel pedig át is helyezi a hangsúlyokat, meghatározza a befogadás perspektíváját. Ez a formai megoldás az egyik oka, hogy a szüzsé túl tud nőni egy átlagos családtörténet sémáin, a másik ok pedig éppen a történelmi, közösségmeghatározó események háttérből való közvetett vagy közvetlen beszüremlése. Alulnézetből látjuk a XX. század második felét, egy megszűnő kulturális és nyelvi kisebbség, ugyanakkor a családi viszonyok, motivációk, érzelmek, hétköznapok díszletei felől, és ezt az egészet ennek a közösségnek egyik utolsó képviselője írja. Ez lehetne amúgy valamilyen önsajnáló pozíció is, de Wilk sokkal profibb annál, minthogy beleesne ilyen csapdákba, bár azért kacérkodik az érzelmi hatással is.
Az előadás visszafogott és szövegközpontú inkább. Alternatív kisszínházi forma, mely a látvány és az egyéb rétegek puritanizmusával a színészi játékot és a színpadi szöveget teszi meg elsődleges jelentéshordozóknak. A játéktérben egy fémkeretes, kerekeken gördülő fémváz, egyetlen fallal, ebben vannak a díszletelemek, melyek egy random, bármikori belső teret alakítanak ki. Az idősíkok közötti átmeneteket ennek a váznak a körbe-körbeforgatásával jelzi a rendezés. A jelmezek teljesen semlegesek: tetőtől talpig fehérben van mindenki. Cári Tibor zenéje (amit élőben játszik a két csellista, Domahidi Katalin és Vilhelem András) nem húzódik annyira háttérbe, mint a vizualitás, de nem is válik jelentésképző tényezővé. Körbekeríti a hangulatokat, helyzeteket, megad egy szubtilis ritmust, a már említett, széttört kronológiával dolgozó dramaturgiával együtt egy filmes irányba mozdítja az alkotást.
Ebben a kamaraszínházi formában a színészi játék kerül tehát még inkább fókuszba. Ezt a fókuszt élesíti, hogy a hat szereplő közül öt több karaktert is játszik, egy-egy színésznek tehát többször is szerepet kell váltania, és ezt a váltást nem segíti sem a díszlet, sem a jelmez. Ez meghatározza a játékot, erősebb kontúrokkal dolgoznak a játszók. Szilágyi Enikő (Kathi) az egyetlen, aki ugyanazt a szereplőt alakítja végig az előadás során, de ő meg hol a tizenéves, hol a már idősödő, hol a már egészen öreg Kathit játssza szekvenciától függően. Szilágyi Enikő alkalmazza a színészek közül a leglátványosabb váltásokat amúgy, és bár néha kissé mintha modorossá vagy túljátszottá válna, de a különböző életkorok ilyen erős jelzései, amit a színésznő teljes testében, gesztusokban, hangban, beszédben, több rétegben jelez, jól működik ebben a szövegben és ebben a színházi formában. Az a benyomásom amúgy, hogy Sebestyén Aba rendező meghagyta színészkollégáinak azt a szabadságot, hogy a koncepció keretein belül használják a saját eszközeiket. Ez eredményez ugyan egy bizonyos fokú eklektikát a színészi munkában, mégsem zavaró. Ami szerintem problémásabb, az az, hogy ezzel mintha mindenki a komfortzónájában maradna, és ez, a komfortzónában való megmaradás mintha kiterjedne az egész előadásra. A teljes produkció mintha „alájátszana” a szövegnek, nincs elég erős momentum, kép, ami rögzülhetne, hogy kapaszkodóként vagy kapcsolódási pontként segítene a markánssá váláshoz. De ez a semlegesség lehet tudatos távolságtartás, tudatos visszafogottság is, mert így a történet el is szakad valamennyire az erdélyi szászság kulturális univerzumától, az értelmezést ez ki is szélesítheti.
A Yorick Stúdió alapvetően jól működő előadást hozott létre egy egészen friss, a romániai etnikai kisebbségek szempontjából releváns, jó szövegből. Őszintén szólva sem Elise Wilk drámája, sem ez a produkció nem emelkedik ki (szerintem) az átlagos termésből. Wilk szövege is inkább a témaválasztás miatt invenciózus romániai kontextusban, dramaturgiai szempontból is, és a történet szempontjából is láttunk már ilyet. Az előadás sem tud (akar) kimozdulni az alternatív, szöveg- és színészközpontú kamaraszínház és a különböző társalkotók egyéni komfortzónáiból. De e kifogások ellenére: az Eltűntek egy, az erdélyi magyar minőségi átlagot meghaladó, releváns, friss és működő színházi élmény.

Yorick Stúdió. Elise Wilk: Eltűntek. Fordította: Albert Mária. Rendező: Sebestyén Aba. Szereplők: Szilágyi Enikő, Bajkó Edina, Scurtu Dávid, Szabó János Szilárd, Tóth Zsófia, Sebestyén Aba. Zene: Cári Tibor. Zenészek: Domahidi Katalin, Vilhelem András. Díszlet és jelmez: Sós Beáta. Rendezőasszisztens: Máthé Barbara. Dramaturg: Cseke Tamás.