.svg)
Remus Irimescu: A világ közepe
Az évfordulók, mint ez is, hogy immáron huszonöt éves lett a Helikon, okot adnak az ünneplésre, hiszen az elmúlt negyed évszázad alatt többször is előfordult: komoly veszélyek fenyegették a folyóiratot. Szerencsére a Helikon mitikus csúcsa éppen elég magas volt ahhoz, hogy a hétköznapok hullámai ne tudják elborítani. Mindig akadt aranytartalék, ami a folyóiratot megtartotta és előre vitte – és ez nem volt más, mint maga az irodalom, ami túl minden ünnepélyességen, azért jön létre, hogy széttekinthessünk magaslatairól, tágas síkjairól. Mert az irodalom erősebb tekintettel bír, mint bármilyen 21. századi űrbetekintő távcső, nem csupán az elmúlt évezredekben megtett szellemi utazások helyszíneire világít rá, de képes felfedni, legalábbis részben, az eljövendő éveket, századokat is, például azzal, hogy tudatosan felvállalja: a mindig holnapi, örökkön ismétlődő lapzárták utáni olvasónak kíván szólni.
Az ünneplés, az ünnep arról is szól, hogy összegzünk, megszemléljük a számunkra adott tájat, és látható, hogy a lap olyan sajátos, jól felismerhető irodalmi teret hozott létre, amelytől nem lehet eltekinteni. Nem csupán azért, mert indulása óta kiemelt célja volt az ifjak, a tizenöt és huszonöt év közötti ifjak, a pályakezdők támogatása, de annak okán is, hogy a múltról sem kívánt megfeledkezni soha. Talán éppen ezzel magyarázható, hogy ami korábban egy időre háttérbe szorult – a társművészetekre való hangsúlyos odafigyelés –, ismét fontos részévé vált folyóiratunknak, mert olyan időket élünk, amikor a kultúra különböző szférái számára egyre égetőbb kérdés, hogy egymásra odafigyelve rendezzük sorainkat a mai, egyre inkább a képi beszédmódra figyelő világban, nyomtatott és virtuális terekben egyaránt.
Fontos tehát szólni arról, hogy a lap indulásakor az alapító főszerkesztő Szilágyi István mellett önmagáért beszélt a szerkesztőségi névsor: Király László, Sigmond István, K. Jakab Antal, Mózes Attila, Lászlóffy Aladár, Szabó Gyula, Egyed Emese, Molnos Lajos – és Fekete Vincéről sem feledkezhetünk meg, aki 1993-tól több mint egy évtizeden át irányította az ifjakat felkaroló Serény Múmiát. És szólni kell a negyed évszázad alatt közölt szerzők százairól is, bár terjedelmi okokból nem sorolhatjuk fel valamennyit...
A Helikon elsősorban a fentebb említetteknek és a jelenleg tevékenykedő szerkesztői és szerzői csapatnak, no meg az Olvasók Birodalmának és más intézmények hathatós támogatásának köszönhetően vált azzá a folyóirattá, amit nyugodt szívvel vehet kézbe, pörgethet világhálós terekben a mindenkori irodalomkedvelő.
Ezért történhet meg, hogy ha az évszázadokba tördelt magyar irodalom egyetlen, jól körvonalazódó folyóiratcímlapként jelenik meg szemünk előtt, akkor a kolozsvári Helikon is fontos szóként, gyűjtőfogalomként bukkanhat fel rajta, miközben a címlap mögött nem rejlik más, csupán a jövendő.
