Versek

Farkas Ildikó alkotása

Szavak

Vajon vannak-e szavaim az

időről, vannak-e szavaim a térről,

azok, amelyek vannak, azok vajon az

én szavaim-e, ezek a hangok, szótagok,

a gyermekkorom szavai, anyám, apám,

nagyanyám, nagyapám, felmenőim,

ükök és szépek, falusiak, városiak,

környékbeliek, maiak, tegnapiak,

régmúltbeliek szavai, és övék a tér, és

övék az idő, övék az én időm is most,

mert az ő hangjukat (is) hallom, az ő

szemükkel (is) látok, miközben itt állok,

háttal az egyetlen kétszintes épületnek,

szemben velem a szobor, A Szobrok

Városából, ami itt most az egyetlen a tér,

a főtér közepén, odébb, balról a szökőkút,

jobbról az egykori takarékpénztár, és befon,

átölel, bekerít a város az épületeivel, házak

vesznek körül, az egyetlen kétszintes és a

többiek, amelyek körbeölelik ezt az aprócska

teret, előttem, bal oldalt templom, jobb

oldalamon két mélybe futó utca, a városka

egykor rácok lakta szegletébe, majd hétszáz

méterre a tengerszint fölött vagyok, süt a nap,

virágoznak a magnóliák, adj pennámnak erőt,

add, Uram, hogy írhassak, mint volt.

Csend

Nyári éjszakákon bársonyos

fény terül szét a téren, az

ostorlámpák simogató, sárgás-

vöröses árnya a templom, a

házak, az egyetlen kétszintes

épület, a szobor, a magnólia-

fák, a park padjai között, a

kockaköveken, teljesen elhalkul

a város, olyan csend telepedik a

tér fölé, amilyen még sohasem

volt, mosolyognak a kirakatok

nagytáblás üvegei, az ágyúját

az egykori szülészet felé irányító

ágyúöntő komoran bámul bele az

éjszakába, és akkor elkezdenek

hallatszani a föld mélyéről a

hangok, kalapos, fess nagyságák

és pomádés urak érkeznek

fiákereken, kifutófiúk téblábolnak

az ajtó előtt, libériás inasok

nézelődnek jobbra-balra, kezüket

szemellenzősen tartva, miközben

a Millenium-szállóban rázendít

Bodor Lajika bandája, és a zene

elárasztja az egész bársonyos

fényű teret, Győrffyék lépnek ki az

utcára, kicsit kapatosan, vastag pára

csap ki utánuk az éjbe, és a zene, ez

a zene összekeveredik ezzel a

százéves csönddel, hajnalig tartó

dínom-dánommal, amíg fel nem

tűnnek az első járókelők, ki nem

alszanak az ostorlámpák bársonyos

fényei, amíg a tér sarkán egy

üzletnek formált faházacska

egyetlen szobájában egy

szorgalmas suszter el nem kezdi

verni a kaptára húzott viseltes

cipők talpára a flekket, fel nem

csattan Jancsó Béla mészárosmester

méltatlankodó hangja, ahogy az alvó

kocsisokat ébresztgeti, s az állomásra

meg nem érkezik a reggeli vonat és

Gérics, az újságos, futólépésben nem

hozza már a Friss Újságot a piactér

felé.

Reggel

Hajdani inasok mosakodnak

minden hajnalban az udvarterekben,

egyszerre mozdul az egész gazdasági

udvar, bégetnek a juhok, egymást

túlharsogva visítnak a disznók,

bőgnek a borjak, a középső inas

ingben, gatyában húzza a vizet,

társai mellükön összekulcsolt

karral, borzongva a hajnali friss

levegőtől, ásítva, álmosan

bámulnak maguk elé, aztán

a legidősebb óvatosan elkapja

a kút szádáján megjelenő

vedret, a másik odatartja a

négyszögletes deszkaládát,

beleönti, és egyszerre kezdik

prüszkölve locsolni az arcukat,

a víz, mint a porszem, fröcsköl

szét, mielőtt még a szemüket

érhette volna.

Barka

Minden hétvégén szinte

teljesen kiürül a város, a

főtéren néhány autó lézeng

csupán, ilyenkor hazamennek a

környékbeli falusiak, a helyiek

pedig lakásaikban, vagy a környező

erdőkben, réteken, tisztásokon

piknikeznek, szalonnát sütnek,

mititejt, flekkent, sört isznak hozzá,

bort, pálinkát, köményest, hosszú

villákkal a kezükben meztelen

felsőtestű, pocakos, nagydarab

férfiak járkálnak a rácsok körül,

tejfehér bőrű asszonyok unatkoznak

a patakpart árnyas fái alatt

a turistaszékeken, pletykálnak,

panaszkodnak egymásnak, csak

egy-két taxi álldogál a tér jobb

oldalán, a nagytemplom faránál,

a Taxi-gyerek apja egy vödör

vízzel, kefével a kezében, az

egykori Gostattal átellenben

sikálja, mossa hófehér masináját,

majd puha rongyokkal simogatja,

mintha élő lenne, mert utasok

sincsenek ilyenkor, még a

hajnali busszal Kintről hazatérő,

nagy raffiaszatyros, alkudozó,

istenkedő népek sem, akik a

szomszéd faluba szeretnének

eljutni potom áron, mert

ilyenkor szinte senki nincs

a városban, s akik vannak,

azok most a templomban

éppen, onnan özönlenek ki

majd dél körül, végigmennek

a jobb- és baloldali járdákon

hosszan, kezükben egy-egy

csokor szentelt barkával

vagy valamilyen virággal,

áhítatos arccal vonulnak

végig, komótosan, szinte

sétálva, mint akiket

megérintett a szentlélek,

mennek hazafelé, ahol

fő már a tyúkhúsleves,

készül a rántott hús a

sercegő zsírban, csak a

taxis, az ötödikes Taxi-

gyerek apja keféli, sikálja,

simogatja az autóját

a harangok zúgásában,

aztán lassan elnéptelenedik

a tér, a templomok körül is

kiürül megint, senki, sehol,

csak egy cigányasszony a

kosarával, néhány megmaradt

csokor barkával vagy virággal,

ahogy éppen bedobja az

első szemetesbe az összest.

Te, te, te

Félkörben állunk az osztályban,

a tanító néni szemben áll velünk,

és rámutat a huszonegy gyerekből

vagy ötre-hatra, a legjobbakra,

te, te, te, itt maradtok, a többiek

pedig visszaülnek a padjaikba,

mondja a tanító néni, mialatt

ők nyugodtan végigpróbálják,

hogy hogyan kell viselkedniük,

amikor megkapják majd a vörös,

három színű szegélyű nyakkendőt,

mert az egy nagyon ünnepélyes

pillanat lesz, és csak a legjobbak

nyakába kerülhet, a kifogástalan

magaviseletűekébe, a kitűnő

tanulókéba, és aztán a következő

alkalommal is ugyanígy történik

minden, délben, kicsengetés előtt

elpróbáljuk a pionír-tagfelvétel

ünnepélyes ceremóniáját, hogy

menjen az, mint a karikacsapás,

te, te, te itt maradtok, a már pionírok,

és azok, akik a harmadik

körben lesznek csak pionírok,

te, meg te, meg te, helyre

mentek, és csendben visszaültök.

a padjaitokba, és egy pissz

ne legyen, egy moccanás

ne legyen, mert velem gyűlik

meg a bajotok, és nem szeretnélek

ma már többet fegyelmezni titeket,

s ha nem értetek a szép szóból,

még az utolsó körben,

még a legeslegutolsó körben

sem lesztek pionírok se te,

se te, se te, se te.

Szemek, hangok

Kétségbeesetten menekülök,

rohannak utánam, nem tudok

semmit róluk, csak azt, hogy

az elsőknek csillogó lemezek

vannak a fogaikon, villognak

mögöttem a lassan aláereszkedő

sötétben, meg kéne állnom,

pisilni kell, kioldódott a

cipőfűzőm, de nem lehet,

mindjárt a sarkamban vannak,

fegyvereik suhognak,

zizeg a szíj a vállukon,

hangos szuszogásukat

hallani, ahogy rohannak,

lépéseik zaja, csizmáik

kopogása ütemesen

dobol, még az árnyékuk

is ijesztő, még az öltözetük

is, kucsmásak, nagy, vastag

bőrökbe vannak bugyolálva,

villognak a fogaikon az

aranylemezkék, puskacsövükbe

belefúj a szél, mint egy

furulyába, zsombékos részre

érek, nád, sás, káka benőtte

terepre, besüpped talpam

alatt a talaj, kihúzom, szortyog,

futásnak eredek, cuppognak a

csizmák, elesem, kúszok,

kapaszkodom, menekülök

előlük, de fények világítanak

a szemembe, sugarak marnak a

pupillámba, puskatusok

magasodnak fölém,

égő szemeket látok,

hangokat hallok.

Rágógumi

Menjek vele, menjünk fel a

csűrbe, az odorba, és játsszuk

azt, hogy elbújunk együtt a

a szénában, nem lesz semmi,

mi lenne, addig nem jön senki

haza, bemegyünk, felmászunk,

jó puha ott a széna, majd iszom

azután, később, és pisilek is,

később, olyan finom szénaszag

van, és a fény is milyen érdekesen

süt be a réseken, ugye milyen szép,

és nézzem csak, mutat nekem

valamit, de előbb én is mutassak

neki valamit, hogyha meg-

mutatom, amikor lementünk

innen, olyan rágógumit kapok,

amelyiknek soha nem megy el

az íze, mindig édes lesz,

és akkor most én is nyúljak oda,

vagy inkább tegyük oda, most te is,

te, te, kicsi csillag, kicsi boci,

adjam a kezem, mozgassam az ujjam,

nem ott, hanem fennebb egy kicsit, de

ne olyan durván, finomabban, ugye,

nekem is jó, gyorsabban, még

gyorsabban, most mit csinálok,

nincsen semmi baja, mit bámulok,

mint egy nagy rakás szar,

menjek innen, te, balfasz,

fogjam be a szájam, te, fatökű.

Sötét

A határok akkor már le voltak

zárva, se ki, se be senki, elszórt

puskaropogás esténként a rádióban,

ültek az első szobában, ropogott a

tűz a kályhában, december volt,

december közepe, gázlámpa

fénye világította be a szobát

a félhomályban, „Elkezdődött”,

„Lőnek!”, „Halottak”, szakadozott

a hangja a helyszíni tudósítónak az

elemes Gloria rádióban, ütemes,

összehangolt utcai kiabálás hallatszott,

akadozó lélegzettel rangjelzés nélküli

katonák puskacsöveiről szólt a

tudósítás, holtak elszállításáról a

fővárosba az éj leple alatt, az elvtársnő

parancsáról, kivilágítatlan utcák,

koromsötét vidék, csak itt-ott

pislákoló gázlámpa, gyertya vagy

akkuról beüzemelt apró égő, füstölő

mécsesek, „Fújd ki a lámpást”

mondja a nagyanya a villanyvilágítás

bevezetése után is évekig, amikor

hazaér a vaksötét úton, kivilágítatlan

utcákon a szomszéd faluból,

alszik az apa, az anya,

csak a nagyanya vár

az utcai ablak mögött

a sötétben.

Kegyelem

Hazafias zene, kórusművek,

indulók pattogó ritmusa, amikor

egyszer csak megszakad

az adás, pillanatnyi csend,

recsegés, ropogás, zúgás,

sercegés, majd győzelem,

kiáltja egy hang a hazafias

szólamok közé, győztünk,

szabadság, győzelem,

merevedett meg a tanári

közössége, akik már

a vízállásjelentésben

sem hittek, ebből a tévéből,

ebből a rádióból, győztünk,

elvtársak, szoborrá merevedett

mindenki, a párttitkár, az óvónők,

az igazgató, a helyettesek,

a nők a szájuk elé kapták a

kezüket, ugrándoztak örömükben,

ölelkeztek, és percek múlva már

ott találták magukat az utcán, az

elágazásnál, kurjantgattak,

hihetetlen boldogság, öröm, a

szabadság soha nem tapasztalt

érzése ömlött át rajtuk,

egy teherautó állt meg hirtelen,

valaki egy korsó bort vitt éppen,

boldogan adta körbe, a központban,

a főtéren már hömpölygött a

tömeg, élén valaki egy fekete

zászlóval, a néptanács felé

vonultak, el a milícia épülete

mellett, amit addig már jócskán

szétvertek, Omagiu-kötetek füstöltek

halomban a könyvüzlet, a Librărie

előtt, az egyik udvartér végében

egy milicistát vezetett a tömeg,

s a tanácselnök a néptanács

erkélyén kegyelemért könyörgött.

A világ menete

Meg akarták érteni a

világot és annak menetét,

de nem lehetett kivenni

semmit az apró, érthetetlen

ákombákomokból, ami a

papírokon volt, próbáljuk

másképp, mondták, próbáljuk

másképp, visszhangozták

sokan, van-e egyáltalán valaki,

aki értené, kérdezték többen is,

kérdezték most már nagyon

sokan, néhányan jelentkeztek,

de csúfos kudarcot vallott

mindenik, nem is betűk ezek,

hanem rajzok, mondták többen,

nem is betűk, akkor előállt

egy fiú hátulról, aki addig nem

szólt, kezébe vette a lapokat,

hosszasan silabizálgatta a

betűket, elmélyülten

gondolkodott, majd halkan

megszólalt: a világ menete,

de akkor hirtelen egy erős

szél jött, és felkapta mind

a papírlapokat, ott szálltak,

röpdöstek már a város falai

fölött, nézték mindannyian,

a világ menete, a világ

menete, ismételgették,

a világ menete, és néztek

az elszálló papírlapok után,

olyan hangerő jött, hogy

percekig nem lehetett hallani

semmit, csak a fiú száját

lehetett látni, ahogy mozgott,

ahogy némán beszélt.

Gálya

A központ körül a fák,

a bukszus-bokrok, s az

épületek alkonyi fényben

úsztak, amikor az evezők

a hullámokba csaptak,

gyorsabban, szólt a parancs,

gyorsabban az evezőkkel,

s a korbáccsal végigcsapott

a meztelen hátakon, gyorsabban,

mert az életben oda nem

érünk, a szél is felkelt,

a hullámok is egyre nőnek,

oda kell érnünk hajnalig,

oda, mert ha nem,

de hova, de hova,

kérdezték az evezősök,

de hova, riadt fel

lucskosan.

‍