Van kies szőlőm – Arányossági és hangzásviszonyok, szövegközi összevillanások Csokonai-, Berzsenyi- és Vörösmarty-versekben

‍

A semmiből világokat

Csokonai Vitéz Mihály A Magánossághoz című, 1798 és 1802 között az „érző szív” jegyében fogant, de klasszikai előzményeit is vállaló ódája avatott értelmezők szerinti első megközelítésben a magányban megtalált vigasztalásról, második megközelítésben a magányosság és a halál egylényegűségéről, harmadik megközelítésben a magányosság evilági létállapotának és a végső elmúlás örök magányának viszonyáról szól. 

A többféle olvasat többszöri olvasás eredménye. Természetes, hogy ezek egyike sem egyedül érvényes. Annál kevésbé lehet az, mert nem kimerevített „piktúra” és nem kőbe vésett „szentencia” a vers, hanem a befogadói figyelmet szüntelenül mozgásban tartó, meglepően modern alkotás. Szerkezetében sajátos arányú tagolás és kiazmatikus keretbe foglalt folytonosság formai megoldásai fonódnak egybe.

A strófaalapú elsőrendű pozitív aranymetszéssel (7/4) kiemelt, kiáltványszerű sorok korábbi költői magatartás gyökeres átalakulásáról árulkodnak:

Tebenned úgy csap a poéta széjjel,

Mint a sebes villám setétes éjjel;

Midőn teremt új dolgokat

S a semmiből világokat.

Ezek a sorok nem véletlenül idézik emlékezetünkbe Bolyai Jánosnak apjához írt 1823. november 3-ai levelét, benne a korszakos jelentőségű tudományos felfedezést bejelentő megfogalmazással: „semmiből egy új, más világot teremtettem”.

A vers első részében a strófaalapú másodrendű negatív és pozitív aranymetszés (3/4 és 4/3) a negyedik strófát emeli ki. De csak az újabb vagy valamelyik azt követő olvasás rendjén ismerjük fel, hogy e strófa sorai a tagadás tagadásának a jegyében sugároznak romantikus iróniát:

A nagyvilág jótétedet

Nem tudja, s útál tégedet.

Mérlegeljük csak: az idézett sorpárban hogyan is csap át egymásba magányosság és halál, öröm és utálat, játék és annak ellentéte?

A negyedik strófa az első rész szimmetriatengelye. A második részben viszont a szimmetriatengely két strófa − a kilencedik és a tizedik – között húzódik. Erre a tengelyre olyan sorok támaszkodnak, amelyek az elmúlást − itt sem véletlenül − leginkább Dsida Jenő lírájára emlékeztetően idézik meg:

De ránk mikor szent fátyolid vonulnak,

Mint éji harmat, napjaink lehullnak,

Tisztán, magába, csendesen:

Élünk, kimúlunk édesen. 

Sőt akkor is, mikor szemem világán

Vak kárpitot sző az halál;

Ott a magánosság setét világán

Behullt szemem reád talál.

A magyar nyelv familiáris rétegében az édes és a kedves közeli rokon. Idézhetem hát Dsida Jenő Szökevények a fák közt című, „révedező” verses utópiájából a következő részletet:

… Zsongó gallyak

közt, angyalok közt,

készülünk a kedves halálra.

S megtoldhatom az idézetet a Csokonaihoz hasonlóan fiatalon elhunyt huszadik századi erdélyi költő Esti teázás című versének második szakaszával:

S akkor jövök. Halk nesze sincs

saruimnak, mikor belépek.

Nesztelen moccan a kilincs,

borzadva néznek rám a képek

− Én is teázom, kedvesem… −

mondom lágyan és kedvesen.

A húnyt parázsnak lángja támad.

És felakasztom csendesen

kék sapkád mellé a fogasra

fénylő, mennyei glóriámat.

A különböző részek együvé tartozását és belső folytonosságát Csokonai versében a kétszer ismétlődő (engemet–lelkemet) és a rokon hangzású (jótétedet–tégedet, bünteted–kergeted, bölcseket–lelkedet, könnyemet–szenvedésemet) összecsengések sora, a viszonylag nagyobb távolságot átívelő két rímcsokor (ők elő–poéta jő, az érező–falu s mező; szomorkodónak–égi szónak, forognak–zajognak) és a többször elhangzó Áldott Magánosság, valamint az azt alkalmilag felváltó Szelíd Magánosság és Oh kedves istenasszony megszólítás biztosítja. Idevonható a hetedik és a nyolcadik strófát összekötő rímcsokor is, amelynek enjambement-szerű indítása kelti a modernség érzetét: 

Hív vagy, nem úgy, mint a mai

Színes világ barátai.

Lám, mely zavart lármák között forognak

A büszke lelkek napjai,

Kőről kövekre görgenek, zajognak,

Mint Rajna bukkanásai. –

Az első szakasz kezdő sorában felcsendülő és az utolsó szakasz záró sorában visszatérő invokáció, valamint az álom és az öl kiazmatikus sorrendcseréje megbonthatatlanul zárt keretet alkot:

Áldott Magánosság, jövel! ragadj el

Álmodba most is engemet;

Ha mások elhagyának is, ne hagyj el,

Ringasd öledbe lelkemet.

↓

Áldott Magánosság! öledbe ejtem

Ottann utolsó könnyemet,

Végetlen álmaidba elfelejtem

Világi szenvedésemet.

Áldott Magánosság! te légy barátom,

Mikor csak a sír lesz örök sajátom.

De ez napom mikor jön el? –

Áldott Magánosság, jövel!

A végső invokáció mégsem lezárás, hanem buzdítás az ismételt újraolvasásra, új részletek, új összefüggések felismerésére.

Alább a versépítés említett mozzanatait jelölöm.

A magánossághoz

Áldott Magánosság, jövel! ragadj el

   Álmodba most is engemet;

   Ha mások elhagyának is, ne hagyj el,

   Ringasd öledbe lelkemet.

   Öröm nekem, hogy lakhelyedbe szálltam,

   Hogy itt Kisasszondon reád találtam.

   E helybe andalogni jó,

   E hely poétának való.

Itt a magános völgybe és cserében

   Megfrisselő árnyék fedez,

   A csonka gyertyánok mohos tövében

   A tiszta forrás csergedez.

   Két hegy között a tónak és pataknak

   Nimfái kákasátorokba laknak;

   S csak akkor úsznak ők elő,

   Ha erre bölcs s poéta jő.

A lenge hold halkal világosítja

   A szőke bikkfák oldalát,

   Estvéli hűs álommal elborítja

   A csendes éjnek angyalát.

   Szelíd Magánosság! az ily helyekbe

   Gyönyörködöl s múlatsz te; ah, ezekbe

   Gyakran vezess be engemet, 

   Nyugtatni lankadt lelkemet.

.  .  .  .  .  .  .  .  .  .  .  .  .  .  .  .  .  .  .  .  .  .

Te a királyok udvarát kerűlöd,

   Kerűlöd a kastélyokat;

   S ha bévetődsz is, zsibbadozva szűlöd

   Ott a fogyasztó gondokat.

   A félelem s bú a vad únalommal

   Csatáznak ott a tiszta nyúgalommal.

   A nagyvilág jótétedet

   Nem tudja, s útál tégedet.

.  .  .  .  .  .  .  .  .  .  .  .  .  .  .  .  .  .  .  .  .

Óhajtoz a fösvény, de gyötrelemmel

   Goromba lelkét bünteted;

   A nagyravágyót kérkedő hiszemmel

   A lárma közé kergeted.

   Futsz a csatázó trombiták szavától,

   Futsz a zsibongó városok falától:

   Honnyod csupán az érező

   Szív, és szelíd falu s mező.

Mentsvára a magán szomorkodónak

   Csak a te szent erdődbe van,

   Hol bíztatásit titkos égi szónak

   Hallhatja a boldogtalan.

   Te azt, ki megvetette a világot,

   Vagy akinek már ez nyakára hágott,

   Kíséred és apolgatod;

   Magát magával biztatod.

Te szűlöd a virtust, csupán te tetted

   Naggyá az ollyan bölcseket,

   Kiknek határtalanra terjegetted

   Testekbe kisded lelkeket.

   Tebenned úgy csap a poéta széjjel,

   Mint a sebes villám setétes éjjel;

   Midőn teremt új dolgokat

   S a semmiből világokat.

-  -  -  -  -  -  -  -  -  -  -  -  -  -  -  -  - 

Oh kedves istenasszony! én is érted

   Gyakorta mint sohajtozom,

   Mert szívemet baráti módra érted,

   Midőn veled gondolkozom.

   Ártatlanul kecsegtetel magadba,

   Nincs tettetés, sem csalfaság szavadba,

   Hív vagy, nem úgy, mint a mai

   Színes világ barátai.

Lám, mely zavart lármák között forognak

   A büszke lelkek napjai,

   Kőről kövekre görgenek, zajognak,

   Mint Rajna bukkanásai. –

   De ránk mikor szent fátyolid vonulnak;

   Mint éji harmat, napjaink lehullnak, 

   Tisztán, magába, csendesen:

   Élünk, kimúlunk édesen.

.  .  .  .  .  .  .  .  .  .  .  .  .  .  .  .  .  .  .  .  .  .

   Sőt akkor is, mikor szemem világán

   Vak kárpitot sző az halál;

   Ott a magánosság setét világán

   Behullt szemem reád talál.

   Síromba csak te fogsz alá követni,

   A nemtudás kietlenén vezetni:

   Te lészel, ah! a sírhalom

  Völgyén is őrzőangyalom.

Áldott Magánosság! öledbe ejtem

   Ottan utolsó könnyemet,

   Végetlen álmaidba elfelejtem

   Világi szenvedésemet.

   Áldott Magánosság! te légy barátom,

   Mikor csak a sír lessz örök sajátom.

   De ez napom mikor jön el? –

   Áldott Magánosság, jövel!

Oh, a szárnyas idő

Berzsenyi Dániel három verse, amelynek arányossági és hangzásviszonyait vizsgálom, a magyar antik mintájú időmértékes verselés strófaképleteinek gyakran idézett példája, az Osztályrészem a szapphói, A közelítő tél az első aszklépiadészi, a Fohászkodás az alkaioszi strófáké. 

Szerkezetükben eltéréseket és rokon vonásokat egyaránt megfigyelhetünk. Az Osztályrészem szerkezete komplexebb: strófaalapú elsőrendű aranymetszései (3/4 és 4/3) a vers szimmetriatengelyén elhelyezkedő negyedik versszakot határolják, s jelzik központi szerepét. A közelítő tél szimmetriatengelye nem kiemel, hanem két egyenlő részre oszt: az első három versszak és a következő három – a most és a hamarosan − közötti átmenetet érzékelteti. A Fohászkodásban a strófaalapú elsőrendű pozitív aranymetszés (4/3) játszik szerepet: a vers első részében elhangzó dicséretet köti össze a második részben elhangzó, tulajdonképpeni fohásszal. 

Az arányos tagolást a keretezés eszközéül is szolgáló szó- és hangismétlések támogatják. Az Osztályrészemben és A közelítő télben a szóismétlések szerepe nyilvánvalóbb. Az Osztályrészem első és negyedik versszakában félsorindító, hetedik versszakában sorindító szóismétlések kereteznek és nyomatékosítanak: „Sok Charybdis közt, sok ezer veszélyben” – „Van kies szőlőm, van arany kalásszal [Bíztató földem…]” – „Essem a Grönland örökös havára, / Essem a forró szerecsen homokra”. A közelítő tél első és második versszakának egy-egy sorában a Nincs szó, ötödik és hatodik versszakának egy-egy sorában az Itt hágy szókapcsolat ismétlődik. Az Osztályrészem félsorai közül négyben is elhangzó te megszólítás szintén keretező és nyomatékosító: „Oh te, elzárt hely, te fogadd öledbe [A heves ifjút!]” − „Csak te légy vélem, te szelíd Camoena!”

Akár az antik időmértékes költészetben, Berzsenyi antik mintát követő időmértékes verseiben is véletlenszerűek a rímek. Mégsem merném állítani, hogy a viszonylag ritkán előforduló rím Berzsenyi klasszikus időmértékes verseinek hangzását merőben véletlenszerűen árnyalja. A közelítő télben, sorbeli elhelyezkedését tekintve, négyféle rímmel találkozunk, a negyedik versszakban félsorrímmel: „Oh, a szárnyas idő – S minden míve tünő”; fonatos rímmel: „Minden csak jelenés; minden az ég alatt, / Mint a kis nefelejcs, enyész”; az ötödik versszakban kezdőrímmel: „Lassanként  – Itt hágy szép”; az ötödik és hatodik versszakban viszonylag távolról összecsengő végrímmel és fonatos rímmel: „Lassanként koszorúm bimbaja elvirít, / Itt hágy szép tavaszom: még alig ízleli / Nektárját ajakam, még alig illetem / Egy-két zsenge virágait. // Itt hágy, s vissza se tér majd gyönyörű korom, / Nem hozhatja fel azt több kikelet soha! / Sem béhunyt szememet fel nem igézheti / Lollim barna szemöldöke!” A Fohászkodás hetedik versszakában szintén félsorrímet találunk: „Bizton tekintem  – Zordon, de oh nem”. Az Osztályrészem kiengesztelődést sejtető záró versszakában az utolsó előtti és az azt megelőző sor vége párrímben cseng össze: „Essem a Grönland örökös havára, / Essem a forró szerecsen homokra: / Ott meleg kebled fedez, ó Camoena, / Itt hives ernyőd.”  

A három idézett vers rímei szórványosak; az alkalmilag két, sőt három szókezdő hangot is összecsendítő alliterációk viszont átszövik őket. Néhány sort sajátos elrendezésű összecsengések tesznek emlékezetessé: az Osztályrészemben a „Vessen a Végzet, valamerre tetszik” sort a v hang hármas összecsengése, A közelítő télben a „Hervad már ligetünk, s díszei hullanak”, a Fohászkodásban az „[…égi láng] Villáma, harmatcsepp, virágszál [Hirdeti…]” sort a keretező h – h, illetve v – v összecsengés; A közelítő tél első versszakának egészét a sorokon végigvonuló (szó belseji és szóvégi l hangzókkal is támogatott) l, illetve le alliteráció: „Hervad már ligetünk, s díszei hullanak, / Tarlott bokrai közt sárga levél zörög. / Nincs rózsás labyrinth, s balzsamos illatok / Közt nem lengedez a Zephyr.”

Az arányos szerkezetekben kitüntetett helyet elfoglaló megfogalmazások az irodalmi művelődés több évezredes ívén elhelyezkedő alkotások megfogalmazásaival csengenek egybe. A közelítő tél „Sem béhunyt szememet fel nem igézheti / Lollim barna szemöldöke!” záró két sora az Íliász Kroniónjának – a görög mitológia Zeuszának, a római mitológia Jupiterének − barna szemöldökét idézi emlékezetünkbe. A Fohászkodás „ott is elszórt / Csontjaimat kezeid takarják” zárlata visszautal Ezékielnek „Az Úr keze fölöttem volt” kezdetű látomására a csontokkal teli mezőről (Ez 37,1−14), és előreutal – hogy csak egyetlen példát említsek – Jékely Zoltán Csontjaimhoz című versére: „Mindig úgy éldegélek, mintha holnap / örökre elaludnék, s álmatag / nézem csontjaim, kik velem loholtak, / s kiket lelkem csúful magukra hagy.” Előreutal az Osztályrészemnek a szimmetriatengelyen elhelyezkedő, központi versszaka is, mégpedig a Boldog, szomorú dalra, Kosztolányi Dezső Berzsenyi ihlette és nem véletlenül klasszikus időmértékes verselésű költeményére (amelynek első sora a Kenyér és bor című kötet címadója): „Van már kenyerem, borom is van, / van gyermekem és feleségem. / Szívem minek is szomorítsam? / Van mindig elég eleségem…” 

Folytatólag a három vers szövegének belső arányait tüntetem fel, valamint ismétlődő szavait és összecsengő szókezdeteit jelölöm, hogy az olvasó maga ítélhessen látvány és hangzás kölcsönös viszonyáról. 

Osztályrészem

Partra szállottam. Levonom vitorlám.

A szelek mérgét nemesen kiálltam.

Sok Charybdis közt, sok ezer veszélyben

Izzada orcám.

Béke már részem: lekötöm hajómat,

Semmi tündérkép soha fel nem oldja.

Oh te, elzárt hely, te fogadd öledbe

A heves ifjút!

Bár nem olly gazdag mezeim határa,

Mint Tarentum vagy gyönyörű Larissa,

S nem ragyog szentelt ligetek homályin

Tíburi forrás:

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Van kies szőlőm, van arany kalásszal

Bíztató földem: szeretett Szabadság

Lakja hajlékom. Kegyes istenimtől

Kérjek-e többet?

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - 

Vessen a Végzet valamerre tetszik,

Csak nehéz szükség ne zavarja kedvem:

Mindenütt boldog megelégedéssel

Nézek az égre!

Csak te légy vélem, te szelíd Camoena!

Itt is áldást hint kezed életemre,

S a vadon tájék kiderűlt virány lesz

Gyenge dalodra.

Essem a Grönland örökös havára,

Essem a forró szerecsen homokra:

Ott meleg kebled fedez, ó Camoena,

Itt hives ernyőd.

A közelítő tél

Hervad már ligetünk, s díszei hullanak,

Tarlott bokrai közt sárga levél zörög.

Nincs rózsás labyrinth, s balzsamos illatok

     Közt nem lengedez a Zephyr.

Nincs már symphonia, s zöld lugasok között

Nem búg gerlice, és a füzes ernyein

A csermely violás völgye nem illatoz,

     S tükrét durva csalét fedi.

A hegy boltozatin néma homály borong.

Bíbor thyrsusain nem mosolyog gerezd.

Itt nemrég az öröm víg dala harsogott:

     S most minden szomorú s kiholt.

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -  

Oh, a szárnyas idő hirtelen elrepűl,

S minden míve tünő szárnya körül lebeg!

Minden csak jelenés; minden az ég alatt,

     Mint a kis nefelejcs, enyész. 

Lassanként koszorúm bimbaja elvirít,

Itt hágy szép tavaszom: még alig ízleli

Nektárját ajakam, még alig illetem

     Egy-két zsenge virágait. 

Itt hágy, s vissza se tér majd gyönyörű korom,

Nem hozhatja fel azt több kikelet soha!

Sem béhunyt szememet fel nem igézheti

     Lollim barna szemöldöke!

Fohászkodás

Isten! kit a bölcs lángesze fel nem ér,

Csak titkon érző lelke ohajtva sejt:

    Léted világít, mint az égő

        Nap, de szemünk bele nem tekinthet.

A legmagasb menny s aether Uránjai,

Mellyek körülted rendre keringenek,

    A láthatatlan férgek: a te

        Bölcs kezeid remekelt csudái.

Te hoztad e nagy Minden ezer nemét

A semmiségből, a te szemöldöked

    Ronthat s teremthet száz világot,

        S a nagy idők folyamit kiméri. 

Téged dicsőit a Zenith és Nadir.

A szélveszek bús harca, az égi láng

   Villáma, harmatcsepp, virágszál

        Hirdeti nagy kezed alkotásit.

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Buzgón leomlom színed előtt, Dicső!

Majdan, ha lelkem záraiból kikél,

    S hozzád közelb járulhat, akkor

        Ami után eped, ott eléri.

Addig letörlöm könnyeimet, s megyek

Rendeltetésem pályafutásain,

    A jobb s nemesb lelkeknek útján,

        Merre erőm s inaim vihetnek.

Bizton tekintem mély sirom éjjelét!

Zordon, de oh nem, nem lehet az gonosz,

    Mert a te munkád; ott is elszórt

         Csontjaimat kezeid takarják.

Mire virradsz te még?

Vörösmarty Mihály talán legutolsó, teljes értékű versnek elfogadott töredéke 1855-ből, Babits Mihály Memento című, talán legelső – amint maga nyilatkozik róla – „valamirevaló” verse fél évszázaddal későbbről, 1906-ból való. Találkozhatott a két vers egymással? A kérdésben rejlő állítás igazolása végett több elemző megközelítése nyomán veszem szemügyre Vörösmarty Mihály Fogytán van a napod...  kezdetű alkotását.

A Vörösmarty-vers tizennyolc rövid sorában jól érzékelhető feszültség vibrál. Ez indokolja a feltételezést, hogy az aranymetszés az alkotás felépítésében kitüntetett szerepet játszik. Meghatározónak a soralapú elsőrendű pozitív aranymetszés (11/7) tűnik, amelynek szintjén a következő sorpár olvasható: „Szegény magyar költő, / Mire virradsz te még?” De jut szerep a két másodrendű negatív, valamint a harmadrendű pozitív aranymetszésnek is. A másodrendű negatív aranymetszések (4/7 és 3/4) a verset indító és záró négy-négy sort határolják, s kiemelik a „Véred megsürűdött” állítást, valamint a „Lesz-e még hajnalod?” költői kérdést. A harmadrendű pozitív aranymetszés szintjén (4/3) a visszatérő anaforikus fogalmazás vonja magára a figyelmet: „Fogytán van erszényed, / Fogytán van a borod”. Ezek a sorok más előjellel ugyan, de hasonló érzelmi töltettel visszautalnak Berzsenyi Dániel „Van kies szőlőm, van arany kalásszal [Biztató földem]”, és előreutalnak Kosztolányi Dezső „Van már kenyerem, borom is van” megfogalmazására.

Töredék vagy egész? Lehet-e teljes értékű, ha töredék? Ezekre a kérdésekre a fentiekben már benne a válasz. A vers ritmikájára rákérdezve azonban bizonytalanabb vagyok. A sorok közül ugyanis hétnek jambusi, további hétnek trocheusi a ritmusa, négy pedig csak ütemhangsúlyosként értelmezhető. Nos, annak ellenére, hogy az ötödik sorban van egy trocheusi értelmezést kifejezetten támogató költői licencia („Véred megsürűdött”), bizonyára helyesebb valamennyi sort ütemhangsúlyosnak tekintenünk. S aligha véletlen, gondolom én, hogy a tizennyolc sor közül aranymetszéses arányban tizenegynek 3/3, hétnek pedig 4/2 az ütembeosztása. A vers rímelésében is van egy elbizonytalanító mozzanat, mégpedig éppen az elsőrendű pozitív aranymetszés szintjén. Azt kellene mérlegelnem, hogy az itt kiemelt „Mire virradsz te még?” sor rímel-e – ahogyan másokkal együtt magam is gondolnám – a következő, „Van-e még reménység” sorral. Az összecsengés azonban erőtlen, s a versnek, mint megállapítható, egyébként csak a páros sorai rímelnek. Ha ez igaz, a „Mire virradsz te még?” megfogalmazás két meglehetősen távoli sorral – „Fogytán van szerencséd”, „Nincs ahova tennéd” − cseng össze, s rímelésének rendbontó volta még inkább magára vonja a figyelmet.

Akár a látszólagos töredékesség vagy ritmikai bizonytalanság, a rendbontó rímelés is eszköz. Eszköz, amely a többi közt a „Mire virradsz te még?” sor és az „Oh, csal az ember élete! / Ki tudja, mi nem ér?” sorpár tartalmi-intonációs összevillantásával teszi lehetővé Vörösmarty Mihály Fogytán van napod… kezdetű és Babits Mihály Memento című, Heinrich Heine ihlette, Chevy Chase ritmusú versének fentebb említett találkozását.

[Fogytán van a napod…]

Fogytán van a napod,              x

Fogytán van szerencséd,         a

Ha volna is, minek?                 x

Nincs ahova tennéd.                 a

-  -  -  -  -  -  -  -  -  -  -  -  

Véred megsürűdött,                  x

Agyvelőd kiapadt,                    b

Fáradt vállaidról                     x

Vén gunyád leszakadt.             b

.  .  .  .  .  .  .  .  .  .  .  .  .  .

Fogytán van erszényed,           x

Fogytán van a borod,              c

Szegény magyar költő,              x

−−−−−−−−−−−−−−−−−

Mire virradsz te még?   a

Van-e még reménység,               x

Lesz-e még hajnalod?                c

-  -  -  -  -  -  -  -  -  -  -  - 

Férfi napjaidban                         x

Hányszor álmodoztál,                 d

Büszke reményekkel                    x

Kényedre játszottál!...                 d

‍