.svg)
Beköszöntött az április, hull a hó, a költészet napja elmúlt, de nem ezért nem akarok a költészetről semmit se mondani. Ezzel máris mondtam róla valamit, kár a gőzért, tehát: április, hull a hó, a költészet napja elmúlt, de akarni tényleg semmit nem akarok a költészettől. Ahogyan ő sem tőlem, ma reggel két párhuzamos világban ébredtünk, szám íze csapvíz – az övé, mint a hányás.
Szóval nem indulunk nagy esélyekkel a mának, nem látni motorbiciklit, sárkányrepülőt. Ebben a borzasztó felállásban – melyben többes számban kell beszélnem két párhuzamos világ lakójáról (jaj, ez már egyes szám harmadik személy!) – csak borzasztóan nagyotmondó következtetésekre juthatunk. Ezért most elengedem ezt a szavakból rögtönzött kezet és átmegyek a zebrán, búcsút intve minden veszélynek, amit a költészettel való párhuzamoskodás (okoskodás) rejthet.
Délután már a hátsó ablaknál ülök, tárva-nyitva – nem lehet elégszer mondani. Hó, konyak, hideg. Egyetlen szóra kéne korlátozni minden mondatot, kijátszani ezt a kacifántos magyar nyelvet. Kovácsok járnak a fejemben, lehetetlenül izzó vassal markukban. Hó, konyak, robogás egy másik századba. Naplót vezetni olyan, mint kávét önteni üres, fehér lapokra. Intellektuális köröket szaladni: lihegni egy futópadon. Képzeletbeli izzadságcseppekkel telik meg a fülkagylóm.
Zenélni kéne. Inkább zenélni kéne, ismertem egy hegedűművészt, aki sosem dühödött fel, csak egy láthatatlan vonóval hadonászott, ha ostobaságot vagy hazugságot mondtak a kocsmaasztalnál. Halálát egy ló okozta, akire megpróbálta vonójáról a szőrt pillanatragasztóval visszailleszteni. Leguggolt, a csődőr dús farkát tapogatta, mire az hátsó lábával telibekapta a hegedűművész homlokát. Hát ilyenek ezek a paták. Úgy érzem, általában a költészet is ilyen, éppen ezért nem akarok tőle semmit ma. Ha pedig őszinte szeretnék lenni: én vagyok olyan, mint azok a paták, és nem akarom, hogy bármi is megközelítsen.
A történet ellenére, ami lehet, hogy merő hazugság, azt mondom, vagyis mindennek ellenére azt gondolom: zenélni kéne. Hallgatom az Ágy asztal tévé című albumot. Kispál András, mintha a gitárjátékod a jövőt jósolná. Összegyűrődő alumíniumpapír – így nézne ki a te játékod, megsemmisülnek sorsok, tehát bármi megtörténhet. Tudom, hogy valamit direkt elrontasz. Zsebre dugott kézzel cáfolunk mítoszokat.
