Történelmi sors és történelmi feladat. Magyarok kisebbségben

Farkas Ildikó munkája

Ismeret és tapasztalat

Sohasem éltem át a kisebbségi sors kihívásait és megpróbáltatásait, igaz, életem nagy részében hazám közéletében érezhettem magam kisebbségben (vagyis inkább egy némaságra ítélt többséghez tartozónak), hiszen ifjúkoromtól egészen ötvenöt esztendős koromig olyan politikai rendszerben kényszerültem élni, amely mindig idegen (és nem egyszer ellenséges) volt számomra és igazából csak az 1989-es történelmi változások után érezhettem teljes jogú polgárnak magamat. A kisebbségi sors mibenlétéről azonban vannak ismereteim, minthogy munkám nagy része a kisebbségi, mindenekelőtt az erdélyi magyar irodalom történetével és jelenkori életével hozott szoros kapcsolatba, és ha gondolatban összerakom azokat a hónapokat, amelyeket személyesen is a kisebbségi magyarok között töltöttem, valószínűleg egy esztendőnél jóval több időről kellene számot adnom. Kolozsvár, Nagyvárad, Marosvásárhely, Pozsony, Kassa, Szabadka, Újvidék, Beregszász és Ungvár ugyanolyan része lett az életemnek, mint Budapest, Szeged, Pécs és Debrecen. Ismerem ezeket a városokat, számtalan barátom, ismerősöm él falaik között (vagy nyugszik már temetőikben), és nem hiszem, hogy zavarba jönnék, ha valami varázslat folytán egy éjszaka közepén kellene útirányt keresnem a jól ismert utcákon, az ismerős épületek között.
A kisebbségi sors kihívásait és tapasztalatait mindazonáltal csupán baráti beszámolókból és könyvekből, irodalmi, történelmi, szociológiai művekből ismerem. Elég jól ismerem, és számomra kitüntető volt az, ha egy kolozsvári, székelyudvarhelyi, kassai újonnan megismert polgár megkérdezte tőlem, hogy ugye, te is erdélyi vagy felvidéki vagy. Egyik sem vagyok, csak éppen ismerem valamennyire a kisebbségi helyzet politikai, kulturális, emberi következményeit: a szépirodalomból, a történelem- és társadalomtudományi beszámolókból és persze közvetlen élmények nyomán. Kisebbségiként élni sohasem lehetett gondtalanul, és ez a trianoni békeszerződés után kisebbségi sorsba került magyarok számára nem egyszerűen gondokat, hanem gyötrelmeket, mindennapi megpróbáltatásokat és nem egy alkalommal a hűség próbáit jelentette. Egész könyvtárat lehet összeállítani azokból az erdélyi, felvidéki, kárpátaljai, vajdasági magyar irodalmi és publicisztikai művekből, amelyek a kisebbségi sors súlyos következményeiről, keserves tapasztalatairól számolnak be. Az erdélyi Tamási Áron, Sütő András, a felvidéki Fábry Zoltán és Dobos László, a kárpátaljai Kovács Vilmos, a vajdasági Herceg János és Gion Nándor műveire hivatkozhatom. A kisebbségi helyzetben élő magyarság életéről, megpróbáltatásairól, törekvéseiről valóban egy nagyobb könyvtárat megtöltő irodalom ad képet, talán javasolhatom is, hogy a leginkább jellegzetes és informatív írásokból egyszer össze kellene állítani egy szöveggyűjteményt.

Magunk revíziója

Kisebbségben élni: egyszerre volt keserves tapasztalat és morális emelkedettséget kívánó kihívás. Talán elegendő, ha a neves erdélyi íróra és református egyházi személyiségre: Makkai Sándorra hivatkozom. Két beszédes és úgyszólván az egymással vitatkozó közösségi életstratégiákat szimbolizáló személyes publicisztikai írására gondolok. Az első a kisebbségi sors elviselésének erkölcsi méltóságáról, a második ennek a sorsnak az elviselhetetlenségéről beszél. Az 1931-es Magunk revíziója című előadásában az erdélyi magyar református egyház püspöke arról a morális emelkedettségről beszélt, amelyet a kisebbségi léthelyzet megkövetel, amelyhez a kisebbségi közéletnek igazodnia kellene. Különben a teljes erdélyi magyar közéletnek és persze különösen az irodalomnak (olyan mesterekre gondolok, mint Bánffy Miklós, Kós Károly, Szentimrei Jenő, Kuncz Aladár, Tamási Áron és Nyírő József) az volt a meggyőződése, hogy a kisebbségi sorssal morális megtisztulásnak és emelkedettségnek kell együttjárnia – máskülönben ez a sors alig elviselhető.
Makkai Sándor szóbanforgó írásában először a nemzetiségi illúziókat, a világháború előtti korból átmentett „hamis tudatot” vetette el: „Tizenkét esztendei kisebbségi sors és élet immár elegendő kellett hogy legyen annak a kötelességnek a meglátására: az erdélyi magyarságnak revízió alá kell vennie életének alapvető kérdéseit. Az erdélyi magyarságnak számolnia kell a tényekkel, amelyek sorsdöntő hatalommal léptek az életébe. Az erdélyi magyarságnak, hogy életben maradhasson, az élet igazságára és ehhez az igazsághoz való engedelmes alkalmazkodásra van szüksége.” A nemzetiségi önvizsgálatnak, a püspök meggyőződése szerint, éppen ennek következtében a történelmi valóságból kell kiindulnia. „Mi – folytatódott Makkai gondolatmenete – Románia polgáraivá lettünk; ennek az országnak törvényei és törvényes rendje a mi életünk meghatározója lett. Mi ennek a rendnek a kereteiben, ezekbe beilleszkedve kell hogy magyarságunkat megtartsuk, nem mások ellen, hanem a magunk öröklött lelki és szellemi egyéniségének békés és munkás érvényesítése érdekében.” Ezek a közösségi érdekek teszik szükségessé a nemzetiségi önvizsgálatot és önrevíziót. Makkai szerint az erdélyi (romániai) magyarságnak felül kell vizsgálnia a múltról vallott felfogását és el kell vetnie örökölt illúzióit, a közösségi tudatnak meg kell újulnia, a romantikus szemléletet kritikai szemléletnek kell felváltania.
A nemzetiségi egységet, ugyancsak Makkai meggyőződése értelmében a gondolkodás és az érzés egységére kell alapozni, vagyis azt az intézményes közösséget, amelyet korábban az állam, a jog és a politika fogott össze, a kulturális és erkölcsi erők kohéziójában születő „lelki nemzetnek” kell felváltania. „Ez a lelki nemzet – állapította meg Makkai – konkretizálódik számunkra a magyar múlt nagy személyiségeinek gondolkozásában, alkotásaiban, jellemében és a magyar szellem műveiben, a tudomány, irodalom, művészet, erkölcsi eszmények, életbölcsesség és szokás területén. Az így konkretizált nemzet lelki valóság, de valóság; élő, ható, formáló, nevelő hatalom. Együttesen egy sajátos lelkület, jellem és élet valósága, mely örökre egybefűzi azokat, akik ennek a Géniusznak szülöttei és neveltjei. Ez a lelki egység: közös gondolkozást, életfelfogást és életgyakorlatot teremt, melyet az anyanyelv egysége megörökít, kifejez, hirdet, véd és megerősít.”
Az, amit Makkai Sándor előbb idézett írásában kifejtett, az erdélyi magyar közéletben (és mindenekelőtt a kulturális életben, kivált az irodalom életében) példamutatóan érvényesült. Az az erdélyi magyar irodalom, amely a marosvécsi írótalálkozókon, az Erdélyi Helikon és a Pásztortűz című folyóiratokban, az Erdélyi Szépmíves Céh kiadványaiban megszületett, ehhez a nemes: a magyar tradíciókra támaszkodó, modern nemzeteszméhez és a huszadik század első felében (a magyar társadalomban és kultúrában is érvényesülő) modern protestáns és katolikus gondolkodáshoz igazodott. Kétségtelen, hogy annak az eszmeiségnek, amely az erdélyi magyarság közösségi helytállását (és megmaradását) segítette, Makkai Sándor volt az egyik megalapozója, mondhatnám így is: „ideológusa”. És persze mellette Kós Károly és Reményik Sándor, Kuncz Aladár és Ligeti Ernő, Nyírő József és Tamási Áron – az erdélyi magyar helytállás és az ezt támogató „erdélyi gondolat” (a transzilvánista „ideológia”) kialakítói és apostolai.

Nem lehet

Azonban szomorú módon az, ami Trianon után egy évtizeddel még mozgósító, mi több, lelkesítő szellemi erőként hatott, az a harmincas évek igen keserves kisebbségi tapasztalatai következtében jóformán elveszítette hatékonyságát és erejét. Az 1918–1919-es román megszállás és a trianoni tragédia után igen sokan tértek haza Budapestről erdélyi szülőföldjükre, hogy csak két sokatmondó nevet említsek: Kós Károly és Kuncz Aladár, azzal a nemes elhatározással, hogy bajba jutott népük segítségére legyenek. Ez a „repatriálás” a harmincas évekre szinte megszűnt, sőt visszájára fordult, mindenekelőtt a romániai kisebbségi politika kíméletlensége következtében. Ekkor telepedett át Magyarországra (korábban) Áprily Lajos, (később) Bartalis János – mindketten az erdélyi magyar irodalom „emblematikus” személyiségei voltak. És persze akkor is és a későbbiekben is igen sokan követték példájukat, az erdélyi magyar irodalom igen sok jeles alkotó egyénisége (közöttük Tamási Áron is) úgy érezte, hogy ha el akarja kerülni az üldöztetést, Magyarországon kell otthont keresnie. Áprily „repatriálása” annak idején valósággal sokkolta az erdélyi magyar közvéleményt, és talán még ennél is nagyobb elkeseredést okozott az, hogy 1936-ban Makkai Sándor is bejelentette, elhagyja szülőföldjét és Magyarországra költözik.
Az erdélyi református egyház távozó püspöke Nem lehet című írásában tárta fel áttelepülésének magyarázatát. A mostoha kisebbségi viszonyokat okolta mindenekelőtt: „nem tudom elképzelni – fejtette ki – a kisebbségi életnek semmiféle emberhez méltó elrendezését, mert magát a kisebbségi »kategóriát« tartom emberhez méltatlannak és lelkileg lehetetlennek”. „Nem azt jelenti ez – folytatta –, hogy a kisebbségi magyarság máról holnapra eltüntethető vagy beolvasztható lenne, hiszen szolgasorsban, lefokozott életformák között hosszú időkig el lehet tengődni, de nem lehet fejlődőképes nemzeti életet élni, ez pedig az új Európában annyit jelent, hogy nem lehet embernek lenni. […] Az a tény, hogy az illető ország közügyeiből a kisebbségi kiszoríttatik, önmagában nézve talán nem jelentene veszteséget, de ennek szükségszerű következménye lesz az, hogy a maga életének közügye elszürkül, saját belső társadalmában keletkeznek, önhibáján kívül, lekicsinyített szempontok és kicsinyes érdekellentétek. Az összeszorított élet fülledtségében az ítélkezési és értékelési szempontok lassan eltörpülnek.” E szorongató gondok láttán vonta le végső következtetését: „A kisebbségi sors nem politikai lehetetlenség, vagy legalábbis nemcsak az, hanem erkölcsi lehetetlenség.”
Nem kívánom itt ismertetni azt az igen keserű érzéseket is kifejezésre juttató visszhangot, amely Makkai Sándor bejelentését követte. A többi között Reményik Sándor és Tamási Áron is kifejtette véleményét, az utóbbi vélekedésből szeretnék idézni, minthogy miközben Tamási Áron megrovó hangon beszél barátjának és eszmetársának szomorú döntéséről, megérteni is próbálja, és főként figyelmeztető jelnek látja, amely arra int, hogy a szülőföld iránt szilárdabb elkötelezettséget kell kialakítani. A következőkben idézem Tamási Áron szövegét: „Makkai »Nem lehet« c. cikke is, mely hasznos hullámokat vert, nem azért volt elhibázott, mintha az emberi eszmény szempontjából nem lett volna igaza. Elhibázott volt azért, mert egyéni hangulat és közülünk kiemelkedett idegállapot szülte. Egyéni hang volt, aminthogy távozása is egyéni cselekedet volt. Egyiket sem töltötte meg, a maga törvényszerű és földízű elemi erejével, a közösségi életösztön.”
Ezt követve az erdélyi magyar életösztön fenntartásának és megerősítésének fontosságára figyelmeztetett, majd, ahogy írta, ez a hagyományos életösztön „megjelöli a tetőt, amely alatt mindnyájunknak meg kell húzódnunk. Nem csillagos ég ez a tető, hanem ezeresztendős magyar boltozat, mely viharral és villámokkal éppen úgy teli volt sokszor, mint szivárvánnyal. Ne mondják, hogy kevesen vagyunk, mert élőkben is érték és erő az a tömeg, amely nyelvben és érzésben magyarnak vallja ezen a földön magát. De a halottaink, akik e földön bárhogyan éltek és bármiért éltek: azok is mind bennünk és közöttünk vannak! Jó érezni és az érzés bizonyosságán tudni, hogy mindnyájan egyek vagyunk ebben a vezérlő gondolatban. S ha érezzük és valljuk ezt, abban a pillanatban hűségre kötelez közösségi életünkkel szemben, s hűségre kötelez történelmünkre vonatkozólag s mindazokat illetőleg, akik ezen a földön az anyanyelv szent jogáért és a népek építő békességéért küzdöttek.

Távozás és maradás

Hosszasan idéztem Tamási Áront, ahogy az előbbiekben Makkai Sándort is, tulajdonképpen annak illusztrálására, hogy a távozásnak és a maradásnak egyaránt voltak (és vannak) indítékai és morális, de talán leginkább személyes érvei. (Hasonló helyzetekkel találkoztam az ötvenhatos forradalom leverése után, midőn egyetemi kollégáim és személyes barátaim közül igen sokan választották az emigrációt, vagy Erdélyben a romániai diktatúra utolsó évtizedében, midőn számos magyar író költözött át Magyarországra. 1956 végén nekem is át kellett élnem a távozás és az itthon-maradás dilemmáját, életemnek egy keserves időszaka volt ez, végül is maradtam, és csak időnként bántam meg döntésemet.) Mindenesetre az a dilemma, amellyel a harmincas évek végén Makkai Sándornak és a későbbiekben: 1944-ben ugyancsak Budapestre áttelepülő Tamási Áronnak meg kellett küzdenie, a magyar történelem régi emberi, morális konfliktusai közé tartozik. Számos erdélyi barátom van, aki ebben a dilemmában a harmincas évek végének Tamási Áronja mellett, végül a negyvenes évek közepének Tamási Áronja mellett sorakozott fel.
Ebben a kérdésben, mi, magyarországiak, véleményem szerint, nem dönthetünk, azt azonban mindenképpen ki szeretném mondani, hogy irodalmunk, meggyőződésem szerint, határozottabb felelősségtudattal szolgálta a magyarság érdekeit, mint a mindenkori politikai vezetés, amely hol a maga teljességgel megalapozatlan vágyainak, hol magát idegen nagyhatalmak érdekeinek alárendelve irányította az ország és a nemzet sorsát – nem egy alkalommal a végzetes tragédiák felé.

(Előadás a Tokaji Írótáborban 2015. augusztus 13-án.)