Társadalmi szerződésszegés

A filmben ugyan egy alkalommal mintha feltűnni látszana a címadó mitológiai tengeri szörny, valamint a kiszáradt mederben fehérlő óriáscsontok is a Jób könyvében felbukkanó „tengeri kígyóra” utalnak, már az első tárgyalótermi jelenet után nyilvánvalóvá válik, hogy a Leviatán cím sokkal inkább Thomas Hobbes filozófus munkájára utal, pláne annak alcímére: Leviatán vagy az egyházi és a világi állam anyaga, formája és hatalma. (Erdélyi nézőknek-olvasóknak különösen kényes lehet ez a kérdés, pláne az elmúlt hetek híreinek tükrében – miszerint Kovásznán egy szállodát kapott az ortodox egyház ajándékba az államtól –, de konkrétumok nélkül is összeszorulhat a szekuláris, vagy egyáltalán demokratikus államberendezkedés híveinek a torka a filmet látván.)

Kolja egy orosz kisvárosban tengeti az életét kamaszfiával és második feleségével, autószerelésből él, de alaposan meggyűlik a baja a polgármesterrel, aki kinézte Kolja telkét és házát magának, és erőszakkal, ráadásul jócskán áron alul szeretné megkaparintani. Kolja felveszi a harcot, természetesen sikertelenül. Elhívja egykori katonatársát, Dima ügyvédet Moszkvából, hogy az segítsen neki. Dima meg is jelenik egy paksamétával, ami a polgármester különböző viselt dolgait tartalmazza – ő, a moszkvai nagymenő ügyvéd is tudja, hogy a törvény szava csak vicc Oroszországban, és zsarolással többre megy, mint paragrafusok citálásával. Vadim, a polgármester előbb berezel, de a helyi mitropolita atyai jótanácsára nem hagyja magát és visszatámad. A pár nap alatt lezajló cselekmény alatt Kolja teljes élete tönkremegy, „szegény embert az ág is húzza” alapon: anyagilag, családilag, morálisan és végül egzisztenciális értelemben is padlóra kerül. Ott is a kísértés tehát, hogy elintézzük annyival a Leviatánt, hogy a „kisember harca a mindent bedaráló hatalom ellen”, de a film cselekményének finom szövete, apró intrikái és a bemutatott emberi viszonyháló hitelessége miatt nem lesz sablonos, és alaposan megdolgozza igazságérzetünket. Annál is inkább, mert ugyan deklaráltan a mai, putyini államhatalom elleni vádiratként fogalmazódott meg, de igazából mindenféle posztszovjet (mint amilyen – valljuk be – a mienk is) közigazgatásra igaz, sőt, a történet kortalan és univerzális: a forgatókönyv egy amerikai sztoriból indult ki.

Persze, a couleur locale igazán oroszos, és ettől lesz izgalmas a film: ezek az emberek nagyjából minden bajukra – de jókedvükre is – vodkát locsolnak, szülinapjukon pedig a letűntnek hitt, de igazából áporodott szaga által most is omniprezens rendszer(ek) kulcsfiguráinak (Lenintől Brezsnyeven keresztül Gorbacsovig) berámázott portréira lövöldöznek, akár Kalasnyikovval. A képek meggyalázása elsőre ágyúval verébre lődözésnek tűnhet, de igazából szánalmas tevékenység: tehetetlen, frusztrált emberkék akarnak valamiféle revansot, igazságot – vagy csak magukat erősebbnek érezni. Talmi felsőbbrendűség ez, amint az hamar kiderül a rothadófélben lévő múlt (bárka-, épület- és emberroncsok) díszletei között, amelyek mintegy fullasztó hangulatú memento moriként vigyáznak rá, nehogy a jelenben jobb legyen valami. Irgalmatlan méretű Lenin-szobor alatt zajlik az igazságszolgáltatás, Oroszország anyácska elég mostohán bánik fiaival: a jogállamiság délibábja kvázi-feudális berendezkedést takar, ahol a hatalom bármikor elvehet bármit (ráadásul az így-úgy megszerzett szavazatokon kívül látszólag semmi sem jogosítja fel őt, hogy ő legyen a hatalom: a polgármester ugyanolyan züllött, mint „alattvalói”), de még csak alaposabb rendbontásra sincs szükség részedről, hogy csak úgy pikk-pakk zárkában találd magad. Mintha a falról őrködő Putyin-portré a markába kuncogna: nem változott itt semmi, elvtársak. Még akkor sem, ha „még nincs elég történelmi perspektíva”, hogy a jelenkor urait kellő súlyukban értékelhessük – ahogyan Kolja egyik mattrészeg rendőr haverja motyogja a szülinapi bulin, mielőtt célbalőnének az orosz történelem szépiaszínű Leviatánjaira.

Zvjagincev eléggé fukarul bánik a karakterei előtörténeteivel, sőt a főhőssel való empátiáért sem kuncsorog patetikusan: s noha így hitelesebb, mondhatni dokumentaristább lesz a történet, a nézőnek alaposan meg kell dolgozni a Koljával való együttérzésért. Nyomokban sem hordoz ugyanis klasszikus tragikus hősi vonásokat: gyarló emberként, férfiként és apaként is faragatlan, forrófejű és ugyanolyan alkoholista, mint a polgármester (kettejük részeg veszekedése a film egyik fénypontja). Egy megváltó tulajdonsága van: képes megbocsátásra – de ezzel máris több emberként, mint a film összes többi karaktere együttvéve. Természetesen ez a rendező kietlen világában semmire sem elég, sőt késő is: barátját, telkét, feleségét is elveszíti, aztán mintegy kegyelemdöfésként börtönbe is kerül. És miért? Hogy a pravoszláv egyház terjeszkedhessen lebontott, gépekkel megerőszakolt telkén, majd az áhítatosan mosolygó gyülekezet tagjai beülhessenek fekete dzsipjeikbe a mise után. Így fonódik össze egyház és állam, ez az immár kétfejű tengeri szörny.

Ami a Zvjagincev által ábrázolt könyörtelen (vö. a keresztény könyörület-eszménnyel) világot illeti, az csak még súlyosabb lesz a filmben búvópatakként elő-előbukkanó humor miatt. Nem térdcsapkodós, inkább egy tajgai szélhez hasonlóan maró. Kevés (és nem is feltétlenül alaposan kidolgozott) karakterrel dolgozik (de még így is többel, mint előző filmjeiben), mégis olyan hajszálpontos keresztmetszetét adja általuk az (orosz) társadalomnak, amiben mindenkinek megvan a helye és logikája, a hatalom táplálékláncának különböző fokain foglalnak helyet, ahonnan látszólag nincs elmozdulás. S általuk tud a rendező szájbarágás nélkül feleselni Hobbes társadalom-, állam- és jogeszményére, ebben gyökerezik a film (egyik) szomorú tanulsága is. „Senki nem adhatja fel azt a jogát, hogy ellenálljon azoknak, akik megtámadták és erőszakkal el akarják venni az életét” – így Hobbes. Csakhogy az ellenállás néha felesleges.

Leviatán (Leviathan), színes orosz film, 140 perc, 2014. Rendező: Andrej Zvjagincev. Forgatókönyvíró: Oleg Negin, Andrej Zvjagincev. Operatőr: Mihail Krichman. Vágó: Alekszandr Rodnyanszkij. Szereplők: Alekszej Szerebrjakov, Jelena Ljadova, Vlagyimir Vdovicsenkov, Roman Madjanov, Anna Ukolova, Krisztina Pakarina, Alekszej Rozin.