Csak az irodalom tudja befejezni abbamaradt történeteinket - beszélgetés Bódi Attila íróval

– Azt írod az idén megjelent első regényed, a Lázadni veletek akartam végén elhelyezett köszönetnyilvánításban, hogy harminc éve készülsz az írói pályára. Ehhez képest elég sokféle tevékenységet kifejtettél, sokfelé vitt az élet, voltál üzletember, vállalkozó; mecénástársaságot gründoltál a magyar színjátszás megsegítésére, producere voltál Koltai Róbert Világszám! című filmjének és sorolhatnánk. Miért volt ez a harminc évnyi „késlekedés”?
– A harminc év volt a kitérő. 14 éves koromban elkezdtem verset írni, ez tartott 16-18 éves koromig, de nem kaptam bátorítást, pozitív visszajelzést attól a két embertől, akinek megmutattam a verseimet. Elszégyelltem magam, és nem mertem többet írni, időközben pedig felnőttem és megpróbáltam megvalósítani mindenki más álmát – itt a pénzszerzésről beszélek... Aztán 11 éve, 36 évesen úgy döntöttem, hogy hagyok másnak is teret a piacgazdaságban való érvényesülésre: eladtam, illetve felszámoltam a vállalkozásaimat, utána jött egy pár év purgatórium, majd újra nekiláttam a régi vágyamnak, vagyis írásra adtam a fejem. Mintegy három éves időszak után sikerült megjelentetnem az első regényemet. Egyébként az irodalom közelében maradtam mindig, ha más nem, mint említetted, mecénásként. Én Szatmárnémetiben éltem, szerelmes voltam abba a kisvárosba, minden pozitív és negatív hozadékával, 36 évesen mégis Budapestre költöztem. Van egy kedvenc intelligencia-definícióm: az intelligencia az a képesség, hogy vagy alkalmazkodjunk a közeghez, amelyben élünk, vagy megváltoztassuk, vagy elhagyjuk azt. Én megpróbáltam alkalmazkodni gyerekként, korán kiderült, hogy ez nem sikerül; utána megpróbáltam megváltoztatni, erre is elment közel húsz év az életemből; és végül elhagytam.
– Maradjunk egy kicsit Szatmárnál. Érezhetően fontos téma ez számodra, és ugyan a regényben nem mondatik ki, hogy melyik városban játszódik a történet, de bizonyos helyszínek felismerhetőek. Nyilvánvaló volt számodra már a kezdetektől, hogy ha írsz egy könyvet, annak valamilyen módon köze kell, hogy legyen Szatmárnémetihez?
– Arra, hogy miért pont ezzel a témával kezdtem az írói pályámat, nem tudnék válaszolni. Valószínűleg azért, mert ismertem azt a közeget, megéltem azokat az életérzéseket, amelyek a városhoz és a korszakhoz – a Ceaușescu-rendszer utoló éveihez – kapcsolódtak. Egy kezdő írónak könnyebbséget jelent, ha egy meglévő világból merít, és nem nulláról építkezik. A sztorik és a szereplők pedig többé-kevésbé adottak voltak, még akkor is, ha mindig hangsúlyozom, hogy ez egy kitalált történet.

– Igen, a könyv elején ott a figyelmeztetés, miszerint „a karakterek, nevek esetleges hasonlósága vagy egybeesése a valósággal a véletlen műve”. Mégis, annak, aki nem ismeri az életutadat – mint ahogy én sem ismertem a regény olvasása közben –, az az érzése támadhat, hogy ez több „egyszerű” fikciónál. És mondjuk el azt is, hogy a könyv három kamaszfiúról szól, akik a 80-as évek végén, más-más indíttatásból és másfajta lelki alkattal megáldva, de fellázadnak a diktatúra ellen, rendszerellenes feliratokat festenek éjszaka a falakra – és persze lebuknak. Milyen a fikció és az önéletrajzi elemek viszonya a regényedben – vagy egyáltalán fontos-e ez az elbeszélés egészének viszonylatában?
– Annak idején volt egy olyan szándék bennem, hogy jól belerúgok abba a rendszerbe és azokba az emberekbe, akik azt a rendszert működtették, és ha máshol nem, legalább a regény lapjain meg is büntetem őket. De minél mélyebbre ástam magam, minél közelebb kerültem a szereplőkhöz, annál árnyaltabb lett a kép, és azon kaptam magam, hogy nem olyan könnyű kivégezni egy-egy karaktert, még ha negatív figura is. És azért is tartottam fontosnak, hogy fikcióként beszéljünk róla, mert nem ismerhetem senki történetét olyan mélységben, hogy ítéletet mondjak róla. Ezért inkább hagytam, hogy a karakterek éljék a maguk életét a regényen belül, az ítéletmondás felelősségét pedig meghagyom az olvasónak. Akik megélték azt a kort itt, Erdélyben, meg tudják találni a saját városukban, a saját közösségeiken belül is azokat a figurákat, akiket azonosíthatnak a regény negatív, rendszert kiszolgáló mellékszereplőivel. Nagyon tanulságos és megindító élmény volt egyébként a könyv szatmári bemutatója, hiszen oda „hazavittem” a történetet. Sokan jöttek el, és volt olyan, aki felháborodott, mondván, hogy ő nem súgott be senkit, tehát feltételezte, hogy róla mintáztam az egyik szereplőt – tehát az emberek keresték magukat a történetben.
– Felmerül itt a hitelesség kérdése is: hogyan lehet felépíteni egy olyan világot, amelynek mi magunk legfennebb közvetve voltunk részesei, és a fiktív történetek kísértetiesen hasonlítanak valóban megtörtént eseményekre? A könyvben részletes leírását találhatjuk például annak, hogyan zajlott egy kihallgatás a szekuritáté vallatószobáiban. A személyes tapasztalatokon és tudáson, illetve a képzeleteden kívül volt-e más inspirációs forrásod – akár irodalmi előképek, akár dokumentumok formájában?
– Azt kell mondanom, hogy nem volt. Amikor nekifogtam a regény megírásának, maga a történet három hónap alatt, viszonylag könnyen összeállt. Személyes tapasztalatom volt a szekuritátéval, egyszer behívtak többedmagammal az iskola igazgatói irodájába, ahol azzal vádoltak bennünket, hogy az István, a királyt hallgattuk az új központban, a lépcsők alatt. Nem volt folytatása az ügynek, valószínűleg csak ránk akartak ijeszteni. Később volt még egy hasonló tapasztalatom, amikor elvittek katonának, akkor sorra behívott bennünket a kaszárnya szekusa, és felkínálta, hogy legyünk besúgók. Rövid beszélgetés volt, megkapta az elutasító választ, de nem erőszakoskodott, nem volt sem zsarolás, sem ígérgetés. De azért gondoljunk bele, hogy itt gyerekekről van szó, nem meglett felnőttekről, akik titkos államellenes szervezkedésben vesznek részt. Képzeljük el, ha ma kamasz srácokat vegzálna a politikai rendőrség a zenei preferenciáik miatt! Mintha az egész kommunizmus egy nagy kísérlet lett volna, amelynek keretében megvizsgálták, hogyan sikerül kiölni az emberség maradékát is az emberekből; gondolom, Észak-Koreában ezt már tökélyre is fejlesztették. Elég jól ismertem ezt a kort, közvetlen vagy közvetett módon, nem kellett kutatást folytatnom, mert úgy éreztem, elég muníciót szolgáltat a saját életem, illetve az, amit tudok annak a rendszernek a mindennapjairól, a működéséről.
– A Lázadni veletek akartam a kamaszfiúk példáján keresztül nagyon fontos dilemmát boncolgat: mi a helyes magatartásforma, a jó szerepfelfogás egy diktatúrában, milyen életstratégiák azok, amelyeket az ember választhat maga számára – és ezzel óhatatlanul viszonyul magához a rendszerhez is. Péter és Áron lázadnak, Zoltán megköti az apróbb kompromisszumait, mégsem válik árulóvá. És ez, a diktatórikus rendszerhez való megfelelő viszonyulás megtalálása nagy dilemmája volt az erdélyi magyar értelmiségnek is a diktatúra idején. A magad számára hogyan oldod fel ezt a dilemmát?
– Nem hiszek a szabad akaratban – de a szabad akarat illúziójában hiszek, és ehhez az illúzióhoz ragaszkodom. A történetet két különböző szemszögből meséli el két nagyon eltérő karakter. Váradi Zoltán konformista ember, kibékült a világgal, ami körülötte van, KISZ-titkár (azaz UTC-titkár) az iskolában, kommunista dalokat énekel az iskola kórusában, de őt ez nem zavarja. Van is egy olyan mondat a regényben, hogy „a gyermekeket nem zavarja az állam diktatúrája, ők a szülők diktatúrájában élnek”, és egy másik mondat, ami úgy szól, hogy „a kommunizmus a gyerekszemnek láthatatlan”. Aki megélte azt a kort, az tudja, hogy a gyermekkorunk alapvetően rendben volt, beleszülettünk abba a rendszerbe, nem tudtuk, hogy mihez képest élünk rosszul vagy egyáltalán rosszul élünk-e. Zoltánt a másik két fiú vonzza be abba a butaságba, hogy ragasszanak ki rendszerellenes plakátokat szerte a városban. És mivel a másik oldalról is nagy a nyomás, az iskola igazgatója és a szekus részéről, választania kell. És ez egyszerre jó és rossz hír: egyrészt azt jelenti, hogy a konformista emberekből is lehetnek hősök, másrészt pedig azt, hogy a konformista emberek sem biztos, hogy megúszhatják. Másik mesélőnk, Áron egy klasszikusabb értelemben vett kamasz, a maga talajvesztettségével, útkeresésével, ő viszont megpróbál eszméket keresni magának, és Péterben, egy értelmiségi család lázadásra nevelt sarjában találja meg azt az embert, akihez csatlakozni tud. Kérdés, mennyire a saját akaratukból cselekszenek és mennyire a helyzet hozza őket lépéskényszerbe – én azt hiszem, többnyire inkább ez utóbbiról van szó. A történelem kimondta ránk az ítéletet, és azt nekünk kell értelmeznünk.
– Van ennek egy következményetikai vonzata is: nem mindegy, cselekedeteinknek milyen hatásai, következményei vannak. Előfordulhat, hogy a cselekvéseink nem föltétlenül oda vezetnek, ahová mi szeretnénk, lehet, hogy épp az ellentétükbe fordulnak át, és azoknak ártunk, akiken segíteni szeretnénk.
– Igen, ezért tevődik fel a kérdés, hogy az életünk milyen mértékben alakul a saját döntéseink nyomán. A közeg, amelyben élünk, nagymértékben meghatároz és próbára tesz. A diktatúrában a választás könnyebb volt, mert viszonylag könnyen eldönthető, nagy kérdéseket állított elénk. Tudtuk, ki az ellenség, még ha a határok el is mosódtak néha, és ez adott egyfajta tartást és erőt. A mai világ sokkal zavarosabb, nehezebb egyértelmű válaszokat adni a felmerülő kérdésekre.
– Az ő válaszuk végül az, hogy próbálnak elmenekülni az országból, mert nem marad más választásuk. Úgy is értelmezhető ez, mint a lázadás kudarca.
– Az életben maradt szereplők húsz év múlva, egy osztálytalálkozó ürügyén találkoznak, és onnan tekintenek vissza, erre a találkozóra készülve mesélik el a kamaszkori élményeiket. Húsz évvel azelőtt úgy marad abba a történetük, hogy kitör a forradalom, de még azelőtt egy-két héttel Péter és Áron megpróbálnak átszökni a román–magyar határon, lévén, hogy Zoli lebukik és beviszik a szekura. Húsz évvel később megpróbálják az abbamaradt történetet lezárni, befejezni. Akárcsak mi mindannyian: a történeteink sokszor csak abbamaradnak, nem fejeződnek be – és azzal, hogy az irodalom eszközeivel megpróbáljuk befejezni az abbamaradt történeteinket, hogy önkényesen kitaláljuk a végét, talán alkalmat teremtünk a továbblépésre is.
– Be lehet fejezni egy történetet?
– Ez az egyetlen módja. A történelmi traumákat talán a történészek sem tudják feloldani, csak az irodalom képes arra, hogy formát adjon – pont az ilyen személyes történeteken keresztül – ezeknek a traumáknak. És ez az olvasókat is arra késztetheti, hogy szembenézzenek a saját élményeikkel, emlékeikkel. Hajlok afelé, hogy az irodalom az egyetlen lehetséges gyógyszer a történelmi sérelmekre. Ezért is üdvözlendő, hogy egyre több erdélyi író foglalkozik ezzel a korszakkal. Jelenleg ugyanis az én generációm vezeti a világot, és az, ahogyan vezeti, nem független attól, ahogyan szocializálódtunk. Ha egy diktatúrában szocializálódtunk, feltételezhető, hogy elég sok sérelmet hordozunk magunkban, és a reakcióink sem a legtoleránsabbak.– Van a regényben egy gyakran visszatérő motívum, amit akár kulcsmondatnak is tekinthetünk...
– Miután a könyvet leadtam a kiadónak és elfogadták, tavaly decemberben a testvérem hazalátogatott Los Angelesből. Meséltem neki a készülő könyvről, ő meg azt kérdezte, hogy emlékszem-e arra a feliratra az egyik szatmári ház falán, hogy „nincs pénz fagyira”? Nem emlékeztem rá, de annyira megtetszett ez a mondat, hogy visszakértem a kéziratot a kiadótól, és beleszőttem. Ez egy közhely, mégis ebben a kontextusban, fölfestve annak a háznak a falára, teljesen más jelentést kapott. Azt gondolom, még csak nem is a hiánygazdaságnak szólt ez a lózung, mert akkor azt írták volna fel, hogy „nincs pénz kenyérre” vagy „nincs pénz tejre”. A „nincs pénz fagyira” ennél sokkal többet jelent: ha az élet apró, triviális örömeit is elveszíti az ember, akkor megérik az idő a forradalomra. Úgy gondolom, annak a diktatúrának akkor lett vége, amikor már az apró örömök is megszűnőben voltak, az emberek élete kiüresedett, és olyankor már minden mindegy, olyankor könnyebb szembenézni a puskagolyókkal is. És ez az a mondat, amely önálló életre kel, nem a nyíltan rendszerellenes szlogenek, hiszen ebbe nem lehet belekötni. Néha egy ilyen ártatlan mondat erősebb tud lenni, mint egy bátor, szókimondó jelszó, mert ez utóbbit csak pár őrült meri kimondani.
– Ha már a trivialitás mögötti mélyebb tartalmaknál tartunk: van egy jelenet a regény vége felé, amikor a két elbeszélő találkozik, és az egyik felidézi, milyen remek sajtos-tejföles rakott krumplit készített a barátja édesanyja. Mire a másik mondja, hogy ez kizárt ügy, ők sosem készítették sajttal meg tejföllel a rakott krumplit. Az emlékezetnek ez a kétértelműsége kicsit elbizonytalanítja magát az elbeszélést is. Egy ilyen, részben fiktív, részben önéletrajzi ihletésű mű esetében hogyan működik az emlékezés mint „technika”?
– Nekem borzasztóan rossz a memóriám, ezért nem zavar a valóság, amikor a múltról kell írni – inkább érzésekre, benyomásokra hagyatkozom. És ezt nem is bánom: ha nagyon konkrétan emlékszünk valamire, akkor a valóság fogvatart, nehezen tudunk elszakadni tőle. Az emlékezet nem biztos, hogy a múlt pontos felidézése, az emlékeink jelentős részben a jelenben „készülnek”, és ezt a folyamatot befolyásolja az aktuális élethelyzetünk. Az emlékeinket – köztük a gyermekkorból származó emlékeket – pedig mindig újra- és újraalkotjuk. A következő, már készülő regényem megírása során viszont nem sok dolgom lesz az emlékezettel, mert terveim szerint a jelenben játszódik majd – de erről nem szeretnék túl sokat mondani, mert még nagyon az elején vagyok.


Bódi Attila író, vállalkozó. 1970-ben született Szatmárnémetiben. 1990-ben alapította reklám- és nyomdaipari vállalkozását. A Partiumi Magyar Napok ötletgazdája, a magyar színjátszást támogató Mecénástársaság alapítója, a Gyermekközpontú Oktatásért Mozgalom létrehozója. Társproducere volt Koltai Róbert Világszám! című filmjének. 2006-ban feleségével és két gyermekével Magyarországra települt. Idén jelent meg első regénye, Lázadni veletek akartam címmel (Jaffa Kiadó, Budapest).