„A világ folyamatosan tárult és tágult” – Beszélgetés Gálfalvi Györggyel

1965-ben végeztél a Babeș–Bolyai Tudományegyetemen. Egyetemista időszakod alatt éltél csak Kolozsváron, vagy más életperiódusokban is találtál itt menedéket?

Kolozsváron 1954-ben jártam először Zsolt bátyám vendégeként, aki akkor az Utunk szerkesztője volt, s nyáron két hétre befogadott Kálvin utca 5. szám alatti albérletébe. Délelőttönként a városban csatangoltam, délben benéztem az Utunkhoz, együtt mentünk ebédelni. Már akkor beleszagoltam a szerkesztőség hangulatába, Bodor Pállal tizenkét évesen össze is tegeződtem. Az egyetemi évek után is gyakran jártam Kolozsváron, néhány hónapra tudósítóként sikerült visszaköltöznöm egykori padlásszobámba. Tulajdonképpen szerettem volna Kolozsváron végleg letelepedni, mindmáig megsuhintom magam előtt, milyen lett volna ott az életem.

Vajon miket láttál tizenkét évesen, az ötvenes évek közepén az Utunk szerkesztőségében? Hogy nézett ki, kik dolgoztak ott? Ez a vizitáció (és gondolom, Zsolt bátyád példája is) hozzájárult ahhoz, hogy később te is szerkesztőként működj?

Az Utunk szerkesztőségében akkor jórészt olyan írók dolgoztak, akiket a tankönyvből ismertem, óriási élmény volt bőrközelben találkozni velük: Asztalos István, Horváth István, Kiss Jenő, Szász János, Márki Zoltán, Bodor Pál. Szász Jánossal és Bodor Pállal bukaresti éveim alatt és később is, a korkülönbség ellenére, szoros baráti kapcsolatba kerültem. Márki Zoltán Szép vagy, hazám című versét hatodik osztályos koromban kívülről meg kellett tanulnom, ma is el tudnám mondani, de kegyelemből csak a két zárósort idézem: „S ha támadnának gonosz ellenségek, / Megvédünk, meg, ha kell, vérünkkel is, hazánk”. Két másik verssort még felmondok, nem tőle, hanem róla, úgy emlékszem, Bajor Andor a szerzőjük: „Költő lehet nálunk bárki, / Élő példa erre Márki”. Kiss Jenő számomra azért is emlékezetes, mert néhány év múlva hozzá küldtem el a verseimet, kedvesen megdicsért, de végül nem ő közölte első kéziratomat. Zsolt bátyám példája kétségtelenül szerepet játszott abban, hogy szerkesztőként képzeljem el pályámat, beszélgetéseink ösztönzőek voltak, de egy időben élesen szembekerültünk, mert mindketten a magunk módján gondolkodtunk másként. Szívszorító emlékem, hogy utolsó éveiben mennyire közel kerültünk egymáshoz, és hosszú haldoklása alatt családommal együtt hogyan igyekeztünk magára maradottságát enyhíteni.

Melyik lap tudósítójaként működtél a visszaköltözés után? Emlékszel egy-két eseményre, amit akkor megörökítettél? Riportra, beszélgetésre akár?

Kolozsváron is folyamatosan az Ifjúmunkás szerkesztője maradtam, a lapnál megmaradtak a rovataim, munkatársaim Kolozsvárra címezték leveleiket, s onnan válaszoltam. Időnként felutaztam Bukarestbe, nyomdába adtam a középiskolásoknak szerkesztett oldalt, a Diákszemmelt, s az egyetemistákhoz szóló Aulát. Ezenkívül állandóan terepeztem, Kolozsvárról gyorsabban elértem például a Szilágyságot, sorra látogattam oda kihelyezett egykori kollégáimat, többükről riportot is írtam, igyekeztem támogatni őket környezetükkel vívott csatáikban. Kolozsváron írtam meg elhíresült riportomat Miért váltották le Székely Ferencet? címmel, annak idején óriási visszhangja támadt, Világszélen című 2020-as kötetembe is beválogattam. De időközben összejöttünk a feleségemmel, Kolozsváron reménytelen volt lakásra várnunk, Bukarestben viszont váratlanul lakást kaptunk, ezért visszaköltöztem a fővárosba.

Milyennek élted meg a 60-as évek Kolozsvárját? Városként, kulturális konglomerátumként? Mennyire volt nyugatias, keleties? Mennyire volt többkultúrájú akkoriban?

Amikor 1960-ban elkezdtem az egyetemet, már érezhető volt, hogy más hangulatú városba érkeztem, mint amilyenbe 1954-ben beleszagoltam. Más volt az utca hangulata, mások a feliratok, mások voltak a nyelvi viszonyok, Figyelni kellett arra, hogy az üzletben, a vendéglőben, a borbélynál milyen nyelven szólalok meg. Az épületek egyelőre ugyanazok maradtak, kedvenc sétálóhelyem, a Fellegvár még sokáig a régi volt, s nem azon töprengtem, hogy a város keleties vagy nyugatias, otthonosnak éreztem, jóval otthonosabbnak, mint a szülővárosomat.

Mikben mutatkozott meg számodra Kolozsvár otthonossága és a szülővárosod otthontalansága?

Szülővárosomat azért éreztem ide­gennek, mert idegenként éltem benne. Amikor 1970-ben úgy döntöttem, hogy hazaköltözöm, tudtam, hogy mindenekelőtt az idegenkedést kell magamban leküzdenem. Talán nem csak utólag fogalmazom meg: annak idején is szellemi tágasságra vágytam, szűknek, kényszerítőnek éreztem a város légkörét, úgy láttam, hogy leszorít, megfojt, vagy legalábbis beszűkít. 1970-ben azt terveztem, hogy mindent megteszek azért, hogy nemcsak a magam számára tágítsam ezt a világot, hanem másokat is arra ösztönözzek, hogy látókörüket szélesítve inkább kíváncsiak legyenek a másfajta értékekre, mint amibe beleszoktak, ne legyenek eleve elutasítóak a számukra szokatlan élmények iránt. Kolozsváron a nyitott szemű kívülállás, ami olvasmányaim hatására már Marosvásárhelyen is csírázott bennem, eleve otthonossá tette a világot, s ehhez elsősorban a Gaál Gábor Kör vitái járultak hozzá. Ez a világ folyamatosan tárult és tágult, ösztönösen ráéreztem, hogy az alkotás számomra elsősorban élettér, széles és még tovább tágítható, az irodalmi élet önmagában is tágasságot ígért, amelyet be akartam lakni.

Egyetemistaként hol laktál?

Csaknem négy esztendeig bentlakó voltam. Első évben a Józsa Béla, másodévtől az Avram Iancu Diákotthonban, szemben az egykori Biasini Szállodával. Negyedév végén kiköltöztem a Tisztviselőtelepre egy kerti házba – Erzsébet-lak, ez volt rápingálva –, amelynek gyalulatlan deszkafalai között átjárt a szél, de én nagyon büszke voltam arra, hogy háziúr vagyok. Ötödév előtt sikerült rábukkannom a Kárpát utca 3. szám alatti padlásszobára, amely azóta még magasabbra, a legendák világába emelkedett, az irodalomtörténetbe is bevonult, mert miután végeztem, Farkas Árpádnak és Király Lászlónak játszottam át. Király László életművében Alpok utca 3. szám álnév alatt tételesen is többször előfordul.

Sőt, Carpati utca 3-ként is, ráadásul az egyik kedvenc Király László-versemben, a Cédulában. A vers ama május elsejébe forduló éjszakát adja közre ügynökjelentés-formában lejegyezve, amely során öt fiatal (Király elvtárs, Farkas elvtárs, Vári Attila „egyetemi halgato”, Czegő Zoltán „koncsentrás katona” és Molnos elvtárs) némi alkohol elfogyasztása után eléneklik az Internacionálét, és belekiáltják a légbe az Éljen május elseje! rigmust. Aztán a „padlásszoba-ország” (immáron az Alpok utca 3. című vers szóképét idézve) megtelik „házkutatók dögszagával”. Te érezted, hogy az állambiztonsági szervek figyelnek téged, titeket egyetemistaként?

Természetesen tudtam róla, hogy szem előtt vagyok, de jó ideig nem tulajdonítottam különösebb jelentőséget ennek, még az sem zavart, hogy hatósági kísérettel Temesvárra kellett leutaznom kihallgatásra (az egyetemről vittek el). Az viszont természetesen megrázott, amikor 1964. november 9-én a Szekuritátén megvertek. 49 évig hallgattam róla, Csobbanó szavaink című írásomban törtem át a hallgatás falát a Kacagásaink című kötetemben. Ne várd tőlem, hogy ismét beszéljek róla. Szekuritátés dossziémban kolozsvári éveimről csak egyetlen Gaál Gábor körös ülés kapcsán van terjedelmes beszámoló, amikor 1975-ben, első kötetem megjelenése után a Körben vendégül láttak. Utána a Kör tagjait és vezetőségét kihallgatták és meghurcolták, ellenem a jegyzőkönyv szerint bűnügyi eljárást kezdeményeztek (Kacagásaink 71–89.). Egyetemi éveimről, köri tevékenységemről nem találtam a dossziémban feljegyzést. Amikor 2008 áprilisában Bukarestben a Szekuritáté Irattárát Vizsgáló Bizottság elnökét megkérdeztem, hol vannak a kolozsvári és bukaresti éveimről szóló jelentések, azt válaszolta, nem tudja. Én sem tudom, de biztos vagyok benne, hogy léteznek.

Volt törzshelyed? Kik voltak a csoporttársaid, barátaid? Kik voltak azok a tanárok, akikkel megtaláltad a közös hangot?

Nemzedékem Pilvax kávéháza a Béke téri Akvárium volt, üvegfalairól kapta a nevét (évek múlva a helyiségben szentségtörő módon bankfiók működött, kevésbé áttetsző ablakok mögött), de mi következetesen törekedtünk arra, hogy törzshelyeinket szaporítsuk. Én személyesen a Vadász és a Leányvár nevű barátságos vendéglátóipari egységeket látogattam leggyakrabban, de magányos portyázásaim során rendszerint a fellegvári otthonos kocsmában kötöttem ki. Évfolyamunkról az évek során négyen vergődtünk Forrás-kötetre (Kocsis István, Domokos Eszter, Zsibói Béla és rosszmagam), Eszteró István csak évek múlva jelentkezett kötettel, de több tanulmánykötet nagytudományú szerzője is velünk indult, míg Aradi (Schreiner) Józsefnek nem jelent meg kötete, de szerkesztőként és esszéíróként évtizedek óta hangsúlyosan érezzük jelenlétét szellemi életünkben. Tanáraink közül Antal Árpádra és Balogh Edgárra emlékezem hálás szeretettel, Láng Gusztáv nem tanított, de egy alkalommal bejött helyettesíteni, s ha már ott volt, csodálatos órát tartott: a Levél a hitveshezt elemezte máig emlékezetesen.

Némileg profán a kérdés, mégis felteszem, mert nagyon érdekel: milyen volt az egyetemista koszt? Kantinba jártál? Milyen ételeket ettél? És természetesen: miket ittál?

Ha már ennyire érdekel: tulajdonképpen én jogtalanul mesélek az egyetemi kosztról, ugyanis a menzajegyemet, amit ösztöndíjasként kézhez kaptam, rövid úton áron alul eladtam, a véradás mellett ebből fedeztem költségeimet. Alkalmi kosztos voltam, a konyháról időnként ráadást (románul supliment volt a neve) juttattak annak, aki kért. Közéjük álltam be, az volt az ünnepem, ha túrós makaróni volt soron (elég gyakran), azt kevesen szerették, egyenesen az asztalomhoz hozták a segítőkész kollégák, főleg a lányok. Farkasgyomrom volt, ritkán ettem, de ha lehetett, sokat. Inni évekig elsősorban rumot ittam, két lej nyolcvan bani volt egy deci (a Slibovicáé három lej hatvan). Amikor az Utunkban közölni kezdtem, százharminc lejt kaptam egy recenzióért, kiszámíthatod, hány pohár rumra futotta belőle.

Mesélnél a Gaál Gábor Körről? Részese voltál emlékezetes vitáknak? Emlékszel, hogy te mely műveidet vitted el?

A Gaál Gábor Körről elmondhatom, hogy nemzedékemmel egyszerre nőtt fel. Amikor 1960-ban bemerészkedtünk a városi irodalmi körbe, akkor még Maxim Gorkij Kör volt a neve, és néhány nyugdíjas bácsikát találtunk ott, akik királydrámáikból olvastak fel egymásnak. Szerencsére az Utunk szerkesztői, elsősorban Bodor Pál, mellénk álltak, helyiséget is így kaptunk az Írói Egyesület székházában. Én elsőéves koromban, amikor társaimmal együtt bemutatkozásra kértek fel, néhány tapsifüles verssel jelentkeztem – első nyomtatásban megjelent írásom is vers volt –, nagyon remélem, sehol sincs már nyomuk. A vitákban gyakran felszólaltam, valamivel olvasottabb és tájékozottabb voltam, mint korombeli társaim, ennek idővel híre ment. A körről írt beszámolók névsorolvasásakor engem is emlegettek, Kántor Lajos a harciasságomat emelte ki, noha akkor ellene is harcoltam.

Kíváncsi vagyok azokra a versekre! Mi volt az alapja és a tétje a harciasságodnak? Kiket és milyen esztétikai elgondolásokat vettél védelmedbe?

Ami a verseket illeti, lebeszélnélek a kíváncsiságról. 1957-ben iskolám, a marosvásárhelyi Bolyai Líceum fennállásának 400 éves évfordulójára pályázatot hirdettek, ezt megnyertem egy, a székely vértanúkról szóló 107 szakaszos elbeszélő költeménnyel. Felező tizenkettesben írtam, a prozódiát könnyedén kezeltem, egyébként kisiskolás szinten verseltem. A harciasságomnak az volt az alapja, hogy kezdtek más szelek is fújni az irodalomban, ezekre én fogékony voltam, mondhatnám szemellenzősen voltam antidogmatikus. Zsigerileg rühelltem minden kötöttséget. Az Új Írásban, a Nagyvilágban megjelent szövegekre gyakran hivatkoztam, néha a forrás megjelölése nélkül is idéztem és parafrazáltam ezeket.

Mikor jártál először a Házsongárdban? Egyetemistaként részt vettetek az író-költő sírok gondozásában?

A Házsongárdban először 1960 szeptemberében, az egyetemi felvételi napjaiban jártam, tulajdonképpen végigrohantam rajta, leltárba vettem azok sírjait, akikből esetleg vizsgázni fogok. Az egyetemi évek során tempósan nézelődve sokat időztem a sírok előtt, de nem tartoztam a temetőben magolók közé. Őszintén megmondom, hogy a sírok gondozásában nem vettem részt.

A családodnak vannak házsongárdi kötődései, rokoni sírok? Szellemi példaképeid, bajtársaid, kortársaid közül kik nyugosznak itt?

Rokonaim közül senki sem nyugszik a Házsongárdban, barátaim közül sokan. A legemlékezetesebb temetés, amelyen részt vettem, a Kós Károlyé volt. Nemcsak a pompás népviseletben felvonuló sokaság – mintha egész Kalotaszeg összegyűlt volna –, hanem a hangulat, a hangulatunk maradt emlékezetes. Valóban fejedelmi temetés volt, nemcsak a külsőségek tették bensőségessé. A búcsúztatón Benkő Samu élete legjobb beszédét mondta. Emlékezetes maradt – más hangsúllyal – Szilágyi Domokos temetése. A kamasszá nyurgult Kobakra emlékszem, Szisz édesanyjára, aki fia temetésén száraz szemmel végigénekelte a szertartást. Arcok villannak fel, a Nagy Lászlóé, akit akkor láttam először, a síró Páskándi Gézáé, és most is hallom Szilágyi István hangját, ahogy elszorult torokkal kiabálja az arcunkba: „Fiúk, nekünk nincs több tékozolni való talentumunk. Nincs szeszekkel tompítani-muszáj eszménk, nincs mérgekkel nyirkos őszi párákká égetni-muszáj gondolatunk. Mert nekünk nincs annyi gondolatunk, hogy ne lehetnénk gazdái, gyámolítói egymás gondolatainak. És mi nem lehetünk többé egymás gyámolítását sem megtagadók, sem elhárítók. Mert mi életre ítéltek vagyunk: nincs már menekvésünk, értékeink után föl kell nőnünk legjobb önmagunkhoz is.”

Kós Károly és Szilágyi Domokos. Hihetetlen, de Kós túlélte 55 évvel fiatalabb pályatársát. Ahogyan az alig harminc évet élt Szőcs Kálmánt és Nagy Kálmánt is. Barátaid közül kik nyugosznak a Házsongárdban? Volt már olyan, hogy álmodtál valamelyikőjükkel?

Sok ismerősömet és kollégámat hozhatnám szóba, hozzám közel álló írók temetésén vettem részt és álltam díszőr­séget, de itt csak Lászlóffy Aladárt és Kántor Lajost említeném. Aladár szívem szerint való költő és szívem szerint való ember volt (a kettő nem mindig esik egybe), a Kántor házaspárral az évek során nagyon közeli kapcsolatba kerültünk. Kántor Erzsike nem csak a feleségemnek, nekem is bizalmas barátom volt. Nagyon szerettem.

Ha ki kellene emelni gyermekkorodból, felnőttkorodból és időskorodból egy-egy temetői emléket, melyek lennének azok, és miért?

Nem szerettem, ma sem szeretek temetőbe járni. Gyerekkoromtól elsősorban a halottak napja gyertyafényeire emlékszem. A marosvásárhelyi református temető cinterme előtt van egy díszes sírkő, amellyel édesanyám nevelőapját, az egyházközség egykori főgondnokát tisztelték meg. Ma alatta nyugszanak a szüleim is. Zsolt bátyámat és családját, lányát, majd feleségét is oda temettük. A katolikus temetőben is van sírhelyünk, ott édesanyám szülei, nagyszülei és családtagjaik nyugszanak. Legutóbb, a járvány alatt nővérem és sógorom kerültek melléjük. Én, amíg a lábam felvitt, a református temető felső részébe jártam, ott feleségem szülei fekszenek. Két unokánkat oda temettük el. Magam is oda szeretnék temetkezni.

Emlékező embernek tartalak, aki sok pályatárs portréját faragod szövegbe. Mondtál már temetői búcsúbeszédet is?

Temetőben három búcsúztató beszédet mondtam, Oltyán László, Papp Ferenc és Jánosházy György koporsója mellett. Szőcs Kálmán búcsúztatására is készültem, de nem került rá sor. Özvegye, lánykori nevén Albert Mária, évfolyamtársam volt, Kálmánnal is így kerültek össze. Ő kérte, hogy a férjét én búcsúztassam. Kálmán 1973. augusztus 20-án akasztotta fel magát, augusztus 22-én temettük, egy nappal az augusztus 23-ai állami ünnep előtt. Hajdu Győző kategorikusan megtiltotta, hogy a koporsó mellett megszólalhassak. A búcsúztatót megírtam, 49 év múlva Szárnyas malomköveink című könyvem bemutatóján olvastam fel néhány mondat kíséretében. Egyébként temetésekre akkor sem szívesen jártam, amikor a hetvenes-nyolcvanas években ez volt a legkézenfekvőbb alkalom arra, hogy elszigeteltségünkből kilépjünk. Groteszk módon szinte lestük, mikor mehetünk ismét konspiratív temetésre (lásd Találkozásaink című kötetem címadó írását). A hatalom képviselői rendszerint ott voltak: volt, hogy észrevettük, amikor filmeztek, volt, hogy egyébre figyeltünk. Most már mozgásomban való korlátozottságom okán nem tudok temetésre járni, mert ha erőm megfeszítésével el is juthatnék a koporsóig, a szertartáson a kényszerű fel-felálláskor nem tart meg a lábam. Utoljára Zsolt bátyám temetésén vettem részt, ülve fogadtam a részvétnyilvánításokat. De ígérem, hogy a saját temetésemen ott leszek.

Gálfalvi György Író, szerkesztő. 1942-ben született Marosvásárhelyen. Legújabb kötete: Szárnyas malomköveink (Bookart, 2022).

‍