Város a versben

Köztudomású, Fekete Vince választott városa egy, az újkor óta céhes hagyományokkal rendelkező s a 19. század utolsó harmadától a polgárosodás útját járó székelyföldi kisváros, Kézdivásárhely, amely dombok és hegyek karéjozta falvakkal, a „fapados” környékkel egy kistérséget alkot. Ez lenne hát az ő védett vidéke, amelyet sajátjának tart, s ki kell emelnünk, hogy részéről ez értékválasztás. Ebből kifolyólag pedig elfogultságok nélkül fordulhat „választottjához”, ha kell, távolságtartóan. Az a meggyőződés indítja minderre, hogy különösen egy kisebbségben élő közösség szempontjából nincs ártalmasabb, mint az álhazafiság és az üres lokálpatriotizmus, amely gyakran – a költőt idézve – „siránkozásos, nemzetféltéses és magyarságmentéses” magatartásokban nyilvánul meg. S minthogy Fekete Vince költő, a közéleti líra körébe sorolható szatirikus versek sorát írja, hiszen fegyvere nem lehet más, mint az elevenbe vágó szó…
Azt gondolom, Fekete Vince új verseskötetét, a Vargavárost olvasva is helyénvaló felvetni azt a kérdést, hogy mi a vers? Mondhatni hozzászoktatott az elmúlt évszázad művészete, irodalma, hogy az alapkategóriákat is újra kell definiálnunk mindig, ha jelentős művel van találkozásunk. Egymást érték a művészeti forradalmak, így számtalanszor felmerült, ugye, ez a kérdés. Az új könyvbe foglalt versek java része kimondatlanul ugyan, de erre szólítja fel az olvasót, aki különben az élménynek átadva magát, megérezheti ama város – és vidéke – hangulatát, találkozhat ama város színes, tegnapi és mai alakjaival és történeteikkel, s mint mindenütt, az emberi természet vonzó és taszító megnyilvánulásaival, példának okáért az önmagával azonos emberrel és a szigorú munkaerkölccsel, illetve a képmutatóval s minden elv és erkölcsi törvény tagadásával.
S adódik ez a vers mibenlétére vonatkozó kérdésfelvetés egy olyan verseskönyvnek köszönhetően, amely egyes darabjai révén visszautal a szerző Udvartér című kötetébe (Sepsiszentgyörgy, 2008) foglalt tárcanovellákra mint forrásokra. Egyesekből egyenesen verseket „szobort” a költő! Ilyenek a Csúcsszakértők, a Karrier, a Nagytermészet, az Anyósülés. De egy költői gesztusnak köszönhetően verssé lesz egy-egy „ántivilágbeli”, huszadik század eleji hírlapi beszámoló is – egy-egy talált tárgy, úgymond (Friss újság). Amint új szövegkörnyezetbe emeli a költő az egykori újságcikket – verssorokba tördelve –, az olyan – például ironikus – felhangokat és többletjelentést kap, hogy az „ősszövegnek” immár biztos helye lesz ebben a sokszólamú verseskönyvben.
A huszadik század elejéről származó forrásokra a szerző részben korabeli hírlapi anyagokban, a Székely Újságban talált, amit a Ganz és a Kinetofon című, a forrást versként tálalt szövegekkel tudnánk példázni, részben pedig Földi István Századelő azudvartereken című, a magyar szociográfiai irodalom késői munkájában. (Élete végén, az 1960-as évek közepén írta a szerző, gyermekkori élményei alapján, de csak 2004-ben jelent meg könyv alakban.) A költő által felidézett helyszínek, alakok és hangulatok-életérzések aztán valamifajta „egyidejűségeket” (Mózes Attila) képezve kerülnek az olvasó elé. Eklatáns példa lehet erre a Csendes délelőtt és a Degenyeg. Előbbi az időtlennek tűnő kisvárosi történéseket sorolja egymás után hosszan, majd befejezésként egy, a „vargaváros” mindennapjainak természetes rendjét elsöprő történelmi vihart jelez előre (egyetlen utalással 1914-re!), ellenpontozva a Ganz című, egyébként ironikus felhangú szabadvers reményteli hangulatát az új, 1914-es évet illetően. A Degenyeg pedig, mondhatni, a félelem és egzisztenciális fenyegetettség nagy verse. Kányádit juttatja eszünkbe, azt a diktatúrabeli „idillikus” történetet, miszerint „a ház előtt egész éjszaka / ott állt egy terepjáró”. A megidézett vásártér alapján ugyan kapcsolódik a Csendes délelőtthöz a Degenyeg, de a képzelet archetípusait tekintve ebben a képeknek nem a nappali, hanem az éjszakai rendje (Gilbert Durand) tűnik fel, a lemerülés, az alászállás közeli lehetőségét jeleníti meg a költő: „vihar készül hirtelen jön megérkezik eső ered / örvénylik már kavarog is mint a degett…”
A költő lírai hősei közül a kisembernek, az érett nőnek vagy napjaink, éspedig „virágzó demokráciánk” alakjainak, az ügyeskedőnek, a szélhámosnak, a talpnyalónak, a kétes közéleti szereplőnek, a sarlatánnak úgymond szót adni vagy ezeket – hol együttérző hangon, hol maró gúnnyal – megidézni ugyancsak jellemző megoldásnak számít. Alkalmazza aztán a költő a montázstechnikát is ennek a versbeli világnak az újrateremtésében, meg úgy általában az erdélyi lét megjelenítésében (Panorámaablak, Kék nyíl). A letűnt diktatúra szabadság- és áruhiányos hétköznapjainak felidézésére például a mindennapok sivár életkörülményeit és látszattevékenységét „vázlatpontokba” foglaló szószerkezeteket, továbbá reklámszövegeket, politikai tartalmú jelmondatokat, közhelyeket, valamint azóta elfeledett márkaneveket illeszt egymás mellé. A hármas tagolású Panorámaablak című szöveg befejező passzusaiból viszont egy pillanatra előtűnik a lírai én, mint aki a fullasztó jelenből a véletlenre hagyatkozva próbál jövőbe látni (a virágszirmokat tépő gyermek igen–nem játékára utalóan), de az utolsó két mondat egymást kizáró tartalma (hiányzik–nem hiányzik) nem mást, mint egy riasztó létállapotot sejtet…
A változatosság gyönyörködtet! Ennek jegyében alkalmazza a költő a nézőpontváltásokat is. Egy külső nézőpont választásával például – minthogy Bédekker az alábbiakban hivatkozott Székejfőd alcíme! – a hamis székelység-kép leleplezésére, nevetségessé tételére kerül sor. Ez a hamis és – többnyire anyaországi – romantikus kép hiperbolikus méreteket ölt a költői invenció révén, hiszen már a kisiskolás sem kevesebbet ír a családjáról szóló fogalmazásban, mint hogy „nálunk mindenkit Ábelnek hívnak, csak Édesanyám egyedül Áron”, az apa pedig egy olyan „mintaszerű” székely családban, amelyben mindenki teszi a dolgát, úgymond jókedvűen horkol… Az Arany János-i Családi kör negatívumjának tetszik a vers.
Nem tévedünk talán, ha azt állítjuk, hogy poétikát és versarchitektúrát Szilágyi Domokos és Kányádi, valamint Juhász Ferenc „egyetemén” tanult Fekete Vince. Saját szellemi és erkölcsi portréját pedig maga vázolta fel, mintegy közvetett módon, egyik idősebb költőtársát megidézve. Róla ír, egy harmadik személyről, de önmagát láttatja költőnk „a hamisság, a szabadság és kiszolgáltatottság, a sivárság / és lepusztultság díszletei / között a szépség, a hit és a közösség megtartó erejével / a lelkében […] gyermekkorának kincsesbányájával / szívében-lelkében”. Fekete Vince ars poetikájában ugyancsak nagy hangsúlyt kap mindaz a törekvés, amit az általa megidézett alkotó költészetét illetően kiemelendőnek vélt: „jött valami / nagyon személyes, lecsupaszított, eszköztelenségében / teljesen lecsupaszított, / közvetlen és nagyon tárgyilagos nyelven nem énekelve, / nem dalolva, hanem az / olvasó előtt meztelenre vetkőzve, beszélve, mennydörögve, / káromkodva, ha kell, vagy / csak mormolva, fohászkodva, imádkozva, emlékezve / mint aki tudja, hogy a költő / dolga a látszatok mögötti lényeg felfedezése, megnevezése, / kimondása, a kimondás / megkísérlése, merthogy lehetőségként benne van az / életben, az életünkben a vers / is, mint a fában, a kőben a szobor, a költő dolga pedig / meglátni, észrevenni, / s mintegy a fölösleget lebontva, kiszabadítani belőle” (Lassúág).
Úgy vélem, aki az esetlegesben meglátja a törvényt, a látszatok mögött az elgondolkoztató lényeget, az a mindennapi történésekből kiindulva eljuthat a létre vonatkozó metafizikai kérdések felvetéséig. Költőnk esetében erről tanúskodik többek között az Iszap című szabadvers, amelyben egy szokványos csőtörés megtapasztalásának leírásából indul ki a lírai én („Pumpálom a vizet a pincéből…”), és az úszó tárgyak látványán keresztül („lebegnek az almák a szatyrok a befőttesüvegek…”) eljut a létezés és megsemmisülés rezignált tudomásulvételéig: „Lebegni lengni lenni a fényben s aztán – alámerülni…” A vershez kapcsolódó lábjegyzet különben a megírás külső indítékáról is tájékoztat, azaz egy nemzedék- és költőtárs hirtelen halálának híre indította a költőt versírásra, mottóként pedig egyik klasszikusunk, Dsida A sötétség verséből származó idézet áll az Iszap élén, jelezvén a lírahagyományhoz való kapcsolódást.
Arra is találni példát, hogy a nagyon is személyes tapasztalat, egy betegség okán kezd megrendítő fohászba a költő (akárcsak a Balázsolást író Babits!), mintegy természetes gesztusként a transzcendens felé fordulva (A kőműves fia). Ez esetben is egy bensőséges kapcsolat meglétére épít, a székelység imádatát élvező égi közvetítőhöz, a Csíksomlyói Szűzanyához fordul a lírai én, mint akinek közbenjárását a hívő nagyanyának köszönhetően már gyermekkorában tapasztalhatta.
A mai, de talán a mindenkori vers igazi lehetőségeit példázza a Vargaváros szövegeinek java része, de a verseskönyv a maga szerkezete, tudatos megszerkesztettsége által is üzenetet fogalmaz meg az olvasó számára. Ennek a megfejtése és értelmezése azonban egy külön kísérlet tárgya lehetne…
Fekete Vince: Vargaváros. Versek. Budapest, Magvető Kiadó, 2019.