Út a debreceni egyetemről a reformkori erdélyi könyvtárakba - Beszélgetés Bényei Miklós történésszel, könyvtárossal

– Ön Tiszaladányban született, Tokajban éretségizett és Budapesten végezte egyetemi tanulmányait. Mi késztette arra, hogy történelem szakra felvételizzen? – Tulajdonképpen elég korán, talán hatodikos koromban elhatároztam, hogy könyvtáros akarok lenni. Ennek több oka van: a bátyám volt a községben a könyvtáros, és én elég sűrűn járogattam oda. Elég korán belehabarodtam a könyvekbe. Akkor még nem gondoltam arra, hogy könyvtáros legyek. Működött Budapesten egy olyan középiskola, amelyiket könyvtárostechnikumnak hívtak. Könyvtárosokat képző szakközépiskola volt, 1956-ban szűnt meg. Amikor elhatároztam, hogy könyvtáros leszek, az volt a szándékom, hogy ebbe az iskolába megyek, majd utána egyetemre. Ez nem jött létre, gimnáziumba a boráról híres Tokajban, szülőfalum szomszédtelepülésén jártam.
Az egyetemeken akkoriban kötelező jelleggel két szakos képzés volt, valamint azt is megszabták, hogy az egyik a kettő közül tanárszak kellett legyen. Előttem az a választási lehetőség állt, hogy történelem vagy magyar szakra felvételizem. Én inkább a történelemhez vonzódtam, nagyon jó gimnáziumi tanáraim voltak, és úgy határoztam, hogy jelentkezem. Öt év alatt elvégeztem a történelem–könyvtár szakot, és kettősben kaptam a diplomát: okleveles könyvtáros és történelem szakos középiskolai tanár.
– Az 1960-as évek világszinten elég mozgalmas időszaknak minősülnek. Az Ön egyetemi hallgatói évei is ezen évtized első felére esnek. Milyen volt akkoriban Budapesten egyetemi hallgatónak lenni? – Az ember legszebb évei a diákévek. Ez a középiskolára is igaz, bár én egy falusias kisvárosba jártam gimnáziumba, de az is négy nagyon szép esztendő volt. Az egyetem pedig olyan volt, hogy azt el sem lehet mondani. Az a tény, hogy az ember – azon túl, hogy tanulnia kell – abban az értelemben szabad, hogy maga határozza meg, mit kíván tenni. Budapesten rengeteg színház van, voltak nagyon kedvezményes bérletakciók, sőt a diákjegyeket egészen olcsón lehetett venni, volt olyan hétvége, amikor három-négy színházi előadást is láttam.
A szüleim nagyon sokat tettek azért, hogy nyugodt körülmények között tanulhassak. Nagyon sokat köszönhetek nekik. Ők olyan, a falusi parasztembernél többet-jobbat akaró szegényemberek, kisparasztok voltak, akik nem sajnálták azt a szerény összeget, amibe került a taníttatásom. Előttem már a bátyámmal végigvitték, s mindenképp arra törekedtek, hogy mindkét fiuk diplomás ember legyen. Támogattak, akarták, hogy tanuljak, és a szerény anyagiakat elő tudták teremteni. Nem nagyon kellett rám költeni, mert magam sem voltam költekező típus, és, hála Istennek, úgy a gimnáziumban, mint az egyetemen jó tanuló voltam, és akkoriban, mint kiváló egyetemi hallgatók, ma már olyan hallatlannak tűnő kedvezményeket kaptunk, hogy a kollégiumért nem kellett fizetni, azoknak, akik előző félévben kitűnőek voltak, az étkezésért sem. A hazautazás meg a mozi- és a színházjegyek kerültek pénzbe. Akkor is és most is szerettem sporteseményekre járni, atlétikai versenyekre, futballmeccsekre fillérekért, olykor ingyen is.
Tanáraim közül mindenképpen Szabad Györgyöt emelném ki. Kutatási témaként azt a korszakot választottam, amit ő tanított. Hallatlanul sokat lehetett tőle tanulni, tátott szájjal hallgattuk az előadásait. Olyan dolgokra hívta fel a figyelmet, amiket azóta részben tisztázott a történettudomány, részben nem. Azt nyugodtan merem állítani, hogy – annak ellenére, hogy én könyvtárszakos hallgató is voltam – a jegyzetelés technikáját tőle tanultam el. Nagy előny volt, hogy ő sosem személyeskedett, gúnyolódott, ezeket kerülte, és az a tudományos hozadék, amit az ő óráin kaptunk, elsődleges volt.
Kiváló tanáraink voltak. Az én érdeklődési körömtől nagyon távol állt az ókor, de az ember azt is megtanulta. Kiváló professzorom volt, Hahn István, aki a görög és római történetet tanította, vagy Kákosy László, aki egy hihetetlenül nagy tudású ember volt, ő az ókori Egyiptommal foglalkozott.
Könyvtár szakon mindenek előtt Kovács Máté művelődéstörténész, volt államtitkár, aki Debrecenbe, az egyetemi könyvtár élére került, majd visszakerült Budapestre egyetemi tanárnak. Fülöp Géza, aki szintén reformkorral foglalkozott. Egyik szakon sem volt gondom a tanáraimmal.

– A nevezett évtizedben állt munkába is, 1966-ban került a Hajdú-Bihar Megyei Könyvtárba, ahol tájékoztató könyvtáros, majd az olvasószolgálat vezetője volt. Hogyan emlékszik vissza ezen évekre? – Nem véletlenül kerültem Debrecenbe: a testvérem itt járt egyetemre, majd itt is maradt, a majdani feleségem pedig akkor jelentkezett az orvostudományi karra, amikor én elvégeztem az egyetemet. A Megyei Könyvtárba a megyei tanácson keresztül hívtak, amely az akkori rendszer szerint intézte az állásügyeket. Nem akartam Pesten maradni, Debrecenhez pedig kettős családi kötődés is kapcsolt, ezért az állást elvállaltam.
Nagyon szerettem dolgozni a könyvtárban. Egy kiváló, menedzser típusú igazgatónk volt, aki nagyon jó érzékkel látta meg a munkatársakban a lehetőséget, és hagyta kibontakozni őket. Neki köszönhetem, hogy – noha könyvtárba kerültem –, minden további nélkül folytatni tudtam a kutatásaimat, ugyanis doktorálás előtt álltam.
A könyvtárban rám bízták a helyismereti részleg kezelését, így az ott levő helytörténeti források és szakirodalom a kezem ügyébe került. Beleszerettem ebbe a témakörbe, annak ellenére, hogy egyetemista koromban nem szerettem volna helytörténettel foglalkozni.
1969-ben sikerült a doktori címet megszerezni. Azon levéltáros és muzeológus helytörténészek körében, akik már komoly eredményeket tudtak felmutatni, ez egy nagyon fontos mozzanatnak minősült, mert elismerték, hogy a könyvtárban is lehet tudományos munkát végezni, valamint, hogy az ember dolgozik, és befogadták. Érdekes módon az egyetem történeti intézete sokkal befogadóbb volt, sosem vetődött fel, hogy én „parlagi” történész lennék.
A könyvtáros szakmában ilyen nem volt, a kollégák szakmailag és emberileg is elfogadtak, én pedig első perctől kezdve igyekeztem a könyvtári szakma közéletében a magam kis, szerény helyét elfoglalni.
– A Megyei Könyvtárban a helyettes igazgatói tisztséget is betöltötte…
– Én már a pályám végén voltam, amikor ebbe a tisztségbe kerültem. Egy sajátos helyzet alakult ki: nyugdíjba ment az az igazgató, aki fogadott engem. Ez a rendszerváltás hullámában volt, a ’90-es éveket egy új igazgatóval kezdtük, akinek szintén letelt az ideje s el kellett mennie. Pályázat útján egy kolléganő lépett a helyébe, s ő felkért, hogy helyetteseként lássam el ezt a feladatot. Maradtam a helyismereti osztály vezetője, azon feladatokat továbbra is elláttam.
A vezetői feladat nem vonzott, korábban sem ambicionáltam, azért vállaltam el, hogy segítsek a kolléganőnek. Akkoriban gondok, különböző személyi problémák voltak az intézményben. Úgy véltük, hogy talán ketten könnyebben el tudjuk simítani ezeket. A szakszervezeti bizalmi kolléganő is partner volt ebben, úrrá tudtunk lenni a problémákon.
A kolléganő sem akadályozta meg azt, hogy a tudományos munkát elvégezzem. Megpróbáltuk úgy megosztani a munkát, hogy a könyvtártudományi és helytörténeti feladatokat én irányítgattam, részben végeztem is, a könyvtár összmunkáját pedig ő próbálta irányítani, kétség kívül sikerrel.
Ez az a periódus, amikor sora kaptam a könyvtári szakmai kitüntetéseket: Szinnyei József-díjat 1998-ban, illetve a Széchényi Ferenc-díjat, a magyar közgyűjteményi dolgozók (muzeológusok, levél- és könyvtárosok) legmagasabb szakmai díját. Emberileg nekem ezek komoly elismerések voltak, különösképpen a Szinnyei-díj, amely (amikor megkaptam) még az egyetlen volt.
– Ezzel párhuzamosan pedig az egyetemen oktatott, egy új szakirány, az informatikus könyvtáros képzés elindításában oroszlánrészt vállalt. A rendszerváltás hajnalán ez a képzés egy alulról jövő kezdeményezés volt vagy szakmai nyomásra jött létre? – Maga a debreceni könyvtár szak régebbi ötlet, már a ’60-as évek végén, amikor én ide kerültem, felvetődött a gondolat, hogy a budapesti képzés – bármilyen igényes és bármilyen jó szakemberek kerülnek is ki onnan – csak kevés. A magyarországi könyvtári fejlődés elérte azt a szintet, hogy szüksége volt több, egyetemet végzett könyvtárosra. Az ügy lappangott, az engem fogadó megyei könyvtárigazgató az egyik kezdeményezője volt ezen törekvésnek, de valahogy nem érett be a törekvés.
A ’80-as évek közepén az egyetem vezetői, többnyire külföldet megjárt természettudós professzorok kezdeményezték, hogy hozzanak létre itt, Debrecenben egy könyvtár szakot, de az ne olyan legyen, mint a pesti, hanem informatikus könyvtárosokat képezzen. Akkor már világosan lehetett látni, hogy az informatika át fog törni, és az egyik olyan terület, amely igen kiválóan tudja használni az informatika eredményeit, a könyvtártudomány: az adatbázis-építés legkézenfekvőbb helye. Természetesen, az egyetemen is voltak viták, hogy legyen-e, de a minisztériumi könyvtárirányítás és az egyetem akkori vezetői úgy gondolták, hogy ennek meg kell érni. Már 1988-ban el akarták indítani a szakot, végül is akkor az egyetem belső ellentétei nem tették ezt lehetővé. Egy évet tolódott. Olyan könyvtáros viszont nem volt Debrecenben, akinek az akkori rendszer szerint tudományos fokozata, kandidátusi címe lett volna. Én 1989-ben szereztem azt meg.
A szak létrehozása egy több évtizedes előkészítés eredménye volt. Külső munkatársként már korábban megbíztak a szak előkészítésével. Amikor beindult a képzés, megint csak egyetemi viták miatt, sajátos módon az eredetileg a bölcsészkarra tervezett szak átkerült a természettudományi karhoz. Az ottani dékán úgy gondolta, hogy a matematikusokhoz csatolják, mert éppen akkor indult az informatikai képzés, ahova matematikusok jelentkeztek. Így került az informatikus könyvtáros képzés a ’90-es évek legelején a Matematikai Intézethez, amelynek akkori vezetője kifejezetten hasznosnak tartotta, mert bővült a képzési kínálat.
Levelező tagozatunk is volt, amelyet kifejezetten a gyakorló könyvtárosok számára hirdettünk meg. Nagyon sok levelező hallgatónk volt, mert viszonylag sok számítógép került a köyvtárakba. A könyvtárosok meg szerették volna ennek az alapjait is tanulni, amit nálunk meg is tehettek. Akkoriban ugyanis nálunk a könyvtárosképzésben az informatika magasabb szintű volt, mint Pesten. Később az egri főiskolán a debreceni mintára ugyanilyen szakot indítottak, a tantárgyak is majdnem teljesen azonosak voltak.
– Az 1960-as évek első fele óta közöl, egyik kutatási témája az újkori Erdély történetének bizonyos szegmenseinek vizsgálata. Könyvei jelentek meg az erdélyi diéták színházpolitikai vitáiról, művelődési, illetve oktatáspolitikai törekvéseiről, de olvashatunk az Ön közleményei között például Szabó Károly kolozsvári könyvtárigazgatóról vagy erdélyi könyvtárosképzésekről való beszámolókat is. Minek köszönhetően kezdett el Erdély iránt érdeklődni? – Ennek kettős oka van. Kandidátusi értekezésemet a reformkori Magyarország országgyűlési oktatáspolitikai vitaanyagából írtam. A tervem az volt, hogy a korabeli művelődéspolitikáról is írjak. Ennek a forrása az, hogy az egyetemi szakdolgozatom Eötvös József könyvtáráról készült. Én őt a legnagyobb magyar gondolkodónak tartom. Eötvös életműve három kisebb periódust (reformkor, az önkényuralom kora és a dualizmus legeleje) fog át. Így jutottam el a művelődés- és oktatástörténetig.
Az értekezés megírása közben foglalkoztam az erdélyi vonatkozásokkal is, bár a forrásanyag nem teljesen ugyanaz. Úgy döntöttem, ha már a magyar országgyűlések vonatkozásában ezt a nagy munkát elvégeztem, lássuk, mi történt a korabeli Erdélyben, amelyről a magyar diétákon rengeteg szó esett, mint a testvérhazáról. Eldöntöttem, hogy az erdélyi reformországgyűlések művelődéspolitikai anyagát fogom feldolgozni. Előtte írtam egy forráskiadványt a magyar diéták színházpolitikai anyagáról, s a párját elkészítettem Erdélyre is.
Az oktatási irányt illetően: 1991-ben az RMDSZ kezdeményezésére az Országos Széchényi Könyvtár felkért egy kolléganőt és engem, hogy a székelyföldi magyar könyvtárosok számára továbbképző tanfolyamot tartsunk. Ő könyvtári feldolgozásból, én tájékoztatásból. Rám azért esett a választás, mert Debrecenben már folyt a könyvtárosképzés. Egy tanfolyam volt Székelyudvarhelyen, nagyon jól éreztük magunkat. Háromszor voltunk ott, négy-négy napot. Ez egy hazai tanfolyam időtartama volt, három részre lebontva. Természetesen széjjelnéztünk Székelyföldön is. Ezenkívül, mint említette, Szabó Károly életművéről is közöltem.
– Jelenleg mivel foglalkozik?
– Óradíjasként oktatok. Nagy munkában vagyok, a szülőfalum történetének egyik szakaszát írom: a szülőhelyem a ’30-as évektől a ’60-as évekig, a termelőszövetkezet megszervezéséig szoros kapcsolatban állt a magyar szellemi élet sajátos csoportjával, a népi írókkal. Ez a kapcsolat feltáratlan, a forrásanyaga meglehetősen nagy, csak szórt. Ezen csoportnak tagja volt apósom, akinek sok levele és újságcikke maradt fenn. Sajnos egészségügyi okokból erősen vissza kellett fognom a munkát – nagy álmom lenne ezt befejezni.


Bényei Miklós történész, művelődéstörténész, könyvtáros. 1943-ban született Tiszaladányban. Tokajban éretségizett (1961), egyetemi tanulmányait az Eötvös Lóránd Tudományegyetemen végezte (1961–1966). 1966-tól 2005-ös nyugdíjazásáig a Hajdú-Bihar Megyei Könyvtárban dolgozott, 1996 és 2005 között az intézmény helyettes igazgatója volt. 1989 óta oktat a debreceni egyetemen, ahol az informatikus könyvtáros szakirány beindításában részt vett. Egerben és Nyíregyházán is tanított. Egyetemi doktor (1969), a történettudomány kandidátusa (1989), a Magyar Tudományos Akadémia doktora (2008). Főbb kitüntetései: Szinnyei József-díj (1998), a Hajdú-Bihar Megyei Önkormányzat Bocskai István-díja (2005), Széchényi Ferenc-díj (2009).