.svg)
1.
Törött mosolyt, kicsorbult ábrándokat árusítok. Elég jól megy az üzlet. Ez persze nem igaz, üzlet nincs, nem árulok. A kullancsról szólnék, de lehet, nem arra kanyarodik a mese. Zaj van. Szeretném lekapcsolni, de elfelejtettem hogyan is kell, hol van a gomb, gombostűfej, vezérlőpult, vezérműszíj, az olló. Olyan jó sokáig voltam lent az áldott és sűrű homályban míg kalapácsorrú delfin voltam, apokrif töredék. A felszín habos, rózsaszínű, szagos, elkerüli minden, ami élő, holt lyuk felett lebegek, mire felértem, elfogyott az élet. És még mellé ez a cudar, kullancscsáppal a bőrömbe kapaszkodó szplín, napfogyatkozás, holdtölte, tanácstalanság.
2.
Mert ugye, féltjük a kutyánkat a babéziózistól? Már hogyne féltenénk! Tehát mitől féltjük a kutyát? A kullancsoktól. Ez kábé olyan, mint azt javasolni valakinek, akit később nem szeretnénk ápolni, hogy öltözzön melegen, mert kint hideg van. Saját magunkat szeretnénk megkímélni és előre bűnbocsánatot nyerni valami miatt, ami még be sem következett. Fog ez menni. No de, oda a kullancshoz. Állítólag, a nemes nyolclábú, pókszabásúak rendjébe tartozó vérszívó parazita mindig a gyengébbekkel kezdi. Ezen fel lehet, sőt, illik felháborodni, mert micsoda dolog ez, elhaljó gondolat, olyan, mint egy sarló. De azt kár lenne elfelejteni, hogy a kullancsok modus operandusáról tett kijelentés igaz. Évezredes igazság. Csodálkozom is, hogy a Kőtáblákon nem tesznek említést a kullancsról. Szemét dolog, de arra gyanakszom, lövésünk sincsen, pontosan mi is állt a táblákon. Mi az üzenet?
Máskülönben azt feltételezni, hogy a kullancsok lemaradtak Noé bárkájáról, oly botorság, mint a lovastengerészet. Kihez beszélek? Halló! Halló! A sok gyenge állat vitte a bőrében az erős kullancsot. Állítólag, a Kőtáblák már Noé atyának megvoltak, pontosabban a Bárka nehezékeként működtek. Az Úr, aki imádta a mélytengeri úszást, kalapácsorrú delfinné lett, s míg ringtak és hánykolódtak az Özönvízen, az Úr szorgalmasan vésett. Apokrif töredékek. A műfajt maga a Jóisten találta ki.
3.
Azt mondják, bat câmpii. Azaz csépelem a szót. Hadarok. Orcám felhevül, behorpad, dohányzás, káros az egészségre. Kóros állapot, klóros víz, sörben maláta, százasszegen Jonathan alma, ecet, citromban párolt hal, tengeri fajta, jaj, megint a tenger, Kőtáblák és a kullancsok, kalapácsorrú delfin. Hol van a kalapom? Készen vagyunk? Így már egészen jó, köszönöm, hogy felhajtotta, de mondja, Szados úr, hány centiméternyi a létem deréktól lefelé? És fölfelé? Köszönöm, maga igazán bájos, a következő életemben hátha szabócenti leszek, vagy szabóólló. No de, vissza a kullancshoz. A babéziozist egysejtű parazita okozza, mely a kullancs csípése által jut szeretett ebünkbe. Ha kutyánk bágyatag és gyanúsan sokat alszik, vizsgáljuk meg testhőmérsékletét, figyeljünk, ürít-é, reméljük, még igen.
4.
Feljegyezni, hogy javulni kell. A helyes irány a jó, bármelyik is lenne az. Ez természetesen nem így működik. A természetben más törvények uralkodnak, bánja is a gombák nemzetsége az írott szabályt. Lélekdoktorúr és Lélekdoktornő szigorú emberek, azt akarják velem elhitetni, hogy meg kell javulnom, mert el vagyok romolva. Honnan tudják? Még most sem vagyok meggyőződve arról, hogy olyan nagy lenne az omlás bennem, a szakadékhoz, meredek sziklaszirthez szokva vagyok, zuhanni szoktam, majd lebegni, és aztán felrúgom magam a felszínre. Levegőt veszek, és úszom, mintha még mindig hal lennék, és már sokkal több ideje teszem ezt, mint ahogy azt bárki elképzelte. Lesz olyan, hogy nem sikerül felszínre jönni, fent maradni, vagy az alábukást vétem el, és tényleg megomlik az egész, ahogy Lélekdoktorék állítják. Boldogok lesznek majd igazukban, és azt fogják gondolni továbbra is, hogy látják a jövőt, és imígyen képesek javítani elromlott lelkeket, törött mosolyt, hiú ábrándokat. Szegények. Ők soha nem lesznek már halak.
5.
Pánikszoba I. Mozdulatlanul kell állnom, mert Szados úr mértéket vesz rólam. Nyugodt és lassú, sokat beszél. Azt mondja a ruha olyan tartós lesz, hogy ebben fognak eltemetni, és majd megtalálni a régészek ezer évek múltán, és azt fogják gondolni, királynő voltam, vadak királya, halálom rituális, életem is az volt, ruhámat pedig boszorkányok szőtték, kockásra. Mindenem viszket, lángol a fülem, és hangyák mászkálnak a fejbőrömön, az orromban, a fülemben. Úgy sejtem, kullancs fúródik a nyakam vékony bőrébe éppen most. A centis lágyan ér a csípömhöz, mégis nehéz láncnak érzékelem, ha vágyaimnak engedelmeskednék, a Kerek Erdőig futnék, vagy még azon is túl. Szados úrnak reszket a keze. Az enyém is remeg. Együtt reszketünk, így nem feltűnő.
6.
Elég néhány hónap megrendülés, és a vadak új erőre kapnak, meglássátok, mondta Szados úr, és átlépett a másik szobába. Ott állok, ahol hagyott, nem mozdulhatok, nehogy elrontsam a pozíciót. A félhomályban matat a nagy asztalon, szabásminták, anyagminták, gombok és gombostűs dobozok között. Íme, mondta, és meglobogtatott valamit, talán zsebkendő volt, nem tudom. A törvény és a rend, leányom, nem mindig jár kéz a kézben – kiáltotta, és az olló sercegve futott végig a szöveten. Különben én lelőném az összeset, politikust, honatyát, mindenkit, csak a szép hölgyeket kímélném. Higgye el, meguntam már, hogy soha semmi nem igaz, sőt, már nem is úgy néz ki, mintha az lenne. Ezt az anyagot még Angolából hoztam, ne nevessen, ismertem egy orvost, aki eminnen odaköltözött. Az anyagot ő kapta ajándékba Agostinho Netotól, és amikor meglátott a luandai reptéren, rögtön eszébe jutott, hogy a szekrénye aljában összehajtogatva ott a költő anyagja, a költőé, aki ilyeneket írt, engem ma is szíven üt, mert érzelgős vén szabó vagyok: …Én menekültem mosolyogva/és búsan mosolyogva és üresen/se földem se nyelvem se hazám/kalandtól ficánkolva/remegve a reményt hozó könnyű csónakok imbolygásától./amelyek valami mesztic metafizika nyomába igyekeztek/korgó gyomorral és/rossz szagú fogakkal/összeszorított lélekkel./Tovább!/Gyerünk tovább!/Véremben a szabad térségek örömét hordozom/az emberiségért feláldozott testek aromáját/virágok szüzességét/börtönök szorongását/tudatlanság félelmét/az ég és a föld/az istenek s az emberek/a holtak és elevenek/ mélységtől s magasságtól való borzadását.
Nézze el nekem ezt a melankóli(k)át, öreg ember vagyok, és maga szép, akárcsak ez a szövet, amely nem tudom hol készült, talán Japánban. Mesélnék még Netóról, az orvosról, más kelmékről és szövetekről, gyöngyházfényről, gombostűkről, golyókról és szerelmekről, de a mesére az idő már olyan kevés.
7.
Pánikszoba II. Mozdulatlanul állok. A ruha lassan formát nyer. Szados úr hallgat, szájában gombostűk. Tűzdel. Felhajt. Kibont. Figyeljen, mondta, amikor az utolsó kagylóhéj-fejű tű is a helyére került. Figyelje csak meg! Számtalanszor volt már olyan dicső történelmünk során, hogy a törvényt a rend diktálta, és nem fordítva. Uralom és hatalom ikrei egymásnak, ezt senki sem tagadhatja, legyen ő szántóvető, zsebmetsző, tanító, kántor, szemfényvesztő, léhűtő, fűtő, földrajztudós, kerítőnő, lovastengerész, űrkutató, búvár, lótenyésztő. Ez a csend, vihar előtti – ezt mondaná az Úr, ha még beszélne hozzánk. Talán beszél szegény teremtőnk, csak olyan nagy a zaj! Semmit nem hallunk abból, amit mond. És így nem is értjük őt. Pedig a magasságoson olyan cudar szplín vett erőt, amin nem segít már sem kozmikus szellő, sem a mediterrán, és ki nem sepri azt a makacs szomorúságot belőle a székelyek híres Nemeréje sem.
8.
Kisasszony, tudja az Úr felettébb szomorú minden elbaszott lefolyóért, rosszul megépített csatornáért, görbén ragasztott majolikadarabért, rozsdás vasakért a mélyben, és rozsdás vasakért a magasban, a rossz anyagokért, és úgy mindenért, mint az ember is, amikor szplínje van. Két hét múlva keressen fel, addigra készen lesz a ruhája, a gomblyukak, és a gallér, ingen a kézelő. Legyen vidám, viseljen fegyvert, ne járjon az utcán éjszaka, és nappal vigyázzon az erdőkben, mert a fákról vérszomjas fenevadak fürtjei csüngenek. Ha bágyatag, álomra hajló folyton, reggel és déltájt, délután, vizsgálja meg a testét, lelkét, mérje meg a hőmérsékletét, igyon sok folyadékot, gondoljon valami szépre, hiú mosolyra, törött ábrándokra. Mi vagyunk a feltörő élet reménysége, ahogy Augstinho Neto is mondta ennek az én orvosbarátomnak, maradjon mozdulatlan most, csak pár pillanat az egész, amíg itt a mellén eligazítom a fodrot. Angolát meg hagyjuk, egy egész élet kellene, hogy elmeséljem, de legalább egy hosszú éjszaka és hajnal, egy kis hasis és maga, no de a ruha kész, és meglátja, igaz lesz a jóslat, de hát mit beszélek, mire beigazolódik, mi újra halakká leszünk, az Úr ismét kalapácsorrú delfin, új Noé, új Bárka, új Özönvíz, ne féljen.
