"Álmaimban több a feszültség, mint egy középkori harctéren" - beszélgetés Jánosi Andrea grafikussal

– Sokoldalú alkotói tevékenységet végzel, de talán nem tévedek, ha azt mondom, hogy leginkább a Kincses Képeskönyv sorozattal fonódott össze a neved. A sorozat immár a hetedik köteténél tart, hogyan és mikor kezdődött a „viszonyotok”?
– 2006-ban, év vége fele, én éppen a Filmtett Egyesületnek tervezgettem ezt-azt, amikor Zágoni Balázs egyszer csak megkérdezte tőlem, volna-e kedvem illusztrálni egy olyan könyvet, amely Kolozsvárról szólna, többnyire gyerekeknek, és amelyben olyan (tér)képek lennének, mint amilyeneket Radu Oltean fest. Jól megijedtem, még sosem festettem ilyesmit, de belementem abba, hogy tegyünk egy próbát. A „zsűri” Balázs és történész csapata volt, a próbát kiálltam, bevettek a társaságba, és elkezdődött egy nagyon komoly, egy éves csapatmunka. Ennek pedig nem remélt siker lett az eredménye, egy könyv, ami azóta két díjat nyert és három kiadást ért meg, de ami a legfontosabb, hogy sorozattá terebélyesedett, és újabb megbízatásokat hozott nekem, nekünk. A csapatszervező azóta felváltva hol Balázs, hol pedig az öccse, Zágoni Bálint, akik „érthetetlen módon” még mindig nem akarják lecserélni az illusztrátort... De ugyanígy kitartanak Sütő Ferenc, első és egyetlen, remek tördelőszerkesztőnk mellett is, aki sajátos tipográfiába önti évről évre ezeket a köteteket.
– Maradva a Kincses Képeskönyvnél: a kötetei tipikusan azok a kiadványok, amelyeknél az illusztrátori munka legalább annyira fontos, mint a szöveg. Nekem kívülről úgy tűnik, hogy ez gigászi munka: feltérképezni egy-egy város teljes történelmét, és vizuálisan megjeleníteni. Hogy zajlik a felkészülési folyamat? Beleásod magad a település történetébe, könyvtárazol? És mennyi ideig tart egy-egy kötet illusztrálása? Hogyan épül fel – vizuálisan – egy-egy Kincses Képeskönyv „architektúrája”?
– A „Kincses architektúra” viszonylag könnyen kialakult, már az első kötet tervezésekor leszögeztünk néhány alapszabályt, ami a képek méretét, számát illeti, egy körülbelüli karakterszámot, kép-szöveg arányt és oldalterjedelmet. Ennél sokkal nehezebb feladat egy-egy város konkrét „architektúrája”, illetve annak dinamikája. Ha létezne ideális városfejlődés egy rajzoló számára, akkor annak körülbelül így kéne kinéznie egyetlen nézőpontból: valahol megjelenik néhány sátor, mondjuk egy domb közepén, amit erdő vesz körül, és egy folyó szegélyez, ennek középen megjelenik egy kápolna, amiből aztán lesz egy templomocska, amit körülvesz egy fal és rendre egyre több házikó, amiket idővel újabb fal vesz körül, a templom pedig egy erőddé bővül, majd az erdők helyét további lakóterületek veszik át. A település, bár időszakosan harcok és természeti csapások sújtják, de szépen, fokozatosan növekszik, majd összeér egy szomszédos településsel, ezeket utak szövik át, amelyeken járművek jelennek meg, az épületek egyre sűrűbbek és magasabbak, fölöttük repülőgépek szállnak, és így tovább, mintha egy pörgetős könyvet pörgetnénk. Bár nagy vonalakban ez a történet minden esetben, attól egyedi minden város, hogy ez a fejlődés más és más alakzatot ölt, a cél pedig nem az, hogy egy gyarapodási folyamatot nézzünk valahonnan a magasból, hanem az, hogy ráközelítsünk azokra a részletekre, amelyek megkülönböztetik Segesvárt Nagyváradtól, vagy Marosvásárhelyt Sepsiszentgyörgytől. Kis- és nagytotálok váltakoznak tehát a könyvben – hogy ilyen filmes fogalomzavarral írjam le festményeimet –, nagyjából századokra bontva a történelmet, és vannak egészen kisközeliek is, amik személyiségeket, épületeket vagy kiemelt eseményeket hoznak közel az olvasó számára.
Egy könyvhöz átlagosan 40-50 illusztráció készül, ez idáig csak nagyon kevés esetben készült el egy évnél rövidebb idő alatt. A munka szerves része a csapatmunka, amikor összeülünk a történész szakemberekkel és végigbeszéljük a vázlatokat, kiválogatjuk a forrásanyagként számomra hasznos térképeket, leírásokat, későbbi időkből archív fotókat vagy egyéb képanyagot. Könyvtárazni nekem már nincs időm, én abból főzök, amit az elmeséltekből leszűrök, és amit a képanyagból összeollózok a rajzpapíron. Mikor rábólint a csapat egy rajzra, elkezdődik a festő magányossága, ami több nap vagy hét, míg készen nem lesz egy fejezet, és mind így, míg a reprózás, retusálás és a tördelés fázisához nem érkezek, ahol ismét csapatban kell dolgozni a könyv nyomdába küldéséig.
– Gyerekkönyveket, verseskönyveket is illusztrálsz, a skála Kányádi Sándortól Markó Bélán át Szőcs Gézáig terjed. Hogy találnak meg téged a könyvek szerzői – vagy te találod meg őket?
– Nem tudom, ennek csak valami nagy szerencse lehet az oka, mert zömében a szerzők választottak engem, néhány esetben a kiadó, de ami közös a felkérésekben, hogy szinte mindenki a városkönyvek világára hivatkozik, hogy „valami olyasmit” szeretne.
– Mi dönti el, mi kerül a borítóra és a kötetbe illusztráció gyanánt, illetve hogy milyen irányban indul el az illusztrálandó könyv képi világának megformálása? A műfaj, a könyv hangulata, a szerzői szándék (és a vele való egyeztetés)?
– A borító az utolsó művelet mindig. Oda a legjobb illusztráció kerül, de gyakori, hogy egy külön képet festek borítóképnek. Az lesz a könyv arca, azon múlik, hogy észreveszik-e vagy sem, hogy kézbe veszik-e vagy csak átsiklik a szem rajtuk. (Emberek esetében sincs ez másképp.)
Miután elhangzik a „láttam a Kolozsvárt és valami olyasmit szeretnék” kijelentés, általában elkezdem meggyőzni a szerzőt, hogy az miért nem lesz jó, és hogy én valami egészen másra gondolok. A gondolatra ez igaz is, mert minden kézirat más-más benyomás, hangulat, más arcú és alkatú szerző áll a sorok mögött, és ennek megfelelően úgy érzem, nem lehetek én sem mindig ugyanazt a lemezt játszó berendezés. Gyakran más technikára váltok, más papírra, más képarányt választok, de az eredmény mégsem lesz annyira „más”, mint én azt belülről érzem. Végül persze minden élénk színű, aprólékos, vicces, figurális, egyszóval, „olyan, mint a Kolozsvár”.
– Ehhez kapcsolódva: mennyire „alkalmazott” művészet az illusztráció, és mennyire autonóm művész az illusztrátor? Nekem úgy tűnik, hogy a rajzaid, a grafikáid nem „kiegészítők”, hanem nagyon is önálló „életet” élnek, egy saját(os), minden műfajban jól felismerhető alkotói világot hoznak létre... Hogyan határoznád meg tehát – szigorúan csak a saját művészetedből kiindulva – a könyvgrafika helyét, szerepét? Egyáltalán: milyen a jó illusztráció? – Hát erről beszélek! Hogy bármennyire is igyekszem mást festeni, ugyanabban a cipőben járok. A tudatosság, előre tervezés sajnos nem jellemez, időről időre azon kapom magam, hogy a legjobb illusztrációim valamilyen szakadt papírfecnire készülnek, vagy két összerajzolt papír hátoldalára, amit középen összeragasztok. Ez csak akkor bosszant, amikor a könyv már megjelent, és megkérdezik, kiállítanám-e az eredeti illusztrációkat. Egy toldozott papírt gyönyörűen ki lehet retusálni a nyomtatáshoz, berámázni viszont – nem mondom, hogy nem lehet, de – nem biztos, hogy ebben a műfajban helye van. Szerencsés kivételnek tekinthetők a Kincses-illusztrációk, annak is a legnagyobbjai, hiszen ezeket eleve festményként festem, még akkor is, hogy ha jelentős részük a könyvben elkukkan egy-egy szövegfelhő alatt. Büszke vagyok erre a most már 70-80 darabot számláló „Kincses együttesre”; ebből jó néhány már mások falait díszíti, de most is egy nagyobbacska kiállításra készítem őket.
Ennek ellenére a jó illusztráció nem attól jó, hogy megél egy gyerekszoba falán is. Elsősorban a könyvben kell megállnia a helyét, fel kell nőnie a szöveghez, párbeszédet kell vele folytatnia, egy folyamnak kell lennie, ami vezeti az olvasót az első oldaltól az utolsóig. Nos, ilyesmiket olvastam, tapasztaltam, de sosem lehetek biztos abban, hogy ez nekem hányszor sikerül.
– Szántai János írja egy kiállításod méltatásában, hogy a képeid az antitézisre, az ellentmondásokra épülnek. Miben állnak szerinted ezek az ellentmondások, már ha vannak (színvilágban, figurákban, szerkesztésben)?
– Kivételesen ez a megállapítás egy nem illusztrációs festménysorozatom kapcsán hangzott el, még úgy is, hogy sok idézőjel közé téve ugyan, de egy „képeskönyvként” határozta meg János az anyagot. Az ellentmondásosság itt egyértelműen tartalmi vonatkozásokat fed; a megjelenített történetekben fedezett fel ő (jogosan) egy ilyen belső harcot: az idill mögött meghúzódó romlást, a nyugalom mellett lopakodó veszélyt, a világosba vegyülő sötétet. És itt még mindig ugyanarról a palettáról mártottam a színeket, mint minden korábbi könyves munkám esetében. A sorozat címe egyébként Dolgok odaát, és megálmodott álmaimat jeleníti meg, vagyis egy tudatalatti világot, amiben, úgy látszik, több az egymásnak feszülés, mint egy középkori város harcterén.
– Felméri Cecília Mátyás, Mátyás című animációjának grafikai világáért is te vagy a „felelős”; és mintha csak a Kincses-sorozatot folytatná, itt is nagy szerepet kap Kolozsvár mint látvány és történelem. Miben különbözik, mennyiben jelent kihívást számodra ilyen különböző műfajokban dolgozni? És van-e folyamatban animációs munkád?
– A Mátyás, Mátyás mennyiségileg óriási munka volt, de formailag egy felüdülés. Itt ember, épület, szobor és bútor, minden karikatúra, és persze, hogy nagy előnyt jelentett az, hogy előzőleg egyszer már végigrajzoltam szinte minden fontosabb utcáját és terét Kolozsvárnak, de a város ebben a filmben csak egy „mátyásos” díszlet, annak minden díszével, hulló vakolatával és falfirkáival együtt. Itt a hangsúly a spontán mozdulatokon, arckifejezéseken, az esetlenségen, az olyan történéseken van, amelyek az amatőr filmfelvételekben szoktak benne maradni, mondhatnám vizuálisan a hibákra, az életszerűségre épít, amiben van galamb(szar), légy, dudáló autók, koldus és utcai árus. Ilyen figurák a Képeskönyvekben is vannak, de nagyon aprók, itt viszont végre jönnek-mennek, beszélnek, élnek.
Hasonló animációs kalandba kezdtünk Cecíliával és Lakatos Róberttel egy, a Drakula-mítoszt körüljáró film kapcsán is, itt a munka még az elején tart valahol, talán lesz ebből is egy hasonló sikerű film, nem tudom.
– Lehet, hogy nem örvendesz neki, de azért megkérdem: az eddigi munkáid között van-e kedvenced, olyan, amire különösen büszke vagy, amit kiemelnél a többi közül?
– Van! A Kincsesek (szerintem) legszebbike a Marosvásárhely. Fogalmam sincs, miért, ha csak nem ez is valami tudatalatti befolyás, hogy ott töltöttem el négy gyönyörű középiskolai évet az életemből. De szoros versenyben van vele a Kolozsvár is, mert a két legszebb festmény per összes eddigi mégiscsak ebben a könyvben van. Valamiért nagy kedvencem a Volt egyszer egy kis zsidó, ahányszor a képekre gondolok, ott van a fülemben ezeknek a verseknek a dallama, ez mellesleg a Kaláka-cédémelléklet révén az olvasók fülébe is eljuthat. És nagyon szeretem a Szőcs Géza-szövegekhez készült „tablókat” is, különösen azokat, amelyeket a Sziveri Jánoshoz írt „Polip”-párbeszédek inspiráltak: ez úgy is érdekes, mint első felnőtt irodalmi felkérés, ami megtalált, de úgy is, mint az élet-halál, ébrenlét és álom folyamatos kettőssége a történetekben.
– Ha rajtad múlna, kinek, milyen – élő vagy halott – szerzőnek a könyvét illusztrálnád legszívesebben (vagy akár konkrét művet)?
– Nincs konkrét „könyválmom”, sokkal izgalmasabbak a véletlen találkozások, azt hiszem, sosem tudnék jelentkezni, hogy ezt a kötetet én szeretném illusztrálni. Ha egy olvasmány inspirál, leülök és rajzolok, vagy csak tárolom fejben a képet. Óriási raktár van ott „az emeleten”: ha egyszer végre nyugi lesz, nem lesz határidő és munkaidő és ebédidő, akkor elkezdem „lehozni őket”.



Jánosi Andrea 1979-ben született Szászrégenben, jelenleg Kolozsváron él és dolgozik grafikusként. 2003-ban végzett a kolozsvári Ioan Andreescu Képzőművészeti Egyetem Művészetpedagógia szakán, 2007-ben pedig a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem Fotó, Film, Média szakán. 2005 óta a BBTE Kolozsvári Egyetemi Könyvkiadó grafikusa. Mintegy tíz éve foglalkozik könyv- és reklámgrafikai tervezéssel. 2007-ben indult útjára a Kincses Képeskönyv sorozat a Projectograph kiadó gondozásában, ennek illusztrátoraként dolgozik, a sorozat hét különböző kötetét jegyzi. Több gyerekkönyvet, verseskötetet is illusztrált, a Mátyás, Mátyás című animációs film rajzolója.

Kincses Képeskönyv: Kolozsvár
Forrás: http://www.kincseskonyv.ro/