Világhoz kapcsolódó országutakon. Páskándi Géza novelláiról

Páskándi Géza. Csigó László felvétele
Páskándi Géza maga fogalmazta meg, hogy színműírói munkásságáról sokat írtak, viszont prózájáról és verseiről annál kevesebbet. Sőt – tette hozzá –, verseit és prózája egy részét elég sok értetlenség kísérte (Páskándi Géza: Levél a Holminak. In Holmi, 1994. 8. és In Uő: Esszék, előadások, levelek. Bp. Gondolat, 1995). Mindezt annak kapcsán vetette papírra, hogy megjelent Bretter György Helyzetek című, 1973–74 körül írt kiadatlan kritikája A vegytisztító becsülete című novelláskötetről (Holmi, 1994. 5. 773–778.) Író és kritikusa egymásra találása természetesnek tekinthető, minthogy Páskándi már az 1960-as évek második felében szakított a hivatalosnak elismert irodalom „keskeny ösvényével”, és egyre szélesebb „világhoz kapcsolódó országutakat” járt, akárcsak az esszéíró és filozófus Bretter ugyanabban az időszakban. (Vö. Páskándi Géza, i. m., 152–153., 155.)
A Páskándi által emlegetett szakításban többféle, irodalmi-esztétikai és irodalmon kívüli motívumok játszottak közre. Ez utóbbiak közül egyet maga az író idéz fel önéletírásában (Páskándi Géza: Begyűjtött vallomásaim. Lakitelek, Antológia Kiadó, 1996), amikor is kitér börtönből való „kijövetelének” egy epizódjára, arra, ami Kolozsvárt történt, a szekuritátén való kötelező jelentkezésekor. A belügyi tiszt szokásos „intelmét”, hogy a börtönben történtekről soha senkinek nem beszélhet, úgymond megértette Páskándi, később pedig tudatosult benne, hogy ez a rábólintás „egy elkötelezettség vállalása volt, csakhogy nem az állam s a szervek felé, hanem egy új irodalmi stílus tekintetében.” Azt jelentette ez – írja –, hogy „ezután írásaimban az ’egyenes beszédtől’ majd a képes beszéd, az abszurd, a parabola, allegória, fabula, groteszk és a szimbólumok vegyék át a stafétabotot.” (I. m. 56.)
Az ember és a hatalom természetéről életreszóló tapasztalatokat szerezhetett az, aki politikai fogolyként hatéves börtönbüntetést szenvedett az 1956 utáni Romániában. Csak a felszínt láthatja tehát az a Páskándi-olvasó, aki például tiszta hetykeségnek tartja a költő Hagyakozás című versének következő két sorát: „Életszegény novellisták / kapnak majd egy téma-listát.”
A szerző válogatásában készült, A vegytisztító becsülete című novelláskötet1 1954 és 1973 közötti alkotói időszak rövidprózájából állt össze, s Romániában született novellisztikájának legjavát, vagyis az első novelláskötet (Üvegek, 1968) nagy részét is magában foglalja. Köztük található az egyik legkorábbi, a Csendes óra című karcolat, amelyet a kolozsvári Utunk irodalmi hetilap 1957. január 12-i számában adott közre, tehát még a szabadlábon lévő egyetemi polgártól. Az akkori irodalmi nyilvánosságban szokatlan tematikájú és nézőpontú írás azonnali figyelmet keltő hatását a pályatárs és kiadói szerkesztő, Szabó Gyula idézte fel emlékiratában (Képek a kutyaszorítóból, I–IV., 2001–2002). „Páskándi karcolata emlékezetessé tette annak az Utunk-számnak az olvasási napját a kiadói szerkesztőségben, ahová még külső ’bejárók’ is jöttek fellelkesülve az írástól – írja. – Az ’egyedi’ eset a sánta öregemberrel s az illemhellyel, amely egyetlen szabad hely és menedék a feleség házi zsarnokságával szemben, a szólás- és gondolatszabadság ’csendes órájának’ nyugalmas szigete, a legtelibetalálóbb erővel fejezte ki létünk általános helyzetét.” (I. 381.)
Ennél is figyelemre méltóbb közlés volt aztán – sok évi kényszerhallgatás után – a Weisskopf úr, hány óra? című novella (Utunk, 1965. július 2-i szám), amely ugyancsak az egyént állítja középpontba egy öreg zsidó órás személyében. Egy másik zárt térben, a cellában éli át a hős a félelmet, de ennek megírásához már a parabolát s nem az ’egyenes beszédet’ választja a szerző. Nyitás történik részéről így az időtlenség és a bölcseleti tartalmak felvetése irányába. A főhős fenyegetettséget szülő groteszk álma a Führerrel (aki serblit csinált a zsidó koponyájából, hogy belerondítson) és kiszolgáltatott helyzete a börtön valóságában az egyén fizikai és szellemi megsemmisítését vetíti előre. Az áldozat pedig nem más, mint az a fogvatartott, aki tudja, sőt cellatársaival is tudatja – mintegy kimerítve ezzel az izgatás bűntényét! –, hány óra, aki azt az időt mutatja, ami van. Ezzel pedig szembemegy a börtönvilág „rendjéval”, ahol „egybefolyik az éjjel a nappallal, az evés az alvással, a tompa lélek a sajgó testtel.” (167.)
A hős tulajdonképpen azzal, hogy saját idejét ragadja meg, az egyén nagy esélyét próbálja életben tartani. Az esszéíró Bretternél találni a gondolatot, miszerint azáltal válhat az egyén önmaga kortársává, ha sikerül megragadnia a saját idejét; ez lehet az ő nagy esélye. A Páskándi-novella szerint viszont ezt minden belső és külső körülmény, az álom és a börtönvalóság egyként próbálja meghiúsítani.
Ennél azonban összetettebb jelentést tulajdoníthatunk a novellának, amit éppen a képes beszéd, a parabola enged meg. Ez esetben egy, a történethez illesztett s azt az általánosítás szintjére emelő reflexióval zárul a novella: „Az idő, ha még érdekel: fáj. Kronosz vonagló testét érzed benne hánykolódni. Kronoszét, akivel véletlenül néha találkozunk.” (169.) Ez a konkrét-egyediből az elvont-általánosba való váltás különben szervesnek és motiváltnak tekinthető ebben a novellában, minthogy az indításban is az időről elmélkedik a narrátor, s így mintegy mélységet kap az időt ismerő Weisskopf úr konkrét, egyszeri története. Az idő a lét terhét hordozza…
Bretter György, a filozófiai esszé művelője nem véletlenül „találkozhatott” a novellista Páskándival. 1969-ben az Utunkban közölte a Kronosz, a kegyetlen című esszéjét, amelynek indítása gondolatilag éppen a Páskándi-elbeszélés zárásával cseng össze: „Kronoszt az istenek bűntudata hívta létre, és ezért amíg csak idő létezik, mindig szenvednie kell. […] Az istenek benne önmaguk paradicsomi naivitását büntetik. Ha Kronosz nem volna, az istenek nem tudnák, hogy halhatatlanok, nem uralkodhatnának a végtelenség tudatával agyukban a múló dolgok, emberek és világok fölött.” In Bretter György: Vágyak, emberek, istenek. Tanulmányok, esszék. Bukarest, Kriterion Könyvkiadó, 1970, 139.)
Különös, abszurd helyzeteket, illetve a létezésnek az embert lealacsonyító számtalan esetét írta meg Páskándi a kötet novelláiban. Jelentős részük a szabadság kérdését veti fel a kortársi modern próza által járt változatos „országutakon”. Az Unalom és A Táncos történetének helyszíne a börtön, fogvatartott szereplőkkel, kinagyított helyzetekkel. Az öreg, az Európa térképe viszont a civil életben, a családban, illetve az iskolában játszódó történetet foglal magában; példázatok ez utóbbiak az emberben felülkerekedő rosszról, a kegyetlenségről és erőszakról, mondhatni Golding-regényre emlékeztető hangulattal és végkicsngéssel. Megírta a szüksége végzésében akadályoztatott kishivatalnok végzetes kimenetelű esetét is az Üvegek című novellában. A felelősség kérdése ugyancsak élesen vetődik fel Páskándinál: áthárítható-e a kivégzés végrehajtása, az egyén következmények nélkül nyilváníthat-e véleményt a másik ember életét vagy halálát illetően, illetve annak bűnösségéről vagy bűntelenségéről? (Nem éppen vadállat…, Közvélemény-kutatás, illetve A Lajos Fábián megöletése.)
Ez utóbbi elbeszélésben – az alcím szerint: detektívregényben – felsejlik az író saját meghurcoltatása és politikai indíttatású elítélése, amit az egyik elmélkedő részben így fogalmaz meg az első személyben beszélő narrátor: „ha valaki akarja – bűnösök vagyunk, jóllehet semmi olyasmit sem tettünk, amely e pillanatig a törvényt súrolná” (113.), egy másik szöveghelyen pedig a lefolytatott eljárás valódi természetét is nyilvánvalóvá teszi: „Abból a feltevésből kiindulni, hogy mindenki bűnrészes – csak nem mindenki vesz részt a gyakorlati végrehajtásban –, a legnagyobb igazságügyi embertelenség. […] Ez a jog ellen elkövetett legnagyobb mérvű terror.” (119.) Az írásműnek különben ez csak egyik rétege, hiszen a mű egészében egy igen sokrétű, mondhatni halálos logikával végigvezetett bölcseleti és lélektani tartalmú esszénovella.
Szász László elemzése nyomán állíthatjuk, hogy a szóban forgó novelláskötet esetében előretör az intrúzió, mondhatnók, a „benyomulás” jelensége: „az auktoriális szerző egyre sűrűbben játszik azzal a lehetőséggel, hogy a narrátor alakját huncut módon bevonja a – többnyire dialógusnak álcázott – történet terébe.” (Szász László: Az elbeszélés értelemváltása – térben, időben, kritikában. Páskándi Géza novelláiról. In Uő: A bizarr valóság írója. Esszék Páskándi Gézáról. Kortárs Kiadó, Budapest, 2003, 129.) Ezek lennének az ún. novelladrámák (Meszelnek, Árnyékban, A vegytisztító becsülete, Kés, villa, olló, Víziszony, A hadsereg borbélya stb.), míg a korábbi időszak kisepikájában inkább a „tiszta elbeszélést”, a diegézist megközelítő formateremtő elv érvényesül.
Páskándi Géza olyan irányokat követett tulajdonképpen ama világhoz kapcsolódó országutakat választva, amelyeket a kortársi nyugati világ eszme- és irodalmi áramlataiban lehet fellelni a 20. század közepén, angol, francia és német nyelvterületen, valamint Közép-Európa némely alkotójának, lengyeleknek, cseheknek, románoknak jobbára tűrt és tiltott műveiben, s amelyek általában az abszurd irodalom körébe sorolhatók. Jegyzet
1 Bukarest, Kriterion Könyvkiadó, 1973. (Hivatkozásaink erre a kötetre vonatkoznak.)