Több magányt

A ’89 után nagy lendületet vett irodalmi karrierjével, amit gúnyosan csak „elhíresedés”-nek nevezett, Kertész Imre nem nagyon tudott mit kezdeni. Bár a Nobel-díj, a Buchenwaldban véletlen folytán megkímélt életének abszurd és kínos beteljesedése ekkor még hátra van, Kertész 1991 és 2001 között írott naplója már közvetít egy olyan belső hasadást, amely a ráköszöntő évtizedben, de különösen Stockholm után, korántsem nevezhető problémamentesnek. Napi lelki- és írásgyakorlatának részévé lett annak a fenyegetésnek a tudatosítása és rögzítése, hogy ha ez így megy, hamarosan a jómódú középszerűség vesz erőt rajta, s többé nem fogja titkos életét élni, melyet „az igazság” keretez. Ennek a gyakran felbukkanó fogalomnak Kertész naplójában két egymásba súrlódó dimenziója van. „Illegalitás”-t, száműzetést jelent, melynek szűkös terében a diktatúra idején megőrizhette viszonylagos intellektuális és politikai függetlenségét, másfelől saját erkölcsi-etikai és szellemi keretezésű értékrendszerét jelöli. Személyes szabadságát, amelyről azt írja: „az életem alakulásából kibontakozó egyetlen, igazi, megingathatatlan érték, amelyért mindig, mindent kockára tettem, s amely akár a létérdekeimmel szemben is irányított” (138.). Az évtizedeken át halmozódó kudarcot oly hirtelen és valószerűtlenül váltja fel a siker, hogy jobbnak látja eggyel hátrébb lépni, és gyanakvással szemlélni az események mozgását. Így lesz a néző pozíciója a naplóíró Kertész választott kilátószöge. „Mehr Licht – mondta volna állítólag Goethe; mehr Einsamkeit – mondanám én; magányra, magányra vágyom.” (67.)

A napló egyik legfontosabb szála, mely által az életmű szerves részévé épül: a holokauszt állandó racionális, misztikus és személyes revíziója. Egyik gondolatkísérletében például arra jut: ma az Endlösung korántsem lenne elképzelhetetlen és kivitelezhetetlen a médiák nyilvánossága mellett. Képzeletben le is forgat egy rövid hírepizódot, ahol helyszíni tudósítás kíséretében Himmler és Eichmann szabatosan tájékoztatják a tévénézőket az intézkedések törvényes és szakszerű voltáról: garantálják a humanitárius szempontok és a higiéniai szabályok betartatását. A deportálások kortárs feltételek közötti újra elgondolása nem kabarétréfának szánt jelenet, hanem a holokauszt mélyen fekvő okainak következetes végiggondolása az információs társadalom viszonyai mentén – számolva a történet lezár(hat)atlanságával. „Auschwitzot nem Auschwitz volta miatt szüntették meg, hanem mert fordult a kerék, a hatalmi állapot [...], s Auschwitz óta semmi olyan erkölcsi, hatalmi vagy gazdasági fordulatnak sem lehettünk tanúi, amit Auschwitzra való cáfolatként élhettünk volna – vagy élhetnénk – meg.” (80.) Valószínűleg ez a lehető legjózanabb megközelítés. Kertész nyomán még csak azt sem mondhatnánk, hogy az információs társadalom esélyt vagy garanciát jelentene bármiféle veszély elhárítására.
A holokausztot Kertész életművében nem szüzsének kell tekintenünk, de olyan „paradigmatikus tényhelyzetnek, amely kifejezi az emberi állapotot a 20. században” (80.). Azt is fontos látni, hogy a koncentrációs táborok történeti ténye is mást jelent, mint a mindezt valóságossá tévő személyes tapasztalat. A zsidók megsemmisítésének szinte maradéktalanul befejezett projektje, amely – nem egyedül Kertész felismeréseként – a felvilágosodás utáni európai kultúra dialektikájából egyenes ágon következik: a Holocaust tehát, amelyet ő kapitálissá tett, a szó tipográfiai értelmében is, nem teljesen azonos azzal az eseménnyel, amelyet Auschwitz egy személy életében, Kertész Imre életében jelentett. Ez a különbség nem a történelem és a tapasztalat dialektikussá szerveződésének újabb útját nyitja meg, hanem az univerzalitás lehetőségét. Az egyetemességét, melynek horizontja akkor jelenhet meg, ha az esemény rendkívüliségének beláthatatlan és kényszerítő következményei felé bizalommal tudunk fordulni. Vagyis inkább hittel, a bizalom túlságosan naiv, mondja Kertész. És rövidlátó is. A bizalom mint az általános társadalmi jóindulatba vetett hit, tévedés, mert előfeltételezi, hogy a bizakodásnak mindig van tárgya, s e tárgynak ésszerű tartalma: hogy a társadalmat az értelem és a jóindulat működteti. Krisztus kereszthalálának és Auschwitznak azonban az a botránya és szentsége, hogy nem volt semmi értelme, mégis megtörtént.
Ha lehet valamit tanulni Kertésztől, és biztosan lehet, akkor leginkább a bátorságot, amivel a „negatív tapasztalat” felé fordul, annak minden érzelmi és gondolati következményével együtt. Tudja, hogy a történelmi otthontalanság és személyes idegenség, amely műveinek alapja, nem saját életének akcidenciája; egy nagyobb léptékben mindannyiunk közös alapélménye ebben a világban – legfennebb finoman ügyelünk arra, hogy ne vegyünk róla tudomást. Kertész úgy ír, mintha bármelyik nap vége lenne a világnak. Mindig az eltűnés tudatában írni és élni – ez a fenyegetés nem csak önmagára vonatkozik, de a gondolkodás exponenciális mozgásaiban az egzisztencia legszűkebb kérdéseitől a legtávolabbiakig terjed. Szüntelen az elmenekült istenek nyomára figyelve, ahogy Hölderlin mondja. Az ezek felé fordított figyelem – Esterházy szavával: a fűrkészés – adja az irodalomnak azt a metafizikai dimenzióját, amely az európai kultúra teljes önszemléletének vertikumát bejárja. Az érvénytelen, vagyis az adekvát beszéd lehetőségét vesztett teológiától és filozófiától a művészeteken át a történelemig létezésünknek sokféle aspektusát villantja fel, és mindezt a személyesben. Nem véletlen, hogy a Gályanapló óta Kertész minduntalan méregeti és újraformálja szellemi tárgyait, alapvetően azzal a rövidre zárt meglátásával, hogy isten a kifejezésben van. Az istennek hátat fordító szellem még a tagadás által is az ő gondolatát erősíti meg. De nem létezésének tényét, mert ez tét nélküli, mi több a dilettáns kérdése. A „vallás nélküli hívő” Kertész számára a legközvetlenebb istenbizonyíték Auschwitz.
Annak a nagy irodalmi családnak a tagjai mellett, akik közé Kertész is sorolja magát, kevés olyan írót ismerek, aki ennyire tudatában volna annak, hogy mint író a történelem, a művészet, az erkölcs és a hit kérdéseinek folyamatos elgondolása által, voltaképpen e kérdések megfogalmazójaként létezhet. Nem csak most megjelent feljegyzései, de a Gályanapló, a Valaki más és A végső kocsma is arról tanúskodnak, hogy Kertész magát e kérdéseknek kitárva, titkosan és ínségesen, mégis teljes exponálásban, a legtágasabban élt.
Alain Badiou írja A században, hogy bátornak lenni annyit tesz, mint elfogadni a brutalitás valóságát, s ennek tudatában „benne élni az időben úgy, hogy példátlan módon mégsem élünk benne”. Kertészt sokan gondolták korszerűtlennek – ő maga is, csakhogy teljesen eltérő okokból. Szinte bármely, számára személyesen fontos dolgot – szellemi alkatának lenyomatát adva – a „nagy” jelző kíséri, aminek így önmagában persze semmi értelme, ráadásul fölényeskedően hat, hacsak nem azoknak az értékeknek a jelentéshálójában látjuk, amelyek ezt az egyet konstituálják. Ami Kertész számára nagy, az egzisztenciális értelemben radikális, tragikus és apokaliptikus. Nagyszabású és nagyvonalú. Stílus, gondolat, művészet, élet. Bátor a negatív tapasztalatnak csakis a radikális megélése lehet, azáltal, hogy megnyeri magának a válság dinamikus képzetét – a kudarccal együtt a születést –, hisz csak ez vezethet felszabaduláshoz. A dolgok néha valóban maradéktalan eltűnése – amely fölött nem átall keseregni egy keveset az emberi akarat megszűnéséről és a kultúra végéről szóló nietzscheánus jóslatában – mindig együtt zajlik a válság termékenyítő mozgásaival. A kreativitás (A néző egyik leggyakrabban előforduló szava) és a vitalitás azonban csak akkor lesznek a kultúra felhajtó erői, ha a bennük megmutatkozó szándék valóban „az életet kultiválja” (17.). Ennek legkompaktabb megfogalmazása, egyben a kérdés lehető legmélyebb merítését adva, Kertész naplójának ez a rövid bejegyzése lehetne: „Hősünk és főszereplőnk: az ember eltűnik majd. Bár teljesen eltűnni mégsem tud; s ez lesz a jövő konfliktusa.” (267.)


Kertész Imre: A néző. Feljegyzések 1991–2001. Magvető, Budapest, 2016.