Versek

Összeér, utolsó

Szomorú esők nem bántanak, tócsák helyét nem számolom, és a szelek összevissza. Nem érintem meg az ösvényt, nem kutatom, éppen hol laksz. A nyugalmad érdekében közönyöddel takarózhatsz.
Nem kínoz szégyenérzet, félelem, nem ér utol a nézésed. Itt minden rád vall, de templom helyén nem száll pernye, és a nyomok körbevisznek. Itt minden összeér, utolsó: lüktet, mint eleven seb, csendben horpad, mint talp alatt hó.
Fekszem az árnyékom mellett. Jó lenne csendben betakarni.

A föld alatti város

Egy pillanat, és megnyílnak a földkapuk. Ez itt a föld alatti város. Csak házak, csak tornyok, kongó játszóterek, szivárgás. Se metró, se vonat, a nappalok pléhedényei kiborítva. Tolat a mélyben az éj, a testekre sár tapad, nehogy elkezdődjék a gyászuk.
Tartós tél következhet: a híd felől érkezik lyukas nadrágban egy angyal.

Itt, most

Nem vonsz le következtetéseket. Az emlékekkel nem foglalkozol. Mostantól éber figyelmed a bútor repedésének finom növekedését, az ablakok érthetetlen rezzenéseit követi.
Ahogyan egy kéz megkeveri a reggeli kávét, megérted. Ellenállás nélkül hagyod, hogy megküzdjenek benned a részletek, de nem tulajdonítasz nekik jelentést.
A test valósága, amit még elviselsz, ami még itt tart. Éghetne arcod, bepiszkíthatná kezedet a hamu: itt most a lélek túl kevés.