Vandam szerint a világ

Jaroslav Rudiš bátor író. Nem csak, hogy a széppróza és a dráma mellett olyan, polgárjogot máig nem nyert műfajokba is kész beleártani magát, mint a képregény, de attól sem riad vissza, hogy olyan regényt írjon, amelynek szövegében a kipróbált unortodox műfajokra jellemző látásmód is markánsan tetten érhető. A 24. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválra megjelent Nemzeti sugárút. Magányos bunyósok klubja című Rudiš-regény, amely a szerző első, magyar fordításban is hozzáférhető könyve, mindezt azzal tetézi meg, hogy korunk egyik legtipikusabb antihősét teszi meg a történet főszereplőjévé, egyszersmind elbeszélőjévé.
Vandam ugyanis az izomagyú bunkó mintapéldánya. Azon helyi érdekű hősök egyike, akik nagyon büszkék arra, hogy Severní Městóból – Prága majd’ százezer lakossal teletömött blokknegyedéből – valók, ám közben arról álmodoznak, hogyan uralták a helyet a farkasok és a szúnyogok azelőtt, hogy apja, „meg a hozzá hasonló faterok kibarmolták az erdőből és a természetből ezt a lakótelepet”, és magukat egyáltalán nem neonáciként, hanem a római harcosok örököseként azonosítva magyarázzák, miért használnak karlendítést üdvözlés gyanánt. Vandam a becenevét onnan kapta, hogy napi kétszáz fekvőt nyom, mint amaz, a másik Vandam, akinek egyik filmjéből visszatérő szófordulatát – „Konzentration, Junge” – kölcsönözte, másik, gyakran hangoztatott életbölcsességét pedig nagyanyja háborús történeteiből örökölte, miszerint ha nagy a baj, „a kövérek soványak, a soványak meg hidegek lesznek”. Antihősünk napjai nagyjából azzal telnek, hogy a helyi kocsmában várja, akadjon valaki, akinek megadhatja a „kiképzést” az ivócimborák előtt, valamint időnként találkozik fiával, akit olyan bölcsességekkel igyekszik felkészíteni az élet kihívásaira, mint például a következő: „...manapság minden csaj keménykedik, én mondom neked, csak fel akarnak húzni, kiprovokálni, hogy te még keményebb legyél. Hogy lenyomd őket. Csak akkor fognak szeretni. Egy csaj se akar puhány meg rendes faszit, még ha azt is állítják. A rendes az hülye. Ezt jegyezd meg.”
Tipikus figura, elég lehet egy erős novellára, gondolhatnánk. Hogy Vandam alakja mégis képes életben tartani és izgalmassá tenni egy kisregény terjedelmű szöveget is, azoknak a legkevésbé sem szokványos eszközöknek köszönhető, amelyekkel Rudiš elevenné teszi a figu­rát – és persze a sztori azon oldalhajtásainak, amelyekre olykor csak egyetlen röpke pillantást vet a cseh szerző, máskor azonban egy teljes fejezeten át veszi fel a kívülálló nézőpontját, hogy vadonatúj látószögből fordíthassa olvasója figyelmét a főszereplő felé.
Ami a hogyant illeti, a Nemzeti sugárút – egyetlen fejezet kivételével, amelyről később, bővebben – valójában nem más, mint Vandam monológja. Természetről, a régi, római és germán harcosok emlékéről, az emberélet és a történelem háború mivoltáról, a civilizáció hamarosan bekövetkező összeomlásáról és az arra való felkészülésről, valamint azokról az esetekről, amikor a kocsmában alkalma volt valakinek „megadni a kiképzést”. És legfőképpen Vandam énképének sarokkövéről, amely nem más, mint a mítosz, amit önmagáról terjeszt lépten-nyomon, miszerint 1989-ben, a Nemzeti sugárúton – a prágai Národní třídán – ő ütött először, tehát végeredményben ő robbantotta ki a bársonyos forradalmat. A szereplő efféle monologizáltatása pedig – nyilván a drámaírói tapasztalatnak is hála – nagyon megy Rudišnak, aki kockázatokat is mer vállalni: egy alkalommal például a Van Damme-filmek címének felsorolásával emeli önironikus magaslatokig a cseh antihős szózatát, másutt pedig – jelesül a harmadik fejezet remekbeszabott, másfél oldalnyi „Azt nyomatják...”-etapjában – mintha az első Trainspotting film legendás nyitómonológját igazítaná rá korunk cseh társadalmára, kölcsönökre és jelzálogra alapuló jólétről, a vásárlás és a megvásárolhatóság kényszeréről, valamint a belülről pacifizmusként megélt, kívülről azonban – diplomatikusan szólva – konfliktuskerülőnek tűnő nemzeti karakterről.
Ezekből a monológokból a keménykedés felszíne alatt egyre plasztikusabban kirajzolódik Vandam valódi személyiségrajza – egy olyan figura jelleme, aki folyton önnön középszerűségétől és kudarcaitól gyötrődik, és ezért úgy értelmezi át a világot, hogy azok a dolgok számítsanak benne, amelyekben még ő is többé-kevésbé sikeresként mutathatja meg önmagát. Így lesz a napi kétszáz fekvő a békeidők küszöbön álló összeomlására való felkészülés eszközévé, tehát a bennfentes tudás birtoklásának manifesztációjává, és így válik a kocsma részeg vendégeinek elagyabugyálása a női nem megvédésének aktusává, következésképp a férfiúi előzékenység és galantéria megnyilvánulásává.
Vandam személyiségének mélyrétegeire a Sebhelyek fejezetben nyílik a legteljesebb rálátás – e rész kiemelkedő jelentőségét Rudiš azzal is kiemeli, hogy címet ad neki, ahelyett, hogy csupán egy római számmal jelölné, mint az összes többit –, ahol a narráció feladja Vandam szemszögét, és a szenvtelen, külső szemlélő nézőpontjára vált. A főszereplő és Lucka, a pultos lány pásztorórája és az azt követő beszélgetésük lehántják Vandamról a kemény legény imázsát, és teljes sebezhetőségében mutatják meg, múltbéli tévedéseivel, soha meg nem valósuló terveivel, rejtegetni próbált titkaival együtt. Nem véletlen, hogy a kisregény szövege itt kívánkozik a leginkább a színpadra kamaradráma-adaptációként.
Vandam történetének oldalhajtásai pedig megannyi jellegzetes sorsot villantanak meg: félresikerült házasságokat, az állhatatosság vállalkozókedvként palástolt hiányát, a könnyű siker hajhászásának kényszerét, valamint az átlagosságával meghasonlott egyén kétségbeesett vágyát arra, hogy kitűnjék a tömegből.
Vandam tehát külvárosi lúzerből a kötet végére szimbólummá válik. A poszt­szocialista társadalmak veszteseinek szimbólumává. Talán emiatt vagyunk hajlamosak megbocsátani Jaroslav Rudišnak, hogy a regény zárlata, amely tragikus végkimenetellel juttatja Vandamot vissza a teutoburgi erdőbe – ahol „a híres germánok híres győzelmet arattak a híres rómaiak felett” – mintha kissé motiválatlannak tűnnék. A kisregény erényei azonban bőven ellensúlyozzák ezt a tökéletlenséget. A Nemzeti sugárút ugyanis műfaji határokat feszegető látásmóddal, merész írói eszköztárral beszél korunk Közép-Európájának névtelen veszteseiről úgy, hogy az Moraván innen és túl is sikerrel képes megszólítani az olvasót.


Jaroslav Rudiš: Nemzeti sugárút – Magányos bunyósok klubja. Fordította: Flóra Pet’ovská. Typotex Kiadó, 2017.