Egy élet és egy mű körei – az időben

Szilágyi István a díjátadón. Fotó: Horváth László

Azt mondják az irodalomtörténet egyes berkeiben: az életrajzi adatok nem fontosak, hogy azok nagy része elkopik, jelentését veszti az időben és csak a könyvek maradnak. A mű az, ami legvégül fenntartja önmagát.
Pedig nem véletlen, hogy az alkotó létrehozott műveit és az időközben eltelt életéveket valamiféle egységként képzeli el az olvasó, a néző, a hallgató. Vannak műalkotásértékű életek, olyan alkotók is találtatnak szép számmal, akik ilyen-olyan okokból önnön életrajzukba húzódnak vissza, ahelyett, hogy saját műveik által jutnának át a lap másik oldalára, amelyet elsősorban az utókor felől lehet olvasni.
Erdélyi szerzőknek azonban még ma is engedélyezett, hogy élet és mű, erkölcsi tartás és irodalmi forma egységes egésszé forrjon össze, s legyen: bonthatatlan egész, két egymást átsugárzó és megvilágító létszelet már a kezdetek kezdetétől. Különösen, ha valaki hadiárva, ha vasúti munkásnak készült jogászhallgató, ha fiatal novellista, ha tehetségek istápolója, ha lapot igazgat (főszerkesztő-helyettesként, majd alapító főszerkesztőként) fél évszázadon át, ha úgy áll az időben, mintha az idő nem is létezne, mintha csak a mozgás volna kimondott, leírt mondatok között…

*

Szilágyi István, Kossuth-díjas író, a Nemzet Művésze, a Digitális Irodalmi Akadémia és a Magyar Művészeti Akadémia tagja úgy látja meg a napvilágot éppen Kolozsvárt, hogy nála szilágyságibbat nehezen lehet elképzelni, úgy él évtizedek óta a Szamos-parti tömbház negyedik emeletén, hogy ha valaki kalotaszegi háza tornácán állva pillantja meg, véletlenül sem merné azt állítani, nem Szilágyi Istváné az a táj, ami éppen körbeveszi, a táj, amit az egyszerűség kedvéért Erdélynek is nevezhetünk.
Az életműdíj élet és mű egységét is díjazza jelen esetben, a létrejövő művek hátteréről pediglen tudni kell, hogy miközben például a német nyelvterületen a Kő hull apadó kútba százezer példányban fogy el, Szilágyi István némi büszkeséggel jegyzi meg: voltak idők, amikor, Kolozsváron legalábbis, a már akkor széles körben elismert művek alkotójaként, nem igazán volt hírneves személyiség.
Széles körben, használom e kopottas fordulatot, mert Szilágyi István műveit úgy is tekinthetjük, mint hol szűkebbre fogott, hol a végesség pereméig táguló körök sorozatát, tűzkörökét, mint egy Borges-novellában, túlélési, lángra lobbanási receptként, életmódtanácsként is olvashatóan.
Már a Forrás-kötetben is olvashatunk ilyen receptet: „amikor az izzó nyíláshoz érsz, messziről dobd oda a karod, s húzd le a fejed. Vigyázz, te, kiszárad a szemed!” Ezt tanácsolja, miközben ő maga, újra és újra, közel hajol a tűzhöz.
Lászlóffy Aladár írja Szilágyi István kapcsán: „ahol a homokóra nyaka hisztériásan összeszorul, ott a kuruc kor, Világos és az első világháború után azonnal fellépnek a Kós Károlyok” – azért lépnek fel, teszem hozzá, mert szükség van rájuk. Embert, írást, művet próbáló időkben nem csupán Szilágyi István érzi úgy, hogy írnia kell, ugyanígy gondolják olvasói is. Mert szükség van Szilágyi István mondataira, a hangsúlyok végtelenül pontos egymásutánjára, a mondatok hullámzására és szikárságára, az olvasónak is erőt adó, mélyről, valahonnan az erdélyi szellem mélyrétegeiből érkező lendületre 1989 előtt, utána még inkább.

*

Mert Szilágyi István a távoli vagy nem is olyan távoli múltban játszódó, apró kontinensünkön is túl sugárzó regényei minden esetben hozzánk, a mindenkori, az éppen jelenlegi olvasókhoz, „jámbor vadakhoz” szólnak, hiszen hollóidők bármikor fölénk terjeszthetik szárnyaikat, korántsem szimbolikus értelemben.
Az akkor éppen ötvenéves Szilágyi Istvánt köszöntő Alexa Károly írja: „Szilágyi Istvánt nem a parabola lehetősége, s nem is a nemzeti-nemzetiségi megmaradás ethosza késztette a visszanyúlásra az időben – vagy nem úgy, ahogy megszoktuk –: egy véglegesen és szinte nyom nélkül elmúlt életforma szociológikuma és lélektana érdekelte.”
Igazat adhatunk Alexa Károlynak, és tovább is lendíthetjük az általa mondottakat, mert Szilágyi István műveinek egyik kimondatlan, ám újra és újra felbukkanó kérdése, az egész művet, sőt, talán az életművet is átható fogalma éppen a lélektanhoz áll közel, ám egészen más szemszögből közelítve a tudományossághoz.
A lélek megmaradása ez a fogalom, a lélekmegmaradás láthatatlan, ám a sorok között, fölött mindegyre ott lebegő kérdése. Mi lesz Szendy Ilka lelkével, Deres lelkével, Tentás lelkével, mi lesz a tó, a nádas, a láp lelkével, mi lesz a mókussal, ami éppen úszik egy tavon? Mi lesz a magyar lélekkel? Attól függ. És egyáltalán – mikor mi lesz? Milyen időben, milyen térben kísérelünk meg szembenézni a valósággal?

*

Az önmagunkkal való konok szembenézést élveboncolásnak is szokás nevezni, és egy ilyen élveboncoló konokság olvasható ki a Kísérlet című rövidprózájából. Mert a szöveg elején úgy tűnik, egy damaszkuszi kard létrehozásának receptjét ismerjük meg, később kiderül e néhány oldalas írásból: egy rabszolga halálának lehetséges módozatait taglalja a szerző, végül megtudjuk: a szereplő – mi vagyunk. Írásművének zárósorai ekként pengnek, suhannak el mellettünk:
„…Persze mindez meghiúsul, ha mondjuk, a rabszolga beteget jelent. Ez előfordulhat egy kifogástalan példánnyal is. Ha beteg vagy, rendszerint a kivégzésedet is elnapolják. Előbb meggyógyítanak, s majd csak azután hajtják végre.
Ha a nyakad megsérült, nem akasztanak fel. Dehogy akasztanak. Agyonlőnek.
Ha kiskorú vagy, dehogyis állítanak falhoz. Várnak vele, míg nagykorú leszel.
Ha nyavalyogsz, állítólag terroristák kezéből is könnyebben szabadulsz.
Ám amire ilyenkor mindig számítani lehet: az embert a gyávasága rendszerint gyilkosai cinkosává teszi.”
Figyelmeztetés, konok irónia társul valamiféle keserédes magabiztossággal e mondatokban, és az emberi lélek, az ember által teremtett valóság pontos ismerete. Olyan üzenetet fogalmaz meg itt is, amit szavakkal megfogalmazni szinte lehetetlen, ám ő játszi könnyedséggel oldja meg e feladatot, mert, Lászlóffy Aladárt idézve ismét: „Szilágyi István az egyetemesség játszótársa ma a nyelvvel, annak él, ahhoz szól nagy ritkán, de maradandóan. Ő is egyik nagy demonstrációja annak, ami a jövő felől is belénk van már plántálva. Hogy az olyan áramlatok, mint a Golf, és az olyan háromszögek, mint a Bermuda, egyetemesen nyilvánulnak bennünk. Hogy a transzilvanizmus, ahogy a nyugatosság is emeletenként, nemzedékenként, fejleményenként, kihívásonként változó.”
E változásokat szemlélve Szilágyi István újra és újra azokat a kérdéseket járja körül, amelyek időkön, emberéleteken túliak, emberre, időre egyaránt figyelve.
„Hogy az életemből mennyi időt töltöttem el a lápon? Lehet, nem sokat. Ott valahogy nem éreztem az időt. De ami, amennyi kora ifjú koromban ott ért, az mindenkorra belém költözött. És az akkor is, meg azután is velem tartott, amikor hónapok, majd esztendők teltek el” – írja készülő regényének frissen megjelent részletében. A regényben, amelyről évtizede tán, ekként nyilatkozott: „Lehet, ti megéritek, hogy befejezem, én – nem biztosan.”

*

Az életmű már most is kerek egész, de korántsem lezárt út. Az újabb mű, az újabb, életre szóló mondatok sora már felsejlik a lápon túli ködök sűrűjéből.
Nem csak a díjat alapítók, ám remélem: egész Erdély díjazza most, a bordáink mögött meghúzódó Katlanváros vadabb vagy alig érzékelhető, mélyebb rezdüléseivel.
Isten éltesse Szilágyi Istvánt! Szívből gratulálok, Pista bácsi! (Az Erdélyért életműdíj átadásakor, 2020. január 22-én elhangzott laudáció szerkesztett változata.)