Fesztivál a háború idején – Szubjektív beszámoló a 21. TIFF-ről

Úgy döntök, idén biztosra megyek. Amint megkapom a fesztivál sajtóosztályán a belépőmet, beülök egy Kieślowski-film vetítésére – abban biztosan nem csalódhatok, és jó érzés a TIFF-et „jobb lábbal” kezdeni. Kockázat kizárva: a Három szín trilógia Kékjét természetesen nem először látom. Az egyéni dráma és az egyetemes szeretetüzenet mellett azonban különös hangsúlyt kap most az a fajta Európa-optimizmus, amely a rendszerváltásokat követően áthatotta a kilencvenes évek elejének értelmiségi közbeszédét: elvégre a cselekmény középpontjában egy befejezetlen (befejezhetetlen?) zenemű, az európai egységesülés szimfóniája áll. Mindez 2022-ben, amikor az európai projekt külső-belső feszültségektől recseg-ropog, az EU határai mentén pedig a második világégés óta a legvéresebb háború dúl, némi keserű mellékízt kölcsönöz a műélvezetnek. Akárcsak Enyedi Ildikó csodás Az én XX. századomjának, amely a maga párhuzamos életsorstörténeteivel, stílusának „tündéri realizmusával” eleve az elveszett illúziók, a technológiai fejlődés és az emberi minőség javulásának együttállásába vetett hit bukásának emlékműve. A kolozsvári fesztivál retrospektív vetítéssorozatot rendezett a lengyel mester tiszteletére, tizenkét filmmel, Enyedi pedig a 3x3 szekció egyik résztvevőjeként volt jelen (virtuálisan) a fesztiválon, az említett film mellett a Testről és lélekről című Arany Medve-díjas remekével és a kevésbé sikerült, de megkapó látványvilágú Füst Milán-adaptációjával, A feleségem történetével (a szekció másik két alkotója a román Alexandru Solomon és az argentin–francia Gaspar Noé). Apró személyes kitérő: kiskamasz nagylányomat, aki idén először vetette bele magát óvatos duhajként a TIFF forgatagába, lenyűgözte a Testről és lélekről – jó az ízlése a gyereknek, konstatálom némi elégedettséggel és alig titkolt büszkeséggel.

A háború közelsége rányomja bélyegét az egész rendezvényre. A Transzilvánia Nemzetközi Filmfesztivál idei mottója: „Make Films, Not War!” („Filmezz, ne háborúzz!”), és ez a gondolat része a fesztivál imázsalkotásának is. A plakátokon szereplő mottóhoz egy fegyverként, „célzásra” előrenyújtott kamera képe társul (ne feledjük, az angol nyelvben a ’shoot’ kifejezés egyszerre jelenti a lövést és a filmfelvételt), a reklámfilm pedig egy – paradoxonnal élve – vérfagyasztóan bájos jelenetsor, egy ál-házivideó, amelyben egy pionírnyakkendős kislány a karácsonyi ajándékba kapott játékpisztollyal „vadássza” le a rémületet színlelő felnőtt vendégsereget. A rettenet szimulációja – ez maga a film. Ahogy Hitchcock mondta annak idején (az idézet persze nem pontos): azért szeretünk fenyegető, borzongató történéseket nézni a vásznon, mert az eredendő kalandvágyunkat biztonságos körülmények közt elégíthetjük ki, anélkül, hogy valódi veszélyek leselkednének ránk. Némafilmes gegeket idézően dőlnek hát az emberek hűvös halomba, kacagnak közben, mi is kacagunk, amikor a „lelőtt” férfi arccal beleesik a tortába, de közben tudjuk, hogy egy országgal odébb nem játékfegyverek dörögnek. A fesztivál mellékrendezvényeként ukrán kézműves termékek vásárán is részt vehetünk, egyes vetítések pedig karitatív célzatúak, a bevételt az ukrajnai menekültek segítésére fordítják. Sőt, eltérően az eddigi gyakorlattól, a szokásos TIFF-beszélgetéseknek helyt adó főtéri sátorban vendégül látnak egy magas rangú gyakorló politikust: Mircea Geoană, egykori román szociáldemokrata (vesztes) elnökjelölt, a NATO jelenlegi főtitkárhelyettese az Alekszej Navalnijról szóló, CNN-HBO gyártásban készült, thrillerszerű dokumentumfilm apropóján értekezik az oroszországi viszonyokról, az ukrajnai háborúról, az észak-atlanti szövetség szerepéről és a világ állapotáról általában.

A béke melletti és az agresszort elítélő egyértelmű állásfoglalás ellenére a TIFF szervezői – ahogy érzékelhető, közmegelégedésre – úgy döntöttek, hogy nem alkalmazzák a nyugatabbra oly népszerű eltörléskultúrát, vagyis fogadnak orosz filmeket is a fesztiválon, a versenyprogramban (a Kivégzés című thriller) és azon kívül is. A fesztivál egyik legerősebb filmélménye éppen egy orosz filmhez kötődik számomra: a Volkonogov kapitány megszökött az 1938-as év Szovjetuniójába kalauzolja nézőjét, ahol egy kiábrándult NKVD-tiszt, a testület fiatal farkasa nem hajlandó tovább részt venni az állambiztonság megrendezett „leleplezéseiben” és az azokat követő szörnyű, véres leszámolásokban, ezért megszökik saját elvtársai elől, és egy látomás hatására sorra felkeresi egykori áldozatainak hozzátartozóit, megbocsátásban reménykedve. Rendkívül sűrű atmoszférájú, üldözős akcióthrillerbe oltott megrendítő megváltástörténet ez, egy kis történelmi leckével: a Poljuska polje című komszomol-kórusmű dallamai még sokáig a fülünkben csengenek a stáblista lepergése után. Ha láttam orosz filmet, nem érhet véget a fesztivál legalább egy ukrán alkotás megtekintése nélkül, gondolom, de persze nem ezért ülök be a Tükröződés című filmre. Hanem inkább azért, mert Valentyin Vaszjanovics azzal vált hidegrázósan „aktuális” filmrendezővé, hogy Atlantisz című 2019-es filmjében mintegy előrejelezte egy katasztrofális következményekkel járó orosz–ukrán háború kitörését, amelyből ugyan Ukrajna győztesen kerül ki, de a háború posztapokaliptikus állapotokat eredményez. Az élet ütősebb a filmnél (Viața bate filmul), tartja a román mondás, de mint a mellékelt ábra mutatja, ez néha fordítva is igaz. Új filmje is az orosz–ukrán frontra vezérel bennünket, de vissza 2014-be, a donyecki és luhanszki szakadár népköztársaságok kikiáltása utáni időkbe, egy önkéntesen bevonult ukrán sebészorvos történetén keresztül, aki az orosz szakadárok fogságába esik, borzasztó kegyetlenségek elszenvedője és tanúja lesz, hazatérése után pedig megpróbálja újraszőni kapcsolatát kislányával és elvált feleségével – miközben egy elképzelhetetlenül sötét titkot őriz, melynek révén, egy tragikus csavarral, egyszerre válik a háború áldozatává és haszonélvezőjévé. A Tükröződés brutalitásában utoléri a fent említett orosz filmet, de a jelenlegi történelmi kontextus „élővé” teszi: hosszú, statikus, kitartott képei alatt, a párnázott moziszékbe süppedve van időnk eltűnődni azon, milyen emberi választások lehetségesek egy (nagyon is jelenlévő) háború árnyékában.

Mindez rossz álomnak tűnik, amikor az ember kitámolyog a vetítőterem hűvöséből a verőfényes napsütésbe, és a kolozsvári kánikulában, a mozik közt bolyongva belevág az „ideális film” keresésébe. Évek óta nincsenek túl nagy elvárásaim a fesztivállal kapcsolatban, és nem azért, mintha a felhozatal ne lenne eléggé gazdag és változatos, csak hát a többszáz film közül megtalálni a legkiválóbbakat, miközben az ember ideje és energiája véges, és legjobb esetben is pár tucat alkotás megtekintésére futja a szűk másfél hét alatt (lényegében találomra, a programfüzet átböngészése alapján), nem mindig egyszerű feladat. Ezért azt tűzöm ki célul minden esztendőben, hogy megtaláljam azt az egyet, amely előtt feltételek nélkül megemelem cinefil-kalapomat, és azt mondom, hogy ez A Film, A TIFF Filmje számomra. És volt már olyan év, amikor nem találtam meg azt az egy filmet. Idén szerencsém van, viszonylag hamar rábukkanok: Hlynur Pálmason Godland (szabad fordításban Isten földje) című filmjének megnézése után tudom, hogy a mostani fesztivál nem ér véget tökéletes filmélmény nélkül. A dán lelkész története, aki izlandi misszióját fotográfiákkal dokumentálja, forma és tartalom ritkán látott egységét valósítja meg azáltal, hogy a 19. századi elbeszélést a kinematográf kezdeti időszakát idéző „akadémiai képformátumban” tárja elénk. Egy csodálatos, lassú tempójú, földrajzi és spirituális értelemben vett utazást láthatunk, amelynek során a főhős idegenségtapasztalatán keresztül szembesülhetünk Isten, ember, természet kapcsolatának alapvető kérdéseivel. Az izlandi rendező eléri, hogy filmképei egyidőben keltsék az időtlenség és a végzetes időbe-vetettség képzetét. A Godland „ijesztően gyönyörű” alkotás, akárcsak a zordon partvidék, amelyet önmegismerő útja alatt Lucas, az ifjú lelkész átszel.

Hogy egészen más regisztert villantsunk fel ugyanerről a fesztiválról: talán pironkodnom kéne kicsit amiatt, mert az egyik kedvencem egy olyan film volt, amelyet jobb híján nevezzünk önreflexív zombikomédiának. Nem teszem: az Oscar-díjat nyert A némafilmes rendezőjének, Michel Hazanaviciusnak az új filmje ugyanúgy szerelmeslevél magához a nagybetűs Filmhez, mint az imént említett némafilm-hommage, csak egészen más filmnyelvi és műfaji eszközökkel. A Coupez! (angol címe: Final Cut) egy japán horror-vígjáték feldolgozása, amely viszont duplacsavarosan reflexív: hozzáadott értéke az, hogy a japán eredetire való utalást, annak minden komikus vonzatával együtt, beépíti saját narratívájába. A fordulatokat amúgy is nehéz számontartani egy idő után: a szándékosan bénán induló opusz egy zombifilm forgatásáról szól, amelyet valódinak tűnő zombik támadnak meg, hogy kiderüljön, ez is a forgatókönyv része, hogy aztán betekinthessünk a kulisszák mögé, hogy aztán… és csak sorjáznak a meglepő narratív megoldások, hogy mindez összeálljon végül egy egyszerre harsány és megindító ódává a filmkészítés öröméhez.

Apropó öröm: az a versenyfilm, amely végül elnyeri a Transzilvánia Trófeát, azaz a fesztivál nagydíját, ott van azon, szinte találomra kiválasztott néhány versenyfilm között, amelyet előzetesen sikerül megnéznem – ez sem mindig jön össze. És nem bántam meg: az Utama (talán Otthonunknak lehetne fordítani) című bolíviai film egy nagyon egyszerű vonalvezetésű, mégis összetett és megrendítő alkotás nagyapa–unoka kapcsolatról, generációs különbségekről, urbanizáció és tradicionális létforma konfliktusáról, környezetpusztulásról, nyelv- és kultúravesztésről, elmúlásról. Idős kecsua indián hősei (amatőr szereplők) a lakóhelyüket sújtó visszafordíthatatlan elsivatagosodás ellenére sem akarnak elköltözni a városba, hiába unszolja őket már csak spanyolul beszélő fiúunokájuk: az öregek mitikus-babonás életszemlélete ütközik itt az elkerülhetetlen – de nem feltétlenül jót hozó – modernizációval. Csendes, melankolikus, szép film, amelynek egyszerű narratív kereteit nem feszíti szét saját téma- és motívumgazdagsága – Alejandro Loayza Grisi alkotása megérdemelten vitte el a trófeát.

A legjobb rendezés díját elnyerő filmet már csak az eredményhirdetés után nézem meg: az izlandi Csodálatos teremtmények (Beautiful Beings) a város peremén élő kiskamaszok vad és ellenőrizetlen világában játszódik: iskolai zaklatások (bullying), családon belüli bántalmazás, drogfogyasztás, utcai erőszak – mindezek árnyékában alakul egy reményre jogosító félszeg barátságtörténet, amely azonban előreláthatóan tragédiába torkollik. A környezetábrázolás kompromisszummentessége és a remekül felépített karakterfejlődés ellenére Guðmundur Arnar Guðmundsson filmjében a csoda megtörténik ugyan, de a megváltás elmarad – és ez hagyhat egy kis hiányérzetet a nézőben.

Az is hiányérzetet kelthetett sokakban, hogy idén elmaradt a nemzetközi sztárparádé: sehol egy Alain Delon, Catherine Deneuve, Sophia Loren vagy akár Nicolas Cage. A TIFF kiválósági díját a nagyszerű Maia Morgenstern kapta, külföldi életműdíjas nem volt. Talán ez is hozzájárult ahhoz, hogy kicsit lazábbra, „szellősebbre” sikerült az idei kiadás: lehet, hogy csak az én tempóm vált lassabbá az évek során, de a rohanás egyik helyszíntől a másikig, nyüzsgés, izgalom elmaradt, nyugodtan bejárhattam a megszokott vetítőhelyeket, még egy késő esti főtéri mozizásra is eljutottam, hogy megnézzem, hogyan fest Gérard Depardieu a legfranciább detektív, Maigret szerepében.

És jó volt ez így. Mintha – majdnem – békeidőben lennénk.

‍