.svg)
Egy diktatúrában az is abszurd, ami nem. Itt van például egy emlék Láng Gusztáv tanár úrról, a huszadik századi magyar irodalom neves professzoráról. A hetvenes években Iași-ból, vagyis Jászvásárról utaztunk haza négyen. Láng Gusztáv és Kozma Dezső Kolozsvárra, Horváth Pál Besztercére, én Marosvásárhelyre. Két egyetemi, egy középiskolai tanár és az Igaz Szó fiatal szerkesztője. Ha itt abbahagynám az elbeszélést, nehezen megfejthető titok maradna, hogy mit kerestünk mi együtt Moldvában. Megmagyarázom persze, de egyelőre hadd folytassam a történetet. Ültünk tehát a vonatfülkében, és pókereztünk szinte egész úton. Szégyenszemre addig én nem tudtam pókerezni. Csak hatvanhatozni, de az más. Nem is irigyeltem a pókert senkitől, legfeljebb a bridzset Ottliktól, de azt sem nagyon. Láng Gusztávot is bridzsezőnek képzeltem volna, nem pókerezőnek. Csak abban tévedtem, hogy ő mindenhez értett, amiben rendet kellett tenni. Amit ki kellett találni. Amit meg kellett fejteni. Amit össze kellett illeszteni. Úgy elemzett verset, mint egy órásmester. Úgy kártyázott, mint egy lánglelkű poéta. Mondhatta volna ő is: humani nihil a me alienum puto. Ott a vonaton is micsoda képtelenség, hogy négy magyar irodalmár átszeli a Keleti-Kárpátokat pókerezve. Láng tanár úr, vagyis akkor már Guszti nekem is, vállalta az okításomat. Született pedagógusként tíz perc alatt pókerképessé tett engem. Nem pénzben játszottunk, de ez most mindegy. Különben is amilyen gyorsan megtanultam, olyan hamar el is felejtettem. Olyan volt az a vonatút, mint egy cseh groteszk. Például a Sörgyári capriccio? Vagy inkább a Szigorúan ellenőrzött vonatok? Ki tudhatná? Hadd áruljam el végre, magyar irodalmi tantárgyversenyről jöttünk, ők zsűritagok voltak, én az Igaz Szó különdíjait ítéltem oda évfolyamonként egy-egy ígéretes írópalántának. Akkoriban ugyanott kellett az országos magyar irodalmi tantárgyversenyt is megszervezni, ahol a románt. Így kerültünk Iași-ba. Egy ilyen vonatutat pókerrel lehet átvészelni. Hát a zsarnokságot? Talán szakértelemmel. Mert pókert is tanultam ugyan tíz percig Láng Gusztávtól, de ez csak játék volt nyilván. Ami viszont hosszan tartó és halálosan komoly: a szakma szeretete. A szakma becsülete. Ebben nem volt kompromisszum. Amit csinált, végtelenül pontosan csinálta. Huszadik századi magyar irodalmat tanított nekünk az egyetemen, főképpen a nyugatosokat, Adytól vagy Babitstól Radnóti Miklósig, és kevés tanárt láttam azóta is, aki annyira élvezte volna a szakmáját, mint ő. Megtanultuk tőle, hogyan kell szétszedni és összerakni egy verset. Úgy emlékszem, gourmand, jobban mondva gourmet volt a szó szoros értelmében is, de szöveget is úgy elemzett, olyan beleérzéssel, mint aki azt ízlelgeti folyton, hogy mennyi a fűszer benne, és eleget hagyta-e a költő a tűzön, esetleg nem égette-e oda. Máig magam előtt látom, ahogy ült a katedránál, és előkóstolta nekünk a verset, már sokadszor természetesen, és mégis a felfedezés örömével.
A legtöbb szatmári író valamilyen bensőséges viszonyban van a nyelvvel, talán azért, mert irodalmi nyelvünk megalapozója, Károli Gáspár is szatmári volt. Akárcsak később Kölcsey, majd Dsida Jenő, Szilágyi Domokos, Páskándi Géza, Kovács András Ferenc. Így vagy úgy csupa nyelvművész. Mint ahogy Láng Gusztáv is csak hozzájuk mérhető nagyság. Számára az irodalomtörténet úgy volt tudomány, hogy csakis ihlettel és empátiával nyúlt hozzá. Látszólag pókerarccal elemzett verset, néha kissé felhangosítva ugyan egy-egy mondatot, de nem a hagyományos magyartanári érzelmesség, hanem az igazi szakértelem iránti elkötelezettség, a tudás lelkesültsége jellemezte. Általában szívesen rangsoroljuk íróinkat, valahogy így: nagy, nagyobb, legnagyobb. Aztán utólag kiderül, hogy igazunk volt-e. Nos, biztos vagyok benne, hogy Láng Gusztáv kiemelkedő irodalomtörténésze és irodalomkritikusa volt a huszadik századi Erdély irodalmának és egyúttal az egész magyar irodalomnak. Az egykori Kántor–Láng egyetemista koromtól, a hetvenes évektől máig irányadó mű, azóta is úgy korszakoljuk az 1945 és 1970 közt született irodalmat, ahogy azt Kántor Lajos és Láng Gusztáv meghatározta. Sőt, az azutáni időszakot is az általuk alkalmazott szempontokhoz igazodva tagoljuk mindmáig. Ők maguk is ezt folytatták későbbi, rapszodikusabb, de ugyanolyan dús, immár száz esztendőt átfogó közös munkájukban, az 1918-tól kezdődő erdélyi magyar különlétet felleltározó Száz év kalandban. Meg aztán elsősorban Láng Gusztávnak köszönhető az is, hogy a sokáig árnyékban maradt Dsida-életmű lassan-lassan bekerült a magyarországi irodalmi vérkeringésbe.
Valamikor a nyolcvanas évek legelején megkeresett Marosvásárhelyen. Moldvai utazásunk után egy-két évvel lehetett ez. Egy beszélgetés erejéig inkább Láng tanár úr volt ismét, nem csak úgy egyszerűen Guszti. Amikor 1974-ben befejeztem az egyetemet, minden vágyam az volt, hogy Kolozsváron maradhassak. Akár egy szerkesztőségben, akár az egyetemen. Igazán el tudtam volna képzelni magamat Láng Gusztávék kollégájaként. Micsoda tanári kar volt az! Láng Gusztáv, Rohonyi Zoltán, Antal Árpád, Sőni Pál, Cs. Gyimesi Éva és a többiek. Csupa kiváló irodalomtörténész. A nyelvészeket most nem is említem. Nos, marasztaltak is, és én is szívesen lettem volna tanársegéd valamelyikük mellett. Nem jött össze, mert spórlás ürügyén akkor már egy ideje nem engedték betölteni az üres állásokat az egyetemeken, sem Kolozsváron, sem máshol az országban. Aztán eljött hozzám Láng Gusztáv, hogy végre jóváhagytak egy tanársegédi állást, és ők a tanszéken engem akarnának, vállaljam el. Szerkesztő voltam az Igaz Szónál, napi feszültségben amiatt, hogy abban az időben egy irodalmi folyóirat sem lehetett politikamentes. Szóval fel-felmerült bennem a pályamódosítás. Mégis visszautasítottam az ajánlatot, hiszen mindent elölről kellett volna kezdenünk, lakás nélkül, két gyermekkel ezt nem vállalhattuk. Sokszor eszembe jutott később, hogy vajon merre kanyarodott volna az életem, ha elfogadom. Még az is felötlött bennem, nem járultam-e én is hozzá ezzel a visszautasítással egy milliméternyit vagy milligrammnyit, hogy Láng Gusztáv kitelepült Magyarországra, mert itt már nem látott jövőt. Haragudtam is rá, de éppen ezért talán nem akkora indulattal, mint másokra, hiszen közelről láthattam, hogyan kereste az utódokat. Nem csak engem, ne értse félre senki, másokat is. Meg ma már azt is tudom, úgy ment el, hogy itt maradt mégis. Szerette Dsidát továbbra is, egész Erdélyt szerette, és különös módon transzilvanista volt mindvégig, Pannóniában is. 1992-ben, amikor már csak vendégtanárként járt haza, megjelent még egy közös tankönyvünk az erdélyi XI. osztályok számára: Huszadik századi magyar irodalom. A zömét én írtam, de az ő szövegelemzéseivel lett valóban „kaland” az a könyv is. Ízig-vérig erdélyi irodalomtörténész maradt, ismétlem, a legjobbak közül való. Szakmai igényességére ma is nagy szükség lenne. Ha nem vigyázunk, hamarosan az irodalom vagy a művészet is a politika szolgálólányává lesz. Pedig a politikának csakis úgy lehetne köze az irodalomhoz, ahogy ezt a kettőt Láng Gusztáv a Száz év kalandban a transzilvanizmusról szólva összekapcsolja. Ilyenkor derül ki, hogy némiképpen meglepően, magának Erdélynek is van nála receptje, nem csak a versnek, és ő ezt a receptet is precízen megfogalmazza:
„Természetesen külön erdélyi irodalomról egészen Trianonig nem beszélhetünk – illetve nem beszél ilyenről az irodalomtörténet-írás. Holott talán kellene. Nekem mindig Mikes Kelemen példája jut az eszembe, akinek a honvágy sohasem Magyarországot, hanem Erdélyt juttatta eszébe, s amikor Rákóczi halála után végleg levetette a franciás udvari öltözéket, melyet fejedelme iránti szeretetből viselt, »székely viseletet« öltött – aligha különbözött ez a magyar nemesi viselettől, de ő (szíve identitása szerint) székelynek érezte. S vajon Leveleskönyvének korához képest bámulatos modernsége nem abból adódik-e, hogy az erdélyi regionális köznyelv korábban és gazdagabban alakult ki, mint a magyar nyelvterület más régióinak nyelve? De mehetünk messzebbre is az időben; Pázmány Péter magyarsága is partiumi magyarság (s családjának eredeti hite szerint református). Heltai Gáspár munkáiban vajon nem fedezhetők-e fel erdélyi vonások, kétnyelvűségének (a latinnal három) ízei például? Érdekes volna ezt vizsgálni, s nem az erdélyi emlékírókra szorítkozni e tekintetben.”
Mellesleg nem csupán műelemzést, nem is csak pókert, hanem sakkot is tanulhattam volna Láng Gusztávtól. Rémlik, hogy versenyekre is járt, és egészen sakkmesteri rangig vitte. Annyi biztos, hogy képes volt fejben végigjátszani egy partit. Néha beleborzongtam, amikor ez szóba került köztünk, hiszen börtönlakókról mesélik, hogy így tették elviselhetővé az életüket. Cella? Vonatfülke? Erdély? Kelet-Közép-Európa? Mindegy. Mi megúsztuk, de errefelé nem árt megtanulni fejben sakkozni. Ő tudta ezt. Nyugodj békében, tanár úr!
