Tanácstalanság

A sors úgy hozta, hogy a Hársfa utcában egyáltalán nem nőttek hársak. Ahol mi laktunk, a 9-es számú panelház elkerített udvarán például két tiszafa és egy megtermett bodza állt, az udvar felújításához pedig sajnos ezeket is ki kellett vágni.

Nyár volt. Horvát Pista, a lakóbizottsági elnökünk egyenként rázta ki a kövér dongókat a bodzavirágok közül, mielőtt konténerbe dobta volna a lehasogatott ágakat. A dongók halkan döngve, csalódottságtól bódultan köröztek a feltúrt udvar fölött, amely most holdbéli tájra emlékeztetett, bár domborzatát nem kráterek meg sziklák, hanem dűnék és árkok tették ki, agyagos, földes homokja pedig okkersárga volt és lágy, mint ez az egész, árnyékban is harminchét fokon aszalódó június. E miatt a laza talaj miatt kellett a térköveknek a szokásosnál mélyebben megágyazni.

A panel lakóinak nyugtalanságáról talán a hőség tehetett. Egyszerűen nem találtuk a helyünket. Többen közülünk az udvaron lézengtek, a dűnék és árkak között tébláboltunk, hol az előttünk szétterülő redőzött talajra, hol az ásási szakasz vége felé tartó két munkásra sandítva. Odébb a Véber gyerekek két barátjukkal a szomszédból bekapcsolták a még üres betonkeverőt, azt játszva, hogy földönkívüli, csak végtagokból és egyetlen nagy szemből álló élőlény, amely üres pupillájával pásztáz bennünket, a dongókat, a kivitelezőket.

Ibike néni éppen elindult lefelé a negyedik emeletről, gyalog aprózva, mert az épületünkben nem volt lift. Egyik kezében egy tál kókuszos kockát, másikban egy kancsó jeges limonádét cipelt. A tányér minden egyes lépésnél aprót billent, a limonádé színe hullámot vetett, a néni pepita házipapucsa pedig slattyant a zoknis lábon.

– Csak le ne ejtsem. Csak le ne ejtsem – motyogta az orra alatt a néni, most is, mint mindig, valahányszor kókuszos kockát és limonádét vitt le valakinek az udvarra. A kockák a tányéron, a kancsóban, a néni papucsán táncot jártak, imbolyogtak, siklottak a levegőben, emelkedtek-süllyedtek.

Ibike néninek ma, kivételesen, a fogai is kocogtak a meghatározhatatlan eredetű rossz előérzettől. Emiatt a szokásosnál gyámoltalanabb hangon, már-már cincogva ismételgette:

– Csak le ne… Csak le ne…

Éppen kiért az udvarra, amikor az utolsó pár négyzetméteren dolgozó munkások megdermedtek. Vagy ha az egybeesés talán nem is volt tökéletes, ő volt közülünk az első, akinek feltűnt a két férfi döbbenete. Az addig idomtalan szorongás pedig hirtelen formát öltött benne, és Ibike néni megfürgült. Előbb egyik, majd másik papucsát hagyva maga mögött, mezítláb szaporázta. Az udvar végében, fejét lehajtva megállt a két férfi között. Most már hárman néztek maguk elé, oda, ahol az ásástól beszakadt a föld, az így megnyíló gödör alján pedig láthatóvá lett egy piros, aranyhímzéses fez és egy felsőtest. Dermedt bőre leginkább az évek során megfeketedett fára emlékeztetett, vagy karton bőrutánzatra, tévedésből elviselt, repedezett halottcipőre, amit egy óriás mondjuk egy letűnt korszakban, a letérkövezetlen udvarok idejében, éppen nálunk rúgott le. A bőrön néhány világos, szinte szőke szőrszál kunkorodott.

– Hát erről jól elfeledkeztünk – mondta Ibike néni, amikor végre magához tért. Eddigre már többen álltunk körülötte, és egyre csak jöttek, jöttek a tömbházból a lakók. – Drágám. Mintha aludna.

Az udvarunk rossz minőségű földjében alvó teremtmény Sámson volt. Sámson, aki nem akart a cirkuszban meghalni, így amint közeledni érezte a véget, megszökött, és elefántszokás szerint nekiindult lágyszárú növényeket keresni. Ibike néni, akkoriban még Ibolya talált rá iskolából hazamenet, amint teljes cirkuszi pompában, farkával elégedetten legyezve tépkedte a blokk mögött a pitypangot.

– Egy elefánt! Nézzétek, egy elefánt! – kiáltotta Ibolya, és a szenzáció hírére csakhamar az összes lakó az udvarra gyűlt.

– Megvan valakinek a cirkusz telefonszáma? – kérdezte egyikük.

– Minek? Hívjátok a rendőröket. Ők majd megoldják.

– Nem fogunk egy ártatlan állatra rendőrséget hívni!

– Hát ragadjuk meg és kísérjük haza.

– Nem sok haszna lesz már ebből a cirkusznak – Molnár bácsi a meglepetéstől hangosan szuszogó állat és a megszeppenten, némán sárgálló pitypangok láttán rögvest felmérte a helyzetet.

Ekkor csoda történt: a lakóközösség egy emberként a szökevény pártjára állt.

– Szegény kis öreg – mondta egy másik, az állatkertben afrikai elefántokhoz szokott lakó.

– A Palkovicsék garázsa úgyis üresen áll – vetette fel egy harmadik.

– Az isten is Sámsonnak teremtette – vélte Palkovics néni, Ibolya mamája. És az elefánton rajta ragadt a név.

Csak a Pap Magdi szülei nem szóltak semmit.

Idővel szinte mindenki megszerette az elefántot – de aki nem szerette, az is együttérzett vele, nem tudta ugyanis nem észrevenni a vastag bőrön a szigorú idomítás után maradt hegeket. A cirkuszi öltözetet természetesen azonnal levették róla, csak a fezt hagyták, ahhoz ugyanis ragaszkodni látszott. Szénájuk, amivel a garázs cementpadlóját felszórhatták volna, nem volt, de levittek a garázsba egy régi matracot és pár rongyot, ivóedénynek pedig egy lavórt. A garázs nem volt túl magas, de elefánthoz képest Sámson sem, ráadásul mindig kicsit megroggyanva állt, mert sajogtak az ízületei. Legtöbbször pedig egyébként is a fenekén ült, mint egy kutya, ormánya hegyével tapogatva dagadó térdeit.

Legfőképpen gyümölcspéppel etették, elsősorban Ibolya, aki úgy vélte, hogy mint felfedezője, a többi lakónál inkább felelős az állatért.

Bár először azt hitték, a cirkusz komolyan nyomozni fog utána, csak egyszer sétált végig az utcán egy rendőr. Mintha véletlenül jutott volna eszébe, úgy kérdezte, hogy láttak-e mostanában bármi különöset, és még Papék is, a leggyengébb láncszem, tisztességesen tagadtak.

Egyetlen kérdés nyugtalanított mindenkit: mi lesz, amikor Palkovicsék végül mégis beszereznek egy autót? Hiszen ha az elefántokat a rossz foguk meg az éhenhalás öli meg, akkor reszelt almán és őszibarackpürén tartva örökké élnek, nem igaz?

– Hát – bólintott Molnár bácsi –, ha csakugyan nem tudnak felejteni, akkor az örök életre vannak berendezkedve, bizony.

Ez elég ijesztően hangzott, a lakók nem tudták, nem vakmerőség-e együtt élni valakivel, aki halhatatlan. De Sámson nem sok vizet zavart. Jól evett, rengeteget pihent – a garázsban nappal is félhomály honolt –, ha megunta az üldögélést, fel-le járkált a hullámbádog falak között, néha pedig megállt a garázsablak előtt, ahol a színes üvegből hiányzott egy háromszögletű darab. Nézte az udvaron mozgó embereket, elmélkedett a látottakon, és természetesen mindent megjegyzett.

Aztán a várakozással ellentétben egy reggel, amikor Ibolya kihozta a reggelijét, már nem emelte fel ormányát üdvözlésképpen.

A temetéssel megvárták az éjjelt. A szomszédos tömbházakból rálátás nyílt az udvarra, jobbnak látták óvatosnak lenni. Hiába volt Sámson zömök, hiába voltak a lakók sokan, és hiába volt az udvar földje lágy, mégis órákba telt kiásni egy megfelelő méretű gödröt (amely, most kiderült, mégsem volt elég mély). Mielőtt megragadták volna a testet, Palkovics mama megsimogatta a szürke, ráncos homlokot. Aztán nekiveselkedtek. A csillagos ég hallgatagsága még sosem volt ilyen titokzatos, mint azon az éjszakán, amikor utolsó útjára cipelték az elefántot. Amikor a gödörből felhangzott a tompa puffanás, többen elsírták magukat. Ezek a könnyek nem kizárólag Sámsonnak szóltak: a lakóközösség büszke volt közösen végbevitt, titkos akciójára, a hőstettre, amely szolidárissá tette őket egymással, és fájlalta, hogy nincs tovább. Szűtsék és Palkovicsék még a tetemre dobtak egy-egy színes pokrócot, aztán egyesült erővel betemették.

– Most pedig kell vinni a múzeumba – jelentette ki Horvát Pista.

– Már mégis, mit csinálnának vele a múzeumban? – bátorodott fel Karcsi bácsi.

– Állatkertbe nem vihetjük, mert döglött.

– Gondolod, hogy a múzeum fogadná? – ez Andi volt, Ibike néni lánya. Az ő garázsuk előtt tátongott a gödör.

– Nem lehetne rábetonozni?

– Neked hogy esne, ha rád betonoznának?

– De hát eddig is fölötte jártak az autók.

– Mert elfelejtettük, hogy ott van. Az más.

– Fogalmunk sem volt róla.

– Engem egy kis beton igazán nem zavarna.

– Te a cirkuszból sem szöktél volna meg.

– Hálás típus vagyok, azért.

– Mégis mi a baj a múzeummal?

A kivitelezők időközben tapintatosan hazavonultak. Csak a szerszámokat hagyták hátra. A betonkeverő üresen forgott, ahogy a Véber gyerekek felejtették. Az egyre hosszabbra nyúló vitát Ibike néni kókuszos kockái strukturálták. Ibike néni minden érvre elgondolkodva bólintott. Ő múzeumpárti volt, Andi miatt, de nem szólt bele.

– Nem lehetne valahogy úgy csinálni, hogy a kecske meg a káposzta is megmaradjon? – csak nemrégtől laktam itt, nem éreztem, hogy igazán beleszólhatnék a kérdésbe, de lassan sötétedett, és biztosra vettem, ha a vitát lezárjuk, még mielőtt újra felkelne a nap, bármi lesz is a verdikt, az éj leple alatt valaki biztosan visszasettenkedik, lebetonozza Sámsont, múzeumba viszi, kiássa és elássa valahol máshol, vagy bármi hasonló. Emiatt léptem közbe. – Mondjuk, hagyjuk a fejét itt, a testét meg vigyük el a múzeumnak?

– Mit kezdjen a múzeum egy fél elefánttal? Így néz ki a sivatag hajója válltól lefele?

– Az a teve.

– Mi?

– A sivatag hajója. Az a teve.

Aztán Erőss Feri megette az utolsó kockát.

– És ha elhamvasztanánk? És szétszórnánk valahol, ahol otthonosan érzi magát? Gabi, ti jártok Thaiföldre.

– Nincs az az isten, hogy felvigyünk a repülőre egy urnányi elefántot – protestált a Véber papa.

– És ha visszatemetnénk? Csak ezt a pár négyzetmétert. Megtarthatnánk virágágyásnak. Az biztos tetszene neki.

– És én mit csináljak? Röpködjek át fölötte?

Azt hiszem, közben mások is rájöttek arra, amire én. Abszurdabbnál abszurdabb felvetések érkeztek Sámson jövőjét illetőleg. Csak ő nem sejtett semmit a kavarodásból, amelyet okozott. Félig kihantolva is békésen aludt az okkersárga göröngyök között.

– Drágám – fonta össze kezét ellágyulva Ibike néni. – Vajon mit álmodik?

– Mi már mindent megtettünk érte, amit lehetett – válaszolta Pap Magdi, a még élő leggyengébb láncszem.

A néni legyintett, és hazatipegett egy újabb kancsó limonádéért.

A betonkeverő, az idő kegyetlen kereke, a csak végtagokból és egy hatalmas szemből álló űrlény ezalatt üresen forgott a hátunk mögött. Forgatta a nagy semmit. Aztán egyszer csak megértette, hogy már eleget látott, mert ezek, vagyis mi, már sosem fogunk döntésre jutni, hogy bár a döntés állandó halogatása kompromisszumnak tűnhet, megoldásnak a kecskére és a káposztára is, ez tévedés, sőt átverés, a halogatás, az egy gyáva nem. Soha nem lesz itt már térkövezés, pocsékba megy a gyönyörű udvar terve, pedig a gyönyörű udvarhoz meg kell tanulni túllépni dolgokon, akár Sámsonon, az elefánthullán is. Tudni kell újrakezdeni, mert a beton és a térkő új életet ad az udvarnak. A betonkeverő ekkor súlyos döntésre jutott. Üres pupillája óriási, eltátott szájjá alakult. Fordult még kettőt-hármat, a levegőbe mart, és lendületből magába rántott mindent. Előbb a feltúrt udvart, az épületet a konyhában pakolgató Ibikével, velünk és a hullámbádog garázsokkal, aztán az egész Hársfa utcát, a várost, az országot, a kontinenst, a földet, legvégül az éjszakában csapongó baglyokat, denevéreket, a csillagos eget.

A világmindenség most iszonyatosan összepréselve forgott tovább a betonkeverőben. A fejünk fölött elektronfelhők világítottak és villámok cikáztak. Az áramló anyag középpontjában pedig Sámson elefánt anyukája várt bennünket, a Hársfa utca 9 lakóközösségét (Ibike néni kivételével, neki ugyanis nem sikerült kievickélni a tömbház romjai közül).

– Szívecskéim – tárta ki a mama két vaskos, tömpe karját. – Maguk olyan jó gyerekek. Hogyan háláljam meg mindazt, amit a kisfiamért tettek?

– Régen volt – legyintett Horvát Pista, aki ugyan túl fiatal volt ahhoz, hogy személyesen ismerje Sámsont, de lakóbizottsági elnökként minden jel szerint továbbra is képviselni akart minket. – Hát, talán igaz se volt.

– Mi, elefántok, sosem felejtünk – mosolygott Sámson mama. – Jöjjenek, egyenek legalább egy kis levest, attól erőre kapnak. Biztosan elfáradtak.

Akkor láttuk, hogy mögötte egy szépen megterített, hosszú étkezőasztal áll. Szóval leültünk. A forró leves meglepően jólesett, mert a betonkeverőben uralkodó, rettenetes hőség ellenére mindannyian vacogtunk. Csak Pap Magdi húzta az orrát.

– Megeszem a fejemet – súgta a jobbján ülő Véber mamának –, ha ezek nem az Ibike porcelánjai.

– Honnan ismeri maga ilyen jól az Ibike néni porcelánjait? – kérdezte Véber mama, a kanala mögé rejtett szájjal.

– Van szemem az ilyesmihez – suttogta most a balján ülő Karcsi bácsinak.

– Kínai tucatáru – felelte amaz.

Miután elbúcsúztunk Sámson elefánt anyukájától, Horvát Pista lecsippentett egy szál borostáján fennakadt cérnametéltet, szájába tette, nyelvháta és szájpadlása között pépesítette, majd nagyot sóhajtva így szólt: – Na, ez is megvolt. És mindannyian bólogattunk. Csak Pap Magdi ingatta szomorúan, Ibike néni porcelánjaira gondolva, a fejét.

‍