Az ember(tömeg) tragédiája

Jelenet az Egyiptomi Színből
Madách Imre Az ember tragédiája temesvári színrevitele is látható volt a végül online színházi fesztivállá formálódó Interferenciák Fesztiválon, amelyet hetedik alkalommal szervezett meg tavaly novemberben a Kolozsvári Állami Magyar Színház. Tehát a közvetett, mert közvetített színházi élmény világhálós környezetében, olyan produkciók közelében, mint a programban ugyancsak megjelenő Faust, Strehler 1992-es rendezésében, vagy az ugyancsak Strehler által rendezett film, A fausti kísértés (1989).
A rövidített és online változatban megtartott fesztivál egészébe ezért is illeszkedett a Silviu Purcărete által rendezett, Visky András által alaposan meghúzott szöveggel előadott tragédia, amely egyértelműen a mai, aktuális világra is választ kívánt adni, ráadásul a temesvári magyar társulat stúdiótermében, ahol a maszk, az álarc viselése jóval több lett, mint színházi jel: a színház és az emberi világ újraértelmezése, az értelmezés előadása. Az ember tragédiája e csontig csupaszított/vágott szövege terjedelmében, beszédmódjában is jóval közelebb áll egy középkori moralitásjátékhoz, célja pedig az, hogy az embert (ha egyáltalán bármivel azonosítható még ez a fogalom) igaz valójában megmutassa nekünk. Ennek okán nincs hagyományos szereposztás, mert nincs igazi főszereplő, csak előtérbe kerülő szereplő. Az egyes színekben a két asztalból, néhány székből vagy hatalmas faládából álló díszlet és a kellékek (piros magas sarkú cipő, permetezőgép, laptop, fazekak, szőlőfürt, körte, alma stb.) azonban hangsúlyosabban vannak jelen a térben, a csupasz fa egyszerre utal a bűnbeesés fájára, a mindenkori színpadra (akár az Utolsó vacsora asztalára is) és az ember halandó voltára, hogy fától fáig, a bűntől a koporsóig tart az útja.
A földi lét siralomvölgy-jellegét a „szereplők” gyakorta teljesen fehérre festett arca is jelzi, mintha holtsápadt, élőhalott lényeket látnánk, bábokat, akik bábnak születnek (a gyermekek minden esetben játékbabaként bukkannak fel), és közös létükre inkább illik a „bábok összessége”, mint az „emberiség” (Madách a nőt egyébként „báb-istenségként” határozza meg a tragédiában).
Mert a temesvári Ember tragédiája a tömegemberről szól, aki Akárki lehet, sajátos, megkülönböztető vonásokkal nem rendelkezik, nem a józsefattilai „születtem, elvegyültem és kiváltam” útvonalát követi, inkább a születtem, kiváltam, elvegyültem „fejlődési” szakaszain halad végig. Ádám és Éva nem fejlődik (a társulat által megjelenített Ádámok és Évák nem fejlődnek), színpadi dimenziójukat több szinten is megtöri a rendezői elképzelés (csak Lucifer sántul le az előadás vége felé…).
Az éppen a két főszereplőt (Ádámot és Évát) alakító színész arcát, egész fejét gumiálarc takarja, ami a színpadi beszédet ellehetetleníti, hangjukat szinkronban halljuk, külön hangsávként, melynek gesztusban, mozgásban való követése nem egyszerű színészi feladat. A homályosan, a tömegben legalább felvillanó arc, az ellenszegülés (kiválasztás) pillanatában eltűnik, az Egyén mint Maszk jelenik meg, az Ember csupán Szerep. Az embernek a létezők közötti rangját ez is jelöli. A hangja láthatatlan és tőle elszakíttatik, ha előre, rangra tör, a szerep és az ember szükségszerűen különválik, akár Shakespeare-nél („a test a királynál van, de a király nincs a testnél”).
Kérdés az is, hogy az Ember az előadás szerint rendelkezik-e egyáltalán szabad akarattal vagy csak Isten és az ő „színpadmestere” – Lucifer – irányítja?
Ádám vagy bármely egyén inkább csak valamiféle massza, ha arca van, akkor is csak a mozaik egy részleteként. (Egyedül az Aszalos Géza által megformált alakok arca emelkedik ki olykor a tömegből.) Az angyalok, az emberek elsősorban tömegként léteznek, még Lucifert is három színész jeleníti meg (Balázs Attila, Bandi András Zsolt, Tokai Andrea).
Lucifer, talán mert a lázadást oly magas szintre emelte (ha hárommal is), de mégis saját arccal, egyéniséggel bírhat. Azonban talán éppen ezért: nem csak bukott angyal, kénytelen felvállalni ennek okán bizonyos színházközeli, rangjához méltatlan szerepeket is. Kellékesként ő hozza be az előadás elején Éva magas sarkú cipőjét, hogy a Nő el tudja érni a tudás almáját, máskor (többször is) takarít a szín végén (emelkedettebb értelmezésben: eltávolítja az addigi események nyomait, hogy minden újrakezdődhessen, forogjon tovább), fertőtlenít, ha kell.
A főbb szereplők, Ádám és Éva, csupán az előadás elején és végén kapnak (vissza) önálló arcvonásokat, az előadás végére el is szokik a néző attól, hogy a hangot és a mozgást befogadóként ne tartsa „külön” sávokban. Lucifer a kivétel ilyen értelemben, ő a köztes lény, aki a lét különböző szintjeit még képes önmagán belül tartani – erre az embernek esélye sincs. Az Úr pedig elsősorban hang (Éder Enikő „megformálásában”).
Az előadást ezért hang és mozgás párhuzamos jelenléte határozza meg. Mégis a hang, az istenihez közelebb álló az, ami keretezi a történetet, a Paradicsomban az emberpárt megrémítő farkasüvöltés az eszkimóvilágban is felhangzik, máskor a figyelmeztetés szirénahang formáját ölti, a római színben a capitoliumi ludak hangját idézi.
A szöveg kivágott részei is felbukkannak olykor, jelzés szintjén bár, például a Falanszterben, ahol a teljes egészében mellőzött Prágai szín, a tudós (alkimista) kotyvasztó, lepárló konyhája által köszön vissza, hűen jelenítve meg azt, amit Lucifer mond az emberről a tragédia elején: „Te nagy konyhádba helyzéd embered,/ S elnézed néki, hogy kontárkodik, / Kotyvaszt, s magát Istennek képzeli. / De hogyha elfecsérli s rontja majd / A főztet, akkor gyúlsz késő haragra.” Az ember tragédiájának e rövid, moralitásjátékba hajló változata mégis új módon értelmezi a szöveg egészét, felerősít egyes mondatokat, amelyek teljesen XXI. századiként hangzanak (Pl: „Sok más hasonló közt ez egy falanszter”).
Mozgás és hang által pedig a zárójelenetben, ahol az Ádámok és Évák keringőzni kezdenek (mely táncban a három Lucifer is részt vesz), a jó és a rossz együttes jelenlétének új, mert éppen akkor kezdődő (azóta is tartó) világát mutatja fel.

Temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház. Madách Imre: Az ember tragédiája. Színpadi szövegváltozat: Silviu Purcărete és Visky András. Rendező: Silviu Purcărete. Szereplők: Aszalos Géza, Balázs Attila, Bandi András Zsolt, Borbély B. Emília, Csábi Anna, Csata Zsolt, Éder Enikő, Kiss Attila, Kocsárdi Levente, Lanstyák Ildikó, Lőrincz Rita, Lukács Szilárd, Magyari Etelka, Mátyás Zsolt Imre, Mihály Csongor, Molnos András Csaba, Szász Enikő, Tar Mónika, Tokai Andrea, Tóth Eszter Nikolett, Vass Richárd. Dramaturg: Visky András; díszlet, jelmez: Dragoș Buhagiar; zene: Vasile Şirli.