Valóságunk, te melankolikus, te párhuzamos

Hozzávetőlegesen az élőben közvetítés felénél kezdtem feladni azt a szemléletemet, miszerint a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulatának játékában Radu Afrim által színre vitt Grand Hotel Retromadár című produkció társadalmunk kritikája lenne. Megközelítésem azért nem látszott már helyénvalónak, mert a produkcióba foglalt jelenségek fonákságáról, és arról, hogy azok miért vannak pont úgy, ahogy azt nekünk Afrim bemutatja, egyenként negyvenoldalas tanulmányt lehetett volna írni.
Egyértelművé lett, hogy a Belgiumból hazaérkező – alkotói szabad évét fogyasztó – Mioara emlékezéséből kinövő színpadi történetnek nem ez a megfejtési kulcsa. A rendező-drámaíró tehát – a maga sajátos és felismerhető módján – új rendezésével egyben újfajta optikát is kiprovokált nézőjéből. Ilyen tekintetben pedig mindegy is volt, hogy az előadást online vagy a marosvásárhelyi színház nagytermének széksoraiból néztük-e, mert a kihívás nem volt kevésbé markáns vagy ütős, kevésbé körvonalazott. Hogyan evickéltünk át a kommunizmus korlátozó gondolkodása meghatározta huszadik századból a körül nem határolható huszonegyedikbe úgy, hogy alapvető társadalmi folyamatok végére „a rövidítésen” keresztül próbáltunk megérkezni? Pont úgy, ahogy ez a marosvásárhelyi színpadon látható a technológia és parttalan információáramlás befolyásolta, megváltozott emberi kapcsolatok kuszaságában, az elcsúszott gyermeknevelésen át a divatos vallásos bigottizmusig és babonákig, kisebb kitérővel a nemiség és szexualitás, a szakmai és egyéni siker torz értelmezésében. Mindezt kendőzetlen csomagolásban mutatja meg Radu Afrim szövege és rendezői értelmezése úgy, hogy a Grand Hotel Retromadárban ad literam és spirituális értelemben is felépít egy párhuzamos világot, társadalmat olyan jelenségekkel és szereplőkkel, amelyek legalább annyira hajaznak a mi világunkbeliekre, mint amennyire nem (némiképp emezek valamiféle értelmezései).
Ha az Irina Moscu által tervezett – és a korábbi, szintén marosvásárhelyi Retromadár falnak csapódik és forró aszfaltra zuhan című produkcióból már ismert – hatalmas, egész nagyszínpadot uraló szállodát mintázó díszletében történőket egyfajta, nagyon szisztematikusan becélzott társadalomkritikaként értelmezzük, akkor akár nagyon unhatjuk is benne azokat a lírikus-melankolikus részeket, amelyek az előadásban az előbb említett folyamatok érzelmi lecsapódásait villantják be monológok formájában. Radu Afrim színpadi esszéjében azonban ezeknek megvan a maguk helye, karikatúraszerű ábrázolást ellenpontozó jelentőségük. Miközben, persze, ezek tagadhatatlanul nem a mi világunk ritmusát idéző elmélyülést hozzák be a produkcióba. Olvasatomban viszont csupán ezekkel az intermezzókkal teljesértékű az a színházi kihívás, amelyet a drámaíró-rendező elénk helyezett.
A Grand Hotel Retromadárban felsejlő szállodai hétköznapok nem túl eseménydúsak, szinte nem is történik olyan esemény, ami bármikor máskor nem pont így zajlana a szereplők – színpadi történet előttiként és utániként elképzelt – életében. Ezáltal határolhatjuk be a színpadi szöveget kronológiailag a Samuel Beckett, Eugen Ionescu és Harold Pinter utáni időkből valóként, kitapinthatjuk egyúttal azt a színházi hagyományt is, amelynek betudhatóan mindaz, amit látunk, nem furcsa számunkra, nézők számára.
Hogy milyen tekintetben „történik” mégiscsak „valami” ebben a színpadi sztoriban, azt a későbbiekben említem, de most térjünk vissza Mioarához, aki ötven év után fitten, nyugati spleennel és kelet-európai honvágyfélével érkezik meg a hajdani kommunista tömbházból szállodává alakított építménybe „emlékezni”. De tulajdonképpen összerakni magának terápiás célokból azt, hogy a konszolidáltként beállított tanári pályája végén miért érzi mégis kiüresedett roncsnak magát, „sikeres” élete alkonyához közeledve, miért nem tud a nyugati életbe, tájba úgy belesimulni, ahogy a vele egykorú nyugati egyén teszi. Ennek nyitját fejlődése origójában, a hajdani kommunista Románia egyik (már nem létező, felismerhetetlenné alakított) panellakásában véli megtalálni. Talán nem ugrik be elsőre, de ez a színpadi helyzet tulajdonképpen Afrim fricskája a hasonló témájú amerikai „művészkedő” kommerszfilmek untig lakkozott helyzetének, amelyben a nyugati kultúrában pallérozott szereplő „visszatér” abba a keleti, zordonként beállított közegbe, amelyet élete elcsesződésének (igen, pont így!) helyszínével azonosít. Hogy a marosvásárhelyi produkcióban mit talál? Elmondom. Ugyanazt az összevisszaságot, amit bensőjében érzékel: a keleti és nyugati értékrend és lazaság keresztmetszetében létrejött, kusza hétköznapiságot, amelyben szinte minden ugyanolyan, mint ott, ahonnan Mioara érkezett, de kicsit mégis más. A különbséget a posztkommunista lihegés teszi, amellyel ez a társadalom felzárkózni kíván a mércéjét adó nyugatihoz, akár hajdanán.
Ne essünk tévedésbe: ebben a világban egyáltalán nincsenek egészséges kapcsolatok, Afrim világának legszédületesebb mutatványa pedig a nemi identitás képlékenysége, illékonysága. Itt nincsenek „klasszikus” értelemben vett nőstények és hímek, és bizonyos tekintetben az előadás összes szereplőjének a szexualitása kísérleti terep. Ilyen értelemben korántsem véletlen, hogy a produkció leginkább bűvöletbe ejtő három alakítása közül egy a férfias nőiség (a László Csaba által alakított Szilveszter Zita szállodatulajdonosné), a másik a nőies férfiasság (Varga Balázs transzvesztita szexuális munkása, Idecsi Amaryll) határaival kísérletezik, a harmadik pedig a „nemtelen” időskor exponense (a Berekméri Katalin megformálta idős-italozó „őskori” lény, Zágoni Teréz). Közülük pedig a legszínesebb, leggazdagabb és leginkább zavarba ejtő színészi mutatvány a László Csabáé, akit szinte jelenségként kell említenünk az Afrim-féle, igazán soron kívüli szereplőpanoptikumban. Szilveszter Zita ugyanis ebben a produkcióban olyan tökéletesen mintázza a menopauzába lépő középkorú nő összes habitusát, gesztusát és hóbortját, hogy a produkciót követően még egyszer, a biztonság kedvéért vetünk egy sanda pillantást a színlapra, hogy vajon jól olvastuk-e a szereposztást… De amúgy ebben az előadásban – a László Csabáé kivételével – nincsenek is egyéni alakítások, inkább szereplői konstellációk, amelyekből ki-kirajzolódik valami különösen szürrealisztikus kapcsolatrendszer. Valamennyi szereplőt foglalkoztatja önnön szexuális egzisztencializmusa, a nézőt meg az, hogy itt igazából minden effajta tevékenység vagy online, vagy pedig elméleti felvázolás szintjén teljesedik ki. Az egyetlen, aki nem tud mit kezdeni ezzel a be nem teljesüléssel, az a Galló Ernő alakította Szilveszter Aladár, aki felesége, Zita körül nem határolható csapodársága, és ezt követő lelépése után öngyilkosságot követ el, ez lévén az egyetlen tettszerű „történés” a produkcióban. A „becsületbeli ügy” tragikus vége azonban elmosódik ebben a kusza emberi összképben, amelyet egyformán ural a melankólia és a sziporkázó szövegbeli humoros fordulatok sora. Posztabszurd életérzésünket aztán az előadást követően is hosszan dédelgetjük.

Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulata. Grand Hotel Retromadár.Írta és rendezte: Radu Afrim. Online bemutató: 2021. január 8. Szereplők: Sebesi Borbála, B. Fülöp Erzsébet, Galló Ernő, László Csaba, Berekméri Katalin, Boros Csaba, Varga Balázs, Bokor Barna, Meszesi Oszkár, Ördög Miklós Levente, Bartha László Zsolt, Nagy Dorottya, Kádár Noémi, Tóth Katalin, Fülöp Bea, Nagy Péter, Szakács László. Díszlet-jelmeztervező: Irina Moscu; díszlet-jelmeztervező asszisztens: Huszár Kató; rendezőasszisztens: Fülöp Bea; zeneszerző: Boros Csaba; hang: Oláh Vince; fény: Koszta Nimród; vetítés: Trucza Samu; közvetítés: Sebesi Sándor; ügyelő: Szakács László.