.svg)
Vida Gábor marosvásárhelyi írót látta vendégül szerda este a sepsiszentgyörgyi Tein Teaház. A szerzővel Tamás Dénes író beszélgetett idén megjelent, Déry Tibor-díjjal jutalmazott könyvéről, az Egy dadogás története című regényről.
A regényt méltatva Tamás Dénes már a beszélgetés elején kiemelte, hogy egy nagyon bátor és fontos könyvről van szó, hiszen az Egy dadogás története azzal szembesít minket, ahogyan saját magunkról, saját erdélyiségünkről gondolkodunk. Pár kérdés erejéig Vida Gábor előző, Ahol az ő lelke című regényéről esett szó, nem véletlenül, hiszen a szerző már abban is egy Erdély-regényt szeretett volna megírni, mint ahogy bizonyos értelemben a jelenlegi könyve is az. Legalábbis egy ahhoz kapcsolódó családtörténet, önéletrajz, vagy valami, ami a nagy Erdély-regény kellene legyen, de valahogy mégsem az. Ezen a ponton pedig óhatatlanul felmerül a kérdés, hogy milyen kellene legyen a nagy Erdély-regény és egyáltalán meg lehet-e írni. Nagy regényt lehet írni, az egy szakma, tudjuk meg Vidától, sőt Erdély-regényt is írtak már sokan, elég ha a Tamási Áron, Tamási Gáspár, Cziriák Gergely könyveire gondolunk, de a nagy Erdély-regény valami olyasmi kellene legyen, amiben egy adott korszakról minden elhangzik, azaz egy totális mű. Hogy miért nem lett végül az Egy dadogás története ez a nagyregény? Azért, tudjuk meg a szerzőtől, mert ráébredt, hogy őt tulajdonképpen olyan filozófiai problémák, paradoxonok, karakterek foglalkoztatják, amelyek a családtörténetében merülnek fel, így magától adódott a feladat, hogy akkor ezt kell megírni.
Miért lehet mégis érdekes egy hatvanas években született, félig alföldi magyar, félig székely, és a két helyszín között ide-oda hányódó dadogó fiú története? Talán azért, mert az ő története nem csupán az ő története, az ő problémái nemcsak az ő problémái, hanem generációk óta át- meg átadódó, paradoxonokkal és traumákkal teli történetek. Gondolkodásmódok és életformák imprintjei, amelyeket valahol mindannyian megörökölünk, akik itt születtünk. A XX. századi székely faluban például mindenki fél az apjától, mert félni kell, valahol mindenki családjában ott az alkoholizmus, az öngyilkosság, a nyers erőszak és a léleknyomorító bigott vallásos attitűd, nem beszélve a súlyos kommunikációs problémákról és a tabusításokról, amelyek számos erdélyi, de legalábbis székely család életét megmérgezték és talán a mai napig mérgezik. De nem kell ezen nagyon elcsodálkoznunk, véli az író, hiszen ha megnézzük ezt a képletet nagyban, azt látjuk, hogy 1848 óta egyéb sincs a magyar politikai és közgondolkodásban mint ellentmondás ellentmondás hátán. Mindig van egy ideológia arról, hogy kik vagyunk mi, ami egy elbeszélés, és mindig van egy valóság, ami ezzel szemben áll. Székely-magyar kultúrkörnyezetben pedig ez a kettő valahogy sohasem fedi egymást. Nekünk valahogy nem sikerül ezt a kettőt szembesíteni.
Az est során szó került még a kommunizmus áldatlan hatásairól, az erdélyi polgári kultúra felszámolásáról, a magyar tanulás veszélyeiről, a diákéletről és a dadogásról, a legmarkánsabb benyomása azonban az embernek mégiscsak az maradt, ami egyébként a könyv olvasása során is, hogy ezek a történetek, karakterek, gondolkodásmódok, tájak és tapasztalatok valahol nagyon, sőt túlságosan is ismerősek.
A képeket Toró Attila készítette.
