Weöres Sándor nyelvi bravúrjai

Lövith Egon Marc: Műteremben (Önarckép akttal) (1990-es évek)

Weöres Sándor minden sora nyelvi – és nyelven túli – bravúr. Ezeket csak sorra venni is lehetetlenség. Kiválasztottam hát az oeuvre peremének három szeletét, hogy rajtuk mutassam meg költői leleményességének változatosságát, s általuk a magyar nyelven és kultúrán túlra tartó impulzusait.

1.

Kezdem egy „nem csak nyelvi bravúrral”, Weöres Sándor Kisfiúk témáira (1968) ciklusából a következő „verssel”:

Apukám házat épít.
Először a kéményt, borzasztó nagy füsttel.
Aztán a ház tetejét.
Azután aztán az ablakokat,
nem látunk át rajtuk, olyan feketék,
csak a falakon látok keresztül,
mivel még nincsenek.
De meg kell építeni a falakat is,
meg a szobákat külön-külön.
Mikor a ház leér a földig,
apukám azt mondja: Ujjé!

A mi konvencionális felfogásunk szerint a fenti kis versezet megmosolyogtatóan „naiv”, s ettől olyan bájos, de a valósághoz – mondjuk meg mi felnőttek magunk között őszintén – nincs köze, mert a házépítést nem a kéménnyel, pláne nem a tetővel szoktuk kezdeni, s az alappal végezni. Pedig… a kisfiúnak igaza van. Amikor kimondjuk azt, hogy „ház” – ez esetben az első sorban úgy, hogy „Apukám házat épít” – abban már minden benne foglaltatik, ami egy házhoz tartozik, füstölgő kémény, tető, ablakok, földig érő falak. Másképpen: a ház – és képzeletbeli képe – mint egész előbbre való, mint a részei. Megvalósításának időbeli fázisai másodlagosak, erről a látszatnál mélyebben rejlő lényegről szól ez a kis „versike”. És egyúttal a teremtés öröméről is „Mikor a ház leér a földig, /apukám azt mondja: Ujjé!”

2.

A nyelv egésze is előbbre való mint részei, a szavak, melyek – Lotz János fölfogása szerint – absztrakciók, azaz elvonások az egészből. És még inkább absztrakciók a szavak alkotórészei, a tövek, ragok, képzők és jelek. Most Weöres Sándor egy 1944-es alkotásán igyekszem megmutatni, miként bomlik az egész részekre, s alakul újra e részekből az egész.

Barbár dal
Képzelt eredeti és képzelt fordítás
(1944)
dzsá gulbe rár kicsere
áj ni musztasz emo
áj ni mankütvantasz emo
addeni maruva bato! jaman!
ole dzsuro nanni he
ole csilambo ábábi he
ole bugle iningi he
lünleldaji he! jaman!

vá pudd shukomo ikede
vá jimla gulmo buglavi ele
vá leli gulmo ni dede
vá odda dzsárumo he! jaman!

*

szél völgye farkas fészke
mért nem őriztél engem
mért nem segítettél engem
most nem nyomna kő! ajaj!

könnyemmel mosdattalak
hajammal törölgettelek
véremmel itattalak
mindig szerettelek! ajaj!

földed tüskét teremjen
tehened véres tejet adjon
asszonyod fiat ne adjon
édesapád eltemessen! ajaj!

Weöres Sándor nem mondja meg, hogy a két párhuzamos* szöveg közül melyik az eredeti. A latin betűs kultúrákban kódolt sorrend szerint a baloldali szöveg elsőbbségét ellenkezés nélkül, úgyszólván automatikusan elfogadjuk, s ezt a sorrendet erősíti az a kívülről belénk táplált és magunkévá tett kép saját magunkról, hogy „mi, magyarul beszélők, nem vagyunk barbárok”.

Fogadjuk el tehát kiindulásul, hogy a magyar változat a fordítás, és próbáljuk innen megfejteni az eredetit. Fordítás az egyik nyelvről a másikra nem volna lehetséges, ha a nyelveknek nem volna közös fundamentuma. E közös fundamentum pedig nem más, mint a nyelv jelvolta. A sztoikus filozófusoktól tudjuk, hogy a jel – és nemcsak a nyelv, hanem minden más kommunikációs közeg – két szféra, a testileg érzékelhető (sensibile) és a szellemileg érthető (intelligibile) állandó kapcsolata. E jelfelfogásnak megfelelően tekintsük a fordítást, a magyar változatot a jel érthető aspektusának, hiszen magyarok lévén ezt a nyelvet értjük, és tekintsük a „barbár” változatot a jel érzékelhető aspektusának. Amikor számunkra ismeretlen, idegen nyelvű beszédet hallunk, fülünkkel ugyan érzékeljük az általa keltett hanghullámokat, de miután e hanghullámokhoz nem kapcsolódik agyunkban semmilyen értelem, jelentés nem jön létre, a megnyilatkozás számunkra értelmetlen hablaty, hadova marad. A görögök az ilyet βαρβαρο-φωνος-nak, azaz „durván hangzónak, durva beszédűnek; perzsául beszélőnek” azaz idegen nyelvűnek mondtak a βαρ-βαρ [var-var ~ bar-bar > barbár] hangutánzó szótagismétlésből származtatott szóval. A jel két összetevője közti kapcsolat természetére nézve az ókor óta két fölfogás áll egymással szemben: az egyik fölfogás szerint a hangalak és jelentés kapcsolata motivált (hangutánzás, hangfestés), azaz természettől (φυσις) adott, a másik fölfogás szerint ez a kapcsolat önkényes, véletlenszerű állítás (θέσις), valamikori megegyezés, konvenció eredménye (nem tudjuk, hogy egy bizonyos jelentéshez, miért kapcsolódnak az egyes nyelvekben különböző hangsorok mint nap, aurinko, sonne, sol, csak tudomásul vesszük és elfogadjuk).

A jel állandóságára alapozva föltételezhetünk egyfajta „izomorfizmust” a két változat között: egyetlen értelemhez külön-külön mindig azonos – hangsorok helyett esetünkben – betűsorok (szavak, szótövek, ragok, jelek, képzők) kapcsolódnak. Ezt az „izomorfizmust” demonstrálandó itt következik egy kis mustra a „barbár nyelv szótárából”:

áj ’mért’
ni ’nem; ne’
musz-ta-sz ’őriz-té-l’
mankütvan-ta-sz ’segíte-tté-l’
emo ’engem’
ole ’prepozíció
’-val/-vel’
dzsuro ’könny’
csilambo ’haj’
bugle ’vér’
he ’téged’ é.í.t.

Szintakszis

(i) ni musztasz ’nem őriztél’ vs. gulmo ni ’ne adjon’
A ni ige előtt tagadószó, ige után tiltó szó.

(ii) Dzsá gulbe rár kicsere ’Szél völgye farkas fészke’
Nem dönthető el egyértelműen, mert a versben nincs más birtokos szerkezet, amivel ezek összevethetők lehetnének, hogy a birtokos szerkezet a magyarhoz hasonló sorrendű-e (birtokos–birtok), azaz a szótárban dzsá ’szél’, rár ’farkas’, gulb-e ’völgy-e’, kicser-e ’fészk-e’ kell, hogy szerepeljen, avagy latinos jellegű (birtok–birtokos), s akkor a szótár így alakul: gulba[?] ’szél’, kicsera[?] ’farkas’, dzsá ’völgy’, rár ’fészek’. Megjegyzés: első esetben gulb-e és kicser-e utolsó morfémája egyes szám harmadik személyű birtokos személyjel, mint a magyarban a ’völgy-e’, ’fészk-e’, második esetben pedig a birtokos eset (genitívusz) -e ragja, s ilyenkor -a tövekre gondolhatunk, mint a latinban, melyek alanyesete gulba ’szél’, kicsera ’farkas’ volna. Ez a kétértelműség illik a költészethez, mivel, az általános fölfogás szerint, a kétértelműség a költészet lényegéhez tartozik, s ettől különbözteti meg a tudomány magát azzal, hogy ideálisan a szavak, terminusok egyértelműségére törekszik, amikor a lehetséges jelentések közül kiválaszt egyet. Ez a dilemma rámutat arra is, hogy szótár és szintakszis nincsen egymástól vízhatlan fallal elválasztva, hanem hatnak egymásra, korrelációban állanak egymással.

Amiből most mutatványt láthattunk, annak egészét, a barbár nyelv grammatikáját – háttérmunkaként – Weöres Sándornak meg kellett konstruálnia, hogy ezt a fantasztikus ikerkompozíciót létrehozhassa. Ez nem blődli, nem halandzsa, hiszen láttuk, hogy minden egyes elemének (morfémájának) jelentése van, mert magyar párjával való izomorfizmusából következően jelentést tulajdonítunk neki, amit azért tehetünk meg, mert építőanyagát, ezt a „barbár nyelvet” alkotója jól megcsinálta. Ez pedig ποίησις ’poézis; költészet’, mégpedig a szó eredeti, görög jelentésében, a ποιέω ige ugyanis, amiből a poézis és a poéta szavak származnak, azt jelenti ’csinál, készít, alkot’.

Nyelvtipológiai megjegyzések a barbár-civilizált ellentéthez

A barbár eredeti „hangzó burkát” karakteressé, erőteljessé teszik a „teliszájjal” képzett zöngés szókezdő, sőt egy esetben verskezdő affrikáták (dzsá, dzsuro, dzsárumo), elsősorban azért, mert ez a hang szókezdőként szokatlan, idegen a magyar fülnek, sőt „orientális” hangzású (dzsámi, dzsúdó, dzsiu-dzsicu, dzsungel, Dzsakarta), amely szavak világát a lelkünkben őrzött térképen – előítéletesen – a barbársággal azonosítjuk. Hasonlóképpen idegen (s ekként „barbár”) hangzásúak az olyan magánhangzó-harmóniát nem ismerő szavak, mint mankütvantasz, csilambo, bugle, jimla. Ugyanakkor a „fordításban” szereplő és az agglutináló típusú urál-altáji nyelvekre jellemző esetragokkal szemben az „eredeti” prepozíciókat használ, amely a flektáló és izoláló indoeurópai nyelveket jellemzi. A „fordítás” második versszakának négy sorát záró igealakok (mosdattalak, törölgettelek, itattalak, szerettelek), még a magyarban is különlegesen bonyolult, szintetikus, inkorporáló (bekebelező) jellegűek, ezek a Lotz János (1913–1973) által implikatívusznak nevezett igei paradigmát képviselik (ahol első személyű alanyhoz második személyű tárgy tartozik), melyhez hasonló igealakok még a rokonnyelvek közül is csak a mordvinban találhatók, és inkább a távoli eszkimóra, és más amerindiai nyelvekre jellemzők. Az „eredetiben” analitikus (izoláló) szerkezetek szerepelnek (nanni he, ábábi he, iningi he, daji he), amelyek viszont jellemző módon az indoeurópai nyelvekben gyakoriak. Hogy tehát melyik változat barbár és melyik civilizált, azt bizonyos mértékig etnocentrizmusba ágyazott előítéleteink szerint döntjük el, miközben alaposabb ismereteink szerint, mint a fentiek mutatják, a „magyar fordítás” sokkal inkább „orientális”, „egzotikus” s ekként „barbár” nyelv lehetne, mint az „eredeti”.

Mindezzel nem azt akarom sugallani, hogy Weöres Sándor barbárság-civilizáltság fölfogása előítéletes volna, de azt mondom, hogy a mi ítéleteinket – még egy Weöres Sándor-alkotás olvasásakor is – befolyásolják tudat alá söpört előítéletek. Ez a kettős remekmű éppen azt mutatja meg, hogy a barbárság-civilizáltság ellentéte a költészetben nem létezik: mindkét változat értékes a maga nemében és értéküket éppen egymásra vonatkoztatott különböző voltuk adja meg.

Poétikai megjegyzés

Ez a dal átmenet a sirám és az átok között. Mindhárom archaikus műfaj, legutóbbi pedig kereszténység előtti pogány, azaz barbár kultúrára utal.

3.

A 12 Mezzofanti-apokrifról

Induljunk ki abból a képzelt alapállásból, hogy mit tudhatott egy művelt, XVIII–XIX. századi olasz pap, a későbbi Mezzofanti kardinális rólunk magyarokról, mielőtt nyelvünk tanulásába fogott volna. Fogódzóul ott vannak a címek (Quasi un canto popolare ungherese, Un’ altro, Hortobágy, Canto di fiore (Virág ének), Mio amico Körösy, A mokány abbé), amelyek XIX. századi zsánerképeket/népies műdalokat/anekdotikus figurákat, röviden és összefoglalóan: széles körben elterjedt XIX. századi közhelyeket idéznek (Vihar a pusztán, A betyár stb.). Van néhány, a magyar nyelv rokonságát illető és a nyelv sajátosságait taglaló vers (N. J. Sajnovits: Idioma Ungarorum et Lapponum idem esse, Lingua bella, Lingua mala), ezek is XIX. században frekventált témák. Egy – a XIX. században – malackodónak számító vers (Lö liő) és egy rejtélyes Ima, s a népies műdalok visszhangja, a Nostalgia. Ezekben a képekben, sokszor közhelyszerűen ugyan, de benne van szinte minden, amit rólunk a művelt világ tudott, és tudni érdemesnek tartott a XIX. században.

Ezeket az előzetes ismereteket, közhelyes előítéleteket tekintsük nyersanyagnak, amelyet a magyarul tanuló költőnek meg kellett formálnia. Minden vers rímes, páros vagy keresztrímes, asszonánc alig van bennük, a rímek tiszták. Ami a rímekből látszik, Mezzofantink előbb volt magyarul költő, mint nyelvünket is tudó poliglott zseni.

Jó rímek: …ország/…kórság,
…pofád/…alád, …kebel/…eregetel, …mérges légy/ …mérges légy
Csak rímnek jó: …lógnak/…lóknak
Rossz rímek: ...téged/…feleséget, …bőröt/…tűröd (német hatás lehet, hogy a szóvégi zárhangok közti zöngés-zöngétlen oppozíció semlegesül)
A közhelyek irányítják a költő tollát, amikor a szelídíthetetlen betyárt „összekapcsolja” Istennel: „Meggyilkolok mindenkit, / Istenem ha megsegít”, és miközben „Hej! sikkasztok, zsarolok, / mindent földig tarolok, / berugom a csárdámat” mindazonáltal „szelídítem rózsámat”. De a vers jól meg van csinálva.

A mokány abbé hibátlan zsánerkép mind költőileg, mind az „epikai hitel” szempontjából.

Mindkét nyelvről írott vers pedig már egyenesen remekmű. Az elsőben az igei képzők gazdagságáról (visszaható, műveltető, gyakorító-műveltető, repetitív) az implikatívusz különböző módozatain át a fosztó- és hatóképzős igenevekig jut el négy sorban. A példák kiválasztásában bizonyosan nem a papi etika vezette tollát, hanem – ismét – a tüzes magyar természetről elterjedt (magunk terjesztette?) közhely.

Lingua bella

Fordul, fordít, forgat, forog:
Magyar nyelven könnyű dolog.
Megcsókollak, csókolgatlak,
Csókolnálak, csókolhatlak,
Csókolatlan, csókolhatatlan:
Huszonöt szó az olaszban.

Úgyszólván penitenciaként hat a következő vers, melyben a „szeretet” és a „szerelem” közti különbséget úgyszólván eszkatologikus dimenziókba emeli, hogy utána egy csavaros fordulattal a magyar nyelv idegen fülek számára is monotonnak ható e-dominanciáját bemutathassa.

Lingua mala

Szeretet, szerelem:
Magyarúl két elem.
Szeretet: égi tűz,
Szerelem: pokol bűz.
Mégis „szeretetet”
Pokoli tárgyeset.
Érdemlenem lehet
Szereteteket?
Úgy meggyötört
Nyelvem letört.

Az Ima kulcsa a kimondatlanban keresendő. Amit elhallgat, amit csak Isten tud, tabu, a XIX. század első felében Hungáriát és Itáliát illetően nem más, mint az önálló és egyesült ország vágya. Ez a finom kis zéró jeles utalás köti össze a Habsburg-monarchia két peremországát, (Észak)-Itáliát és az (Erdély nélküli) Magyarországot. Mezzofanti–Weöres ezzel a történeti háttérbe ágyazott kívánsággal erősíti verseinek epikai hitelét, azaz hihetőségét.

A költő nem egyedül alkotja műveit, tartalmuk, legtöbbször közhelyes formában ott lapul közönségének tudatában, még inkább tudatalattijában. A jól megformált nyelv hívja elő ezeket a tartalmakat a közönségből. A költészet a jól megformált nyelvhez vezető „királyi út”, költő szinte hamarabb lehet az ember idegen nyelven, mint útmutatásért folyamodó turista vagy pohár vizet kérő vendég – persze csak akkor, ha Weöres Sándornak hívják.

*

Weöres Sándor költészetének e három szeletében a költő nem a maga öltözékében jelenik meg, hanem egy kisfiú, egy barbár törzsbéli és egy híres XIX. századi nyelvzseni, Mezzofanti bíboros ruhájában mutatkozik előttünk. A költő, legalábbis a Weöres Sándor-féle költő, nem önmaga, hanem médium, közvetítő, aki két világ, olykor két (vagy több) nyelv és kultúra között teremt kapcsolatot, miközben támaszkodik közönségének teljes (tudatos és tudat alatti) világképére.