Ah, virágzó almafaágon emlékül hagyott vörös hajam temérdek virágot ráztak
Szomorú esők nem bántanak, tócsák helyét nem számolom, és a szelek összevissza. Nem érintem meg az ösvényt, nem kutatom, éppen hol laksz.
bizalmad kiszáradt patakmeder, nagyon sűrű téli tájba zárva. a fehér nem tisztít, a fehér naponta gyilkol.
szürke tömbben szürke hasábként szürke kanapékon
Vajon vannak-e szavaim az időről, vannak-e szavaim a térről, azok, amelyek vannak, azok vajon az én szavaim-e, ezek a hangok, szótagok,
Írom ezt Neked, Barátom, ki lézengő ritter vagy, írom lázasan, bármelyik évben, ugyanazon a napon.
A szerelmetes finn nyelvemmel valahogy sosem szabadulunk már egymástól.
ott ülnek és szavakat írnak / gondterhelten az élet nehézségeitől / miközben szinte őrületesen zavarodottak.
A kolozsvári Dacia buszmegállóban az oszlop mögötti ház fehér falára valaki nagy, gyöngybetűkkel írta fel, hogy aștepți degeaba.
Ha háború és háborús irodalom, akkor nekem az Íliász után elég gyorsan Louis-Ferdinand Céline, a magányos francia fasiszta következik.
A zenekar négy tagja – két kopasz és két kopaszodó –, úgy tűnik, a falak repedéseiből, az asztalok alól folyik ki, és pár pillanat alatt egy testté, egy alaktalan formává gyúródik.
.svg)
