Az okos leány filmfesztiválja. Beszámoló a 19. TIFF-ről

Az édes élet a Főtéren (fotó: Marius Mariș/TIFF)
„Hol van az a Transzilvánia Klub?” Ez az első kérdés, amit felteszünk magunknak, mihelyst visszaérkezünk Kolozsvárra, a TIFF második napján, pontosabban estéjén. Ott vetítik ugyanis azt a filmet, amelyet bekarikáztunk a műsorfüzetben, bemelegítésül a következő bő egy hétre. A helyet sikerül megtalálni, de a bemelegítéssel alaposan ráfázunk: éjféltájban már augusztusban is hűvös szelek fújnak, különösen a minden irányban nyitott szabadtéri helyszíneken. Mert az magától értetődik, hogy ezekben a vírustól sújtott időkben tömegrendezvényt csakis szabadtéren lehet megtartani, ott is kizárólag a szigorú járványügyi korlátozások betartásával – a TIFF-nek még így is szerencséje volt, az időjárás végig kegyesnek bizonyult hozzá, ellentétben az idén augusztusra halasztott fesztivál szokásos, eredeti, azaz május végi-június eleji időpontjával. Első alkalommal eléggé meghökkentő az a készültség, amely fogad a vetítés előtt, ahhoz, hogy bejussunk a helyszínre, olyan többlépcsős védelmi beléptetőrendszeren kell túljutni, ami után igencsak meglepő lenne, ha bárkinek bármilyen baja esne a rendezvény ideje alatt. „Plexifejű lányok” (valaki szerint ez úgy hangzik, mint egy punknóta címe) ellenőrzik a jegyeinket, kezükben szkennerrel, mindennemű fizikai érintkezés nélkül, aztán lázmérés, kézfertőtlenítés a bejáratnál elhelyezett szerkezeteknél (amelyeket szintén nem kell kézzel megérinteni, mert lábnyomásra működnek), azt már mondani sem kell, hogy belépni csak maszkban szabad, bent egymástól másfél-két méterre elhelyezett székek (kivétel, ha páros jegyet vettünk, mert akkor ülhetünk egymás mellé tett székekre a partnerünkkel), kilépéskor irányított csoportokban lehet elhagyni a helyszínt, több szakaszban – kicsit olyanszerű hangulatot áraszt magából ez az egész, mintha Csernobil után lennénk közvetlenül. Ami tökéletesen érthető: a Transilvania Nemzetközi Filmfesztivál az első olyan kulturális megarendezvény Romániában (és részben Közép-Kelet-Európában is), amely mintegy megtörte a jeget a fesztiválpiac néhány hónapos befagyasztása után, egyfajta lakmuszpapírként működött, olyan szempontból, hogy megmutatta, lehetséges sok embert megmozgató eseményt rendezni fertőzési gócok kialakulása nélkül – ezért a szervezésnek a legapróbb hibalehetőségre is figyelnie kellett, nem hagyhatott lefedetlen „réseket” a korona elleni védőpajzson, nem mellesleg pedig a hatósági szabályozás is megkövetelte az alapos óvintézkedéseket. Úgy tűnik, sikerrel. A TIFF egyébként afféle „főpróbaként” is szolgált a másfél héttel később megrendezett Kolozsvári Magyar Napok számára, amellyel kapcsolatban Emil Boc polgármester úgy fogalmazott, hogy „legyőzte a vírust”. Maradva ennél a metaforánál: a TIFF is legyőzte, és nekik talán – a fesztivál volumenéből fakadóan – még nehezebb dolguk volt.
A volumen emlegetése persze csalóka: a szervezők nagyjából mindent kihoztak ebből a helyzetből, amit lehetett, de a TIFF – és ez is érthető – csak haloványan hasonlított egykori önmagára. Nem csak a maszkos-távolságtartós jellege miatt, vagy azért, mert kizárólag szabadtéren zajlott az egész, a Főteret és néhány „külső helyszínt” (például a már említett terület Szászfenes határában, a Hoia erdő, a Iulius Park, vagy a már bejáratottnak számító bonchidai kastély és a magyarfenesi szénaszoborpark) leszámítva többnyire belvárosi középületek udvarain (a Bánffy-palotától az Apáczai líceumon át a Báthoryig), hanem mert éppen az hiányzott belőle, ami a TIFF sajátos atmoszféráját biztosította az elmúlt években-évtizedekben: hiányzott a pezsgés, a bulihangulat, az egész várost behálózó, lüktető „édes élet”, a fesztiválturisták tömegei, a nyelvi-etnikai sokszínűség, az, hogy bármelyik sarkon belebotolhattál egy kóborló világsztárba, vagy az állandó időzavar érzete – hisz a vetítések (egy-két kivételtől eltekintve, mint a gyerekprogramok) csak este kezdődtek, sötétedés után, nem fenyegetett tehát a veszély, hogy az egymásra torlódó filmdömping közepette csak igen sebes léptekkel érünk el egyik mozitól a másikig, ha elérünk egyáltalán. Nem voltak európai vagy nemzetközi díszmeghívottak, sehol egy Catherine Deneuve, egy Franco Nero, egy Wim Wenders, egy Sophia Loren, egy Alain Delon vagy egy Nicolas Cage – amihez a tisztelt publikum hozzászokhatott a fesztivál korábbi kiadásai alatt. A telt ház is jóval ritkább volt, mint korábban – ezt részben a külföldi cinefilsereg (szinte teljes) hiánya is indokolhatja, de az is, hogy bizonyára sokan tartottak attól (köztük ismerőseim is), hogy olyan rendezvényekre látogassanak, amelyeken a megszokottnál jóval nagyobb a népsűrűség; magyarán sokan félhettek a vírustól (pedig, mint említettem, a felsorolt óvintézkedések mellett erre aligha lehetett megalapozott okuk). Lám, alig ért véget a tizenkilencedik kiadás, máris nosztalgiázom – a korábbiak után. Pedig tulajdonképpen nincs rá okom: bármilyen féloldalas volt az idei fesztivál, mégis, a saját élettempómhoz ez állt közelebb. Néhány éve már alig tudom tartani a szokott ritmust, a helyszínek közti egész napos rohangálás, napi négy-öt-hat (!) film megtekintése rég nincs napirenden – az esténkénti egy, de inkább két film már inkább. A koronavírus, minden szörnyűsége mellett, elérte, hogy a világ „hozzácsendesedjen” a saját személyes tempómhoz, írtam máshol, és ez a TIFF-re ugyanúgy igaz, mint bármi másra. Este kényelmesen elérni a kiválasztott filmekre (szerintem soha ennyi versenyfilmet nem sikerült megnéznem, mint idén), másnap, ha szükséges, megírni belőle a penzumot, és még egy-két kávé vagy sör is belefér a városban – ha nem kényszerűségből történt volna mindez, még örülnék is neki. Így csak tudomásul veszem. Ahogyan csak tudomásul venni lehet a grandeur elmaradását, a visszafogottságot, a járványügyi kényelmetlenségeket, és ennek az egésznek a mélyén rejtőző – és időnként felszínre törő – frusztrációt, szorongást, a mindannyiunk által titkolni igyekezett nyomasztó, felemás hangulatot. Az idei TIFF olyan volt kicsit, mint a mesebeli okos leány: hozott is valamit, meg nem is, meztelenül jött, mégis felöltözve. És így is jó volt: ennyi tellett, de Tudor Giurgiu és Mihai Chirilov csapata kihozta a helyzetből, amit lehetett.

*

És itt muszáj megejtenem egy zárójelet, egyrészt mert ami történt, úgy érzem, szimptomatikus, másrészt mert az ügyből hatalmas médiabotrány kerekedett. A Cristi Puiu-mozzanatról van szó: a román új hullám ikonikus rendezője kerek perec megtagadta várva várt új filmje, a Malmkrog bemutatója előtt a maszkviselést (igen, a – gyér számú – meghívottaknak is viselniük kellett a közönségbeszélgetéseken), láthatóan idegesen kikelt a járványt félrekezelő politikai vezetők ellen, és az autoriter kormányzás veszélyeire figyelmeztetett. „Ha azt mondják önöknek, hogy holnaptól a kezükön kell járniuk, a kezükön fognak járni”, „azért nézhetünk ma szabadon filmeket, mert harminc évvel ezelőtt voltak fegyelmezetlen emberek, akik nem tartották be a szabályokat”: az általános koronapánik közepette ezek a mondatok valóságos eretnekségként hatottak. Akik kígyót-békát kiabálnak a rendezőre, megfeledkeznek arról, hogy Puiu mindig is nonkonformista figura volt, aki szeretett olyan nézőpontból tekinteni a világ jelenségeire, amely kívül esik a társadalmi konszenzuson – most sem „tagadta a vírust” (mint elmondta, zárt terekben maga is maszkot hord), csak a válsághelyzet olyan aspektusaira világított rá, amelyeket ezekben a vészterhes időkben szinte illetlenség felvetni: hatalom és egyén viszonyára, illetve arra, hogy meddig vagyunk hajlandóak elmenni szabadságjogaink korlátozásában. Cristi Puiu, zavarbaejtő megnyilatkozásai mellett is, megzabolázhatatlan, nagy formátumú művészember, és ezt legújabb filmjével is bizonyítja: elvégre ki várta volna azt a román új hullám „alapító atyjától”, hogy megtagadva az általa tökélyre fejlesztett hiperrealista-minimalista formanyelvet, egy színpadias beállításokból komponált, Szolovjov filozófiai téziseiből inspirálódott, monstre (200 perces játékidejű) kosztümös drámát forgasson? (Amelyet, egyes rosszmájú vélemények szerint, nem csak maszkban emberellenes végignézni…)

*

Nem csak a Malmkrog bizonyult igazi tour de force-nak a TIFF idei – a korábbi évekénél jóval szerényebb, de meglehetősen igényes – filmkínálatából (amelyekből, terjedelmi okokból, csak szemelgetni fogok). Az igencsak vitatott lengyel-amerikai író, Jerzy Kosiński – hogy miért vitatott, abban most ne merüljünk el túlságosan, a vádak a plágiumtól az életrajzi/önéletrajzi jelleg hamisságáig terjednek – siker/botrányregényéből adaptált Festett madárnak, a cseh Václav Marhoul művének vetítésén voltak, akik elhagyták a nézőteret – és nem pusztán a film közel háromórás játékideje miatt. A film epizodikus szerkezetét a vándorlásmotívum tartja össze, egy zsidó kisfiú (Petr Kotlár) kóborlását követhetjük nyomon egy meg nem nevezett, de a szerző állítólagos gyerekkori élményei alapján (melyeket később megtagadott, mármint cseppet sem biztos, hogy tényleg saját gyerekkorából inspirálódott volna, szóval a helyzet bonyolult) Lengyelországra utaló közép-európai tájon, a második világháború idején. Az epizódok középpontjában álló figurák szinte kivétel nélkül az emberi gonoszság vagy legalábbis gyarlóság valamely vonatkozását testesítik meg – ez teszi nemcsak érzelmileg elviselhetetlenné, de meglehetősen repetitívvé is a filmet. Nem az a probléma, hogy az emberi kegyetlenség, brutalitás, egyáltalán a bűn szinte teljes spektrumát igyekszik lefedni a név nélküli (nevét csak a legvégén „visszanyerő”) kisfiú haláltáncszerű szenvedéstörténete – gyilkosság (nemre, életkorra való tekintet nélkül), tömegmészárlás, szexuális perverziók, gyerekbántalmazás, pedofília, nemi erőszak, csonkítás, kínzás, verbális és lelki abúzus, babonás bigottság, valószínűleg kihagytam ezt-azt –, hanem az, hogy a stációk ismétlődő jellege egy idő után már nem képes újat, minőségileg mást mutatni, az utak semerre nem vezetnek: a történet a gonoszság példázatos lajtstromává válik, ami felől nézve a viszonylag pozitív végkifejlet is nyomasztónak tűnik. A Festett madár, mindezek ellenére, nagyszabású mozgóképes vállalkozás, álomszerű, mesterien megkomponált, fekete-fehér képi világgal, nagyszerű szereplőgárdával (a „jó” katolikus papot alakító Harvey Keiteltől a rémálomszerűen gonosz Udo Kier-karakterig), amelynek térből-időből elemelt jellegét csak időnként szakítják meg a konkrét történelmi utalások. Nem mindennapi filmélmény, ha valakinek bírja az idegrendszere és a gyomra. Az enyém bírta.
Sokkal visszafogottabb módon megrendítő az első nagyjátékfilmjét jegyző ausztrál rendezőnő, Shannon Murphy Babyteeth (magyarra Tejfognak fordíthatnánk) című opusza, amely megérdemelten nyerte el az idei fesztivál fődíját, a Transzilvánia Trófeát. A Babyteeth egyfajta felnövéstörténet, családi bonyodalmakkal és első szerelemmel – olyan felnövéstörténet, amely a halálról szól. A 16 éves Milla halálos betegként találkozik a nála néhány évvel idősebb csellengő, hajléktalan sráccal, Mosesszel, aki annyira más, mint amit a lány szokványos családi és életkörnyezete kínálni képes, hogy az érzelmi és szociális inkompatibilitásuk szinte klisészerűen kergeti őket egymás felé; amit a szülők, a pszichiáter apa és a gyógyszereken élő, zongoraművészi ambícióit rég feladó háziasszony anya eleinte természetesen nem néznek jó szemmel, de végül minden mindeggyé válik számukra a lány utolsó heteinek-hónapjainak elviselhetővé tételén kívül, hát befogadják. Murphy munkája eleinte szinte kötelességtudóan mondja fel az észak-amerikai függetlenfilmes típusú motívumokat, toposzokat a nyugtatókkal túlélhetővé tett, apró hazugságokon alapuló középosztálybeli-kertvárosi érzelmi nyomorról, és szép lassan, alig észrevehetően húz egyre mélyebbre bennünket egy megindítóan személyes történet örvényeibe: leheletfinom, lebegő, gyakran álomszerű képeken, rezdülésszerű elmozdulások és feltárulkozások révén szövődik meg az a töredezett elbeszélői ív, amely a lét elviselhetetlen könnyűségétől a halál, az elmúlás elviselhető tragédiájáig vezet – a két főszereplő, Eliza Scanlen és Toby Wallace érzékeny összjátékával. És amilyen csendesen bomlik ki a dráma, ugyanolyan halkan, „természetesen” ér nyugvópontjára, mintegy mellékesen, ahogyan minden igazán fontos dolog megtörténik velünk.
Mielőtt azonban végképp elsüllyednénk a búskomorságban: az élet szép, és főleg édes. Az idei TIFF egy hat filmből álló válogatást hozott el Kolozsvárra az olasz mester, Federico Fellini filmjeiből. Nem kívánom tagadni ez irányú elfogultságomat: mielőtt elkezdődött volna a fesztivál, egyetlen dolgot tudtam biztosan, egyetlen kihagyhatatlan programpontot véstem fel az akkor még imaginárius műsorfüzetembe, azt, hogy Az édes életet, amelyet láttam már néhányszor, ezúttal megnézem a főtéri óriáskivetítőn is. Nagyvásznon nézni Marcello Mastroianni és Anita Ekberg párosát a Trevi-kútnál, alámerülni Fellini utánozhatatlan, lüktető mozgóképes forgatagában (szó szerint) Mátyás király lábai előtt ülve – ez volt számomra a fesztivál csúcspontja, ami után egészen biztosan tudhattam, hogy ennél jobb filmet már nem fogunk látni idén. De lehet, jövőre sem. És miután legördült a La Dolce Vita stáblistája, Wim Wenders mondata jutott eszembe: „Film, legyen a te neved: Federico”. Kolozsváron is.