Fesztiválsebek, harmincöt év után

Mi a színház, hol a helye a világban és világunkban, bennünket, nézőket hova helyez adott mikro- és makrokozmoszokon belül – olyan alapkérdések ezek, amelyekre a jó előadás, a jó fesztivál képes sajátos és egyértelmű válaszokat adni. Ez történt meg novemberben, a Kolozsvári Állami Magyar Színház által 9. alkalommal megszervezett Interferenciák Nemzetközi Színházi Fesztiválon is. Annak ellenére, hogy a fesztivál költségvetése jóval szűkösebb esztendőket idézett, a rendszerváltás óta eltelt 35 évre mégis lendülettel tudott különböző elbeszélésekkel válaszolni. A gazdasági szűkösséget a meztelen igazság iránti igény felmutatásába fordította át.

A fesztivált záró A Mester és Margarita adta meg az egyik választ arra, hogy tulajdonképpen mi is a színház manapság. Olyan választ kaptunk, ami ott volt előttünk, bennünk – jelesül az, hogy a színház egyfajta szövetség, melynek célja a megtisztulás folyamata. A Szlovén Nemzeti Színház társulata Nona Ciobanu rendezésében ezt a világot mutatta meg nekünk, líraian és érdes nyíltsággal, sejtekbe vágón. Mert az előadás visszatérő motívumaként voltak jelen azok a hajlékony, fénylő csövek, amelyek az idegpályákat idézték színpadra, másrészt az adott szervezeten belüli mozgásokra is utaltak. Ilyen értelemben A Mester és Margarita rámutatott, hogy az előadás létrehozói és a nézők is egyetlen testen, agyműködésen belül helyezkednek el. Ez pedig jól vágott egybe az egyes jelenetek kórházi, pszichiátriai jeleneteivel, rámutatva arra, hogy kívül, de belül is vagyunk nézőként a mindenkori színházi eseményeken, közösségben a játéktérben megjelenőkkel. A történelmet működtető sátáni erők jelenlétére és a magára maradt egyén szenvedéseire egyaránt felhívta a figyelmet az előadás.

Az egyén gyötrelmeit mutatta fel a fesztivál nyitóelőadása is, az Oana Pellea által alakított és rendezett A csendes menekülés (I. L. Caragiale Nemzeti Színház).

Megdöbbentő Oana Pellea eszköztelensége – amit A Mester és Margarita díszlettel jelez, azt ő hanggal, hangszínnel, hangsúlyokkal, szünetekkel jeleníti meg, ritkán mozdul az előadás során, gesztusai, ha vannak is, inkább a törzséhez tapadnak, mintha ezzel is jelezni kívánnák, a rácsokat csak a testi valóról lehet igazán lefejteni.

A 35 évvel ezelőtti események által okozott mély seb, az eseményeket átélők számára örömteli vagy sem, de mindenképpen gyógyíthatatlan seb számos történetet hívhat és hív is elő, olyanokat, amelyek látszólag egyáltalán nem, vagy csak távolról – „metaforikusan” – kapcsolódnak a 35 évvel ezelőtt kezdődő világhoz, mint az 1989 december 22-én elhunyt Beckett szövege, Az utolsó tekercs, egy másik monológgal dúsítva, hogy mai szemmel még tisztábban és egyértelműbben átérezhessük, a korábbi, hidegháborús párhuzamos világokat és diktatúrában való kettős beszédeket követő, újraértelmező, új életre keltő, manapság mindegyre egymásba örvénylő párhuzamos világainkat (Az utolsó tekercs. Nem én – Sfumato Theatre Laboratory, Bulgária; rendező: Ivan Dobcsev).

A párhuzamos világok létrejöttének veszélyeire, következményeire hívja fel a figyelmet a kolozsvári magyar társulat két előadása is. Mihai Măniuțiu rendezése (Albert Camus: A félreértés) azt a hétköznapian abszurd helyzetet mutatja meg nekünk tűpontosan, hogy gyakorta a saját világból akár csak pillanatokra történő kilépésre való képtelenség okozza vesztünket, hogy a ki nem mondott mondatok végül bármikor ellenünk fordulhatnak, bármilyen mélyen is ágyazott meg első körben pozitívnak tűnő hatásuknak a segítő szándék.

A párhuzamos világokat már szerkezetében is felmutatja a másik kolozsvári előadás, a Janovics (ifj. Vidnyánszky Attila rendezésében). Az előadás első fele tobzódik a játékosságban, a könnyed, de végzetesen komoly improvizációnak (tűnő) lengeségben, hogy az előadás második fele mégiscsak a kisebbségi művészsors kegyetlenségét hozza elénk, hogy kisebbségi helyzetben, minden látszat és akarat ellenére, mégsem tudjuk, nem tudhatjuk megjátszani magunkat és – őszintévé kell válnunk, őszintének kell maradnunk.

Azt gondolhatjuk, gondoljuk is olykor, hogy eljöhet valaki, megmenthet minket, mint az indiánok egy Szőcs Géza-versben, de a Jon Fosse-darab is arra figyelmeztet, hogy nem csupán világok, társadalmi rétegek haladhatnak el úgy egymás mellett, hogy tulajdonképpen a mélyebb rétegek, az együttérzés lehetőségének szintjén nem is találkoznak, mindez a párkapcsolatok szintjén is megnyilvánulhat – jelesül az, hogy a párhuzamosok még a végtelenben sem találkoznak (Jon Fosse: Valaki jön majd; Arcub, Románia – rendező: Chris Simion-Mercurian).

A ritmus önmagában még nem elég, ha nem csatlakoznak hozzájuk kellően erős szavak, miként a szavak túlburjánzása, minden intenzitásuk ellenére statikussá, mozdulatlanná, ritmustalanná, értsd: halottá teheti világunkat – ezt a veszélyt pedig éppen egy balettelőadás mutatja fel a fesztiválon, szikár szerkezettel, átütő lírai erővel.

Ha nem marad esély két ember, két világ, két (akár párhuzamos) történet találkozására, az igazi, a tulajdonképpeni üzenetet már nem a szavak és nem is a ritmusok juttatják el a közönséghez. A Szőcs Géza Raszputyin című drámáját színpadra hozó Szatmárnémeti Északi Színház Harag György Társulatának előadásában a többi szereplő jelentőségét korántsem becsülöm alá, de a Raszputyint (rendezője: ­Sardar ­Tagirovsky) mégiscsak a címszereplő Rappert Gábor viszi el a hátán, folyamatosan beszélve, intenzív jelenléttel (ami csak az előadás közepén bicsaklik meg olykor, az emelt szintet megtartva mégis). Alakításának kulcsa mégsem a szavakban, avagy a mozdulatokban, gesztusokban, mimikában rejlik, hanem abban a dünnyögésben, ami éppen a szavak és ritmusok közötti sávban, a párhuzamosok közötti térben mozog, így válik tragikusan érdes, mégis túli értékek hordozójává.

Ahogy néha, a nézőtéren, mi magunk is, harmincöt éve hordott sebekkel, harmincöt éve tartó fesztiválon.

‍