„talán megnyugtatást találok, ha kiöntöm szavakba”

Úgy tudunk legkönnyebben tájékozódni a mindennapi életben, ha felcímkézünk, bedobozolunk dolgokat, a mindent tudás illúzióját keltve: embereket, füzeteket, időszakokat. Szendrey Júliával is előszeretettel bánt hasonlóan az irodalomtörténet: belemerevedett a „a haza költőjének felesége”, a „múzsa” vagy a „hűtlen özvegy” szerepébe, szép szoborrá kövülve, arcán jégmosollyal, fején fekete fátyollal, melynek súlyát úgysem érzi már. Olyan anderseni mesehősnő lett, aki két évszázadot várt, hogy végre eljöjjön valaki, aki varázspálcájával újra életre kelti, másként állítva be a fényeket: hogy az eddig ismeretlen, a fájdalom által vájt barázdák, a merengő póz szülte apró ráncok, a tintafoltos kezek is láthatóvá váljanak: a korábbi recepció rárakódott sztereotípiáit olyan kísérletek bontják meg, mint az OSZK 2019-es időszaki kamaratárlata Ezerszer Júlia, arcok és kérdőjelek címen. Gyimesi Emese ezen a vonalon haladva nemcsak sajtó alá rendezte Szendrey Júlia prózai munkáit, de kísérőtanulmánnyal és jegyzetekkel is ellátta, sajátos közeget hozva létre a változó műfajú, narrációjú, stílusú és minőségű szövegeknek: novellák, mesék, elbeszélések, jól sikerült és a mai olvasó számára kevésbé élvezetes művek ektlektikusan változó láncolatát hozta létre. A kötet szerkesztője a teljesség igényével látott munkához, éppen ezért azok az alkotások, melyek talán csak az írónő neve miatt méltók az említésre, ha másként is, de fontos részei a gyűjteménynek: jól mutatják a fejlődés, a változás lépcsőit, azt a hosszú folyamatot, melynek végén az alkotó megtalálta saját írói öntudatát és egyéni hangját, ugyanakkor tükrözik a 19. század nőíróinak szűkre szabott lehetőségeit is, témák, stílus és műveltség szempontjából.

Egy modernebb szöveghez képest a gyűjtemény idegenségeffektusa értelemszerűen sokkal szembetűnőbb, így az olvasónak egyszerre két perspektívából kell azt látnia: a sajátjából, melyhez (a szerzőhöz és korához képest) többlettudás kapcsolódik, de azzal a tudatossággal is, hogy ezúttal az ő személyes közegébe szüremkedik bele az a nagyon is különböző valóság, léthelyzet, amiben ezek a történetek megképződnek, s amelyeket tekintve a befogadó kevésbé jártas, tapasztalt. A kompozícióba gyűjtött (a borítón megjelenő virágcsokor ennek metaforája is lehet) epikus alkotások változó színvonalúak, nem mutatnak fel sok újat a történetek témáit illetően (1848 után a században jóformán mindenki feldolgozza a szabadságharc élményét, a halál, az elmúlás felé fordulás pedig még korábbi korok reminiszcenciája), és még csak nem is a stílus teszi őket különösen izgalmassá, hanem az a szemszög, amelyből megszólalnak: az a kissé rekedtes hang, melyet néha meg kell köszörülni, de azért ilyen, mert hosszú hallgatás és figyelés után szólal meg először – a nő hangja. Ugyanis minden töredék, mese és elbeszélés egy-egy ecsetvonás a NŐ portréján: egyszerre elmosódott, ugyanakkor jól kivehető ez a kép, változó, mégis homogén, mozaikdarabokból összeillesztett. Egész – csak néhol látszik a ragasztó nyoma, olyan különösnek, túlzottnak ható párbeszédekben, mint amilyen A honvéd nejében az anyát a felnőttként viselkedő gyermek vigasztalása. Ez a másfajta hang eltérő narrátori szólamot eredményez: az elbeszélő egyetlen esetben sem tud maradéktalanul távolságtartó lenni, a mélységesen személyes hangnemtől (például a mondaként induló Ábránd egyre inkább naplóvá, életbölcsességeket megfogalmazó belső monológgá válásától), a csak részben implikálódó beszélőn keresztül a külső, mégis érzékeny, együttérző narrátorig széles skálán mozdul el a különböző megszólalások között válogató alkotó. Ennek a hanglépcsőnek kevésbé önérdekű szintjén helyezkedik el az Egy beteg nőnek végnapjai második megszólalója, aki hozzátartozóként zárja le a hősnő kálváriájának elbeszélését. A mesékben szereplők sorsának kommentálása pedig megint csak egy másfajta magatartást feltételez: a címben megjelenő jelző gyöngéd odafordulást érzékeltet A kis aranyvirág és A szerencsétlen narancsfa szövegek esetén is, mely empatikus részrehajlást is eredményez a mesélő részéről.

A külvilág ingereire érzékenyen reagáló elbeszélő más dolgokra figyel fel, másként részletez, más a viszonyulása a természethez: meglátja a kis narancsfát az akácok sűrű lombja alatt, a se nem szép, se nem kedves, már majdhogynem antihősnőnek is beillő pásztorlánykát, a lyukas mogyorót és a magát nagynak képzelő köpenyegecskét is – vagyis a perifériára szorult, mások által megvetett, egyaránt élő és élettelen lények helyett szólal meg, hangot adva a marginalizáltak számára is. Ez a fajta odafordulás előlegezi meg az ember és természete, környezete közötti kapcsolat újszerű felmutatását: a kutya elbeszélői nézőpontja elveszi az élét a mesébe, nyelvi játékba öltöztetett kritikának a születési státusz alapján berendezkedett társadalmat illetően, A kis aranyvirág története pedig több rétegben bontva ki reflektál az ember mindent (tulipán, madárka, föld) birtokba vevő, uralma alá hajtó természetére. A nő helyzete ugyancsak újszerűen tematizálódik, felmutatva a feminin jelleg kétarcúságát is, olyan történetekről beszélve, melyeket eddig csend övezett: a forradalom fegyverektől recsegő, ágyúdörgéstől visszhangzó csatatéri jelenetei helyett az otthon maradottak e hangzavarban elvesző gyönge hangja kerül előtérbe, az a fájdalom és küzdelem, amely a hősi halál után marad a nőnek örökségül. Az első novellák éppen ezért a halál és szerelem, a nőiség és túlvilág kapcsolódási pontjaira adott variánsai. A honvéd neje a szabadságharcban hősiesen küzdő, majd eleső harcosok mellett, kiknek nevét az utókor megőrzi heroikus tettük miatt, azokat az anyákat, feleségeket, nővéreket jeleníti meg, akik az élő áldozatok, a szenvedő és aggódó özvegyek, akiknek nem jut szó, sem örök emlékezet, csak könny. A búcsúzni készülő házaspár névnélkülisége nemcsak az általánosítás miatt válik lényeges tényezővé, de a jelölésük is súlyos tartalmat közvetít: a nő egyetlen megnevezése a feleség, míg a férfira minduntalan honvédként történnek az utalások – előbbit, a kor társadalmi berendezkedéséhez híven, csak és kizárólag a családban elfoglalt helye határozza meg, utóbbinak van lehetősége a tettekben, a karrierben történő kiteljesedésre is. A zárlatban kisfiával legyilkolt nő egy másik lehetséges alternatívája a Kórházi jelenetben megjelenő, katona gyermekét kereső anya panasza, akinek igazi tragédiája, hogy végül sikerül megtalálnia a haldokló ifjút, „hogy őt rövid idő mulva ismét elveszítse, hogy elváljon tőle még egyszer, de – utolszor”. Szintén a gyermekét temető anya sziluettje rajzolódik ki az Irénke című elbeszélésében: a társadalmilag és szociálisan is érzékeny alkotó hangja részvétteljesen csendül fel soraiban. A huszár bosszúja egyenesen a front mellett tünteti fel családjaikat, jó hírüket szerelmükért otthagyó lányokat és majdhogynem determinált sorsukat: a tudatosan szerkesztett, az élőbeszéd felé közelítő párbeszédekkel tűzdelt novella az elkövetett-megbosszult bűn dichotómiájára épülve balladai történetet mesél el, hűen ábrázolva a lélektani folyamatokat, mint az emberi tettek mozgatórugóit.

Az inkább a könyv második felében domináló mesék főszereplői többnyire a természet és tárgyias világ részei, allegorikus alakok, a magány, az egyedüllét, a meg nem értettség tapasztalatának virágnyelvű megfogalmazásai, amelyben a használati tárgyak nem mint élettelen objektumok, de mint lélekkel, érzésekkel rendelkező eszközök (valószínűleg anderseni hatásra) íródnak bele a történetbe, s így a mindennapi kellékeken, a virágokon keresztül válnak láthatóvá az emberi univerzum fajsúlyos kérdései osztálykülönbségekről, szegénységről, nélkülözésről. A kötetet záró tanulmány, a jegyzetek (ezeket talán érdemesebb lett volna minden egyes mű után lábjegyzetként beszúrni, így inkább utólagos információként és nem a pillanatnyi megértést elősegítő kiegészítésként szolgálnak, ugyanakkor lehetőséget is biztosítanak a tájékozódásra, saját értelmezés kialakítására) lekerekítik egy írónő olyan alkotásait, amelyek egyszerre funkcionálnak önkifejezésként és traumafeldolgozásként is, hiszen „talán megnyugtatást találok, ha kiöntöm szavakba”. Nemcsak kortársai ítélkeztek elhamarkodottan, de ezeket a jól bejáratott sémákat örökölte az utókor is: a magyar George Sandként a nyilvánosság elé vezetett fiatal Szendrey Júliát mint írót és költőnőt eltakarta özvegységének fekete leple, azonban az eddig többnyire nyomtatásban meg nem jelent műveinek mostani publikálása elősegítheti az ebből a szerepből való elmozdulást a 19. század írónőinek arcképcsarnoka felé.

Gyimesi Emese (szerk.): Szendrey Júlia elbeszélései és meséi. Szendrey Júlia-kutatás, Budapest, 2021.

László Zsuzsa 2002-ben született Marosvásárhelyen. Jelenleg Kolozsváron él, a BBTE hallgatója.

‍