Szövegek-utak

Birtalan Zsolt munkája.
Már a kötet kézbe vételekor, a borító és a bevezető sorok olvasásakor rájövünk, hogy Tapodi Zsuzsanna Mónika egy régi intellektuális és erdélyi interkulturális hagyomány folytatója. Érzékeny vagyok ezekre a részletekre, amelyeket nagyon könnyen figyelmen kívül szokás hagyni, mert olyan mesterektől tanulhattam, akik – a sors különleges kegyelméből – magyarok voltak. László Ferenc zenetudósra és Bréda Ferenc esszéíróra gondolok. Mindketten szimbolikus gesztussal nyitottak a nagybetűs Másik felé: amikor lehetőségük volt a „Másik nyelvén” írni, román szövegeiket úgy írták alá, hogy Francisc László és François Bréda.1 Ugyanilyen interkulturális atmoszférában tanult Tapodi Zsuzsanna is, aki most, felnőtt értelmiségi fővel dicséri egykori román nyelv és irodalom szakos tanárait, abból a határvárosi líceumból, ahol annak idején tanult. A szerzőnő vallomása szerint: „Több, mint harminc évvel ezelőtt Nagykárolyban minden középiskolai évben más valaki tanította nekünk a román nyelvet és irodalmat. (A tanügy – akkor is – folytonos változásban volt.) Az irodalom iránti szenvedélyükön és az olthatatlan pedagógusi hivatástudaton kívül az volt a közös ezekben a tanárokban, hogy ismerték tanítványaik anyanyelvét: mindannyian beszéltek magyarul, némelyikük németül is. (Corneliu Balla, a neves fordító, például azt mesélte nekünk órán, hogy akkor, amikor egy kortárs magyar író munkáját szeretné átültetni, akkor magyarul ír levelet az illetőnek, hogy a hozzájárulását kérje, amely levélre az a bizonyos magyar író románul válaszol neki, mert ez így illik jól nevelt emberek között.)” (9.) Ily módon viszonyulni a mellettünk élő másikhoz régebben is tapasztalható volt, annak a világnak a légkörében is például, amikor olyan nagy tehetségek nevelkedtek, mint Ioan Slavici.2
Tapodi Zsuzsanna kötete, aki a világ­irodalom és összehasonlító irodalom tanára a Sapientia–EMTE Csíkszeredai Karán, kaleidoszkópikus perspektívát kínál számos összefüggésről a magyar irodalom, kultúra és az alteritás között, kitüntetett figyelmet szentelve a román–magyar kapcsolatnak.
Az első fejezetben a magyar identitás problémája kerül megvilágításra, érintve azokat a kérdéseket, amelyek a nép eredetéhez köthetők, hogy később majd valódi nyelvi-kulturális térképeket vázoljon fel a szerző a magyar életterületről, mindezt dialektikus és néprajzi érvekkel alátámasztva, állandóan figyelembe véve a magyarok kölcsönös kapcsolatait a románokkal és a balkáni térség népeivel. Ez a fejezet elénk állítja a regionális irodalmak (mindig többes számban kifejezve) történetének témáját is, olyan fogalmakat értelmezve, amelyekre az irodalom kanonikus története kevésbé alapoz, mint például a régió, központ és periféria közötti kapcsolat. Ilyen módon, az irodalmi folyamatok szemszögéből vizsgálva, jelenik meg a kommunikációs hálóknak, a cseréknek, az erők kapcsolatának, a kulturális befolyásoknak és ellenállásoknak, a kulturális csomópontoknak a története.
A szerző többek között azt állítja, hogy: „A csomópontok, sajátos átviteli helyekként, erősítik a befogadás folyamatait, amelyek önéletrajzi vagy intertextuális vonatkozásban jöhetnek számításba. A levelek, folyóiratok, emlékiratok, útleírások és más önreprezentációs dokumentumok esetében, amelyek megfigyeléseket tartalmaznak az idegen irodalomról, önéletrajzi típusú recepcióról beszélhetünk. Másrészt bizonyos formák regionális megoszlása esetén és bizonyos irodalmi mozgalmak esetén intertextuális befogadásról beszélhetünk. Így, a külföldről származó szövegek és formák a helyi hagyomány revitalizálására, rekonstruálására és átformálására szolgálhatnak, megkülönböztethetjük tehát az auto- és heterorecepció eseteit, a saját, helyi szövegek felfrissítése, valamint az idegen nézetek és formák átvételének dinamikáját, ami esetenként, de nem kötelező módon, gyengíti a nemzeti kohéziót. Például, a nemzet újjászületésében, a nemzeti identitás kialakításában a külföldi minták alkalmazása fontos szerepet játszott.” (68–69.)
A második fejezet az imagológia jelenségeinek és a kollektív mentalitásoknak a vizsgálatát foglalja magában. Először is a románokról alkotott kép kerül elemzésre két, XIX. századi magyar regényben. Azon irodalmi alkotásokról van szó, amelyek romantikus módon azokból az utazási tapasztalatokból inspirálódtak, amelyeket a szerzők 1849-ben és 1858-ban tettek meg, bebarangolva a Maros, a Kis-Küküllő völgyét és az Erdélyi-középhegységet. Pontosabban Gyulai Pál Egy régi udvarház utolsó gazdája című kisregényét és Jókai Mór Szegény gazdagok című regényét elemzi a szerző. A kortárs olvasó meglepődve tapasztalhatja, hogy a XIX. századi magyar értelmiségiek nem csak ellenségesen hivatkoztak a románokra, úgy, ahogyan hinni szoktuk a nacionalista történetírás néhány előítéletének kritikátlan átvétele nyomán. Tapodi Zsuzsanna arra a következtetésre jut, amire Melinda Mitu és Sorin Mitu történészek is:3 „A román–­magyar interkulturális kapcsolatok ábrázolásának paradox jelensége – ahogyan az a Mitu házaspár monográfiájából is kitűnik – az, hogy míg a XIX. században a magyar értelmiségiek objektív vagy idealizált képet mutatnak a románokról, az erdélyi román kultúra ebben az időszakban a magyarok démonizálásán alapuló eszmét dolgoz ki.” (90.)
Szintén a második fejezetben a szerző újraértelmezi a Daday Lóránd (1893–1954) által képviselt kényes témát, akinek a munkáját a két világháború közötti időszakban a közismert irodalomkritikus, Ion Chinezu (1894–1966) „gyűlöletirodalomként” minősítette, amelynek alapja az irredentizmus.4 Tapodi arra törekszik, hogy a szerző alkotását az akkori politikai kon­textusban értelmezze, és megjegyzi: „Daday Lóránd példája a politikának a művészetre gyakorolt káros hatását szimbolizálja, amely nemcsak a művészi alkotások sorsát és poétikáját, hanem az író sorsát és annak fogadtatását is befolyásolta.” (112.)
A kötet utolsó fejezete az összehasonlító irodalomnak van szentelve, amelyben főleg olyan XX–XXI. századi magyar és román írók munkáit állítja párhuzamba a szerző, mint Krúdy Gyula, Mateiu Caragiale, Bodor Ádám vagy Corin Braga. Ugyanebben a fejezetben, egy másik elméleti szempontból, a kulturális identitások metamorfózisaival, a geokulturalitással, imagológiával kapcsolatos jelenségek különböző vetületeit vizsgálja.
Nyomon követve Tapodi Zsuzsanna tudományos munkásságát, akinek kötetét időközben díjazta a Román Összehasonlító Irodalmi Társaság, ugyanarra a következtetésre jutunk, amit már egy másik alkalommal is kifejtettem, miszerint: „[…] a román–magyar irodalmi kapcsolatok vizsgálata (minden kulturális vonatkozással együtt) az elmúlt években kitüntetetten magyar érdeklődési területté vált, mivel a román többség nem ismeri a magyar nyelvet, így már nem férhet hozzá a másféleséghez. Ilyen módon a román–magyar kapcsolatok tanulmányozása a magyar kisebbségnek akarva-akaratlanul monopolizált témájává vált. […]”5
Gratulálok a szerzőnek az erőfeszítésért, hogy megírt a „Másik nyelvén” egy olyan könyvet, ami magába foglalja mind az összehasonlító irodalom, mind a román–magyar imagológia fontos kérdéseit!

Susana Monica Tapodi: Itinerare textuale. Studii şi eseuri de istoria culturii şi de literatură comparată, (Szövegek-utak. Tanulmányok, esszék a kultúrtörténet és összehasonlító irodalom köréből). Editura Vasiliana ’98, Iași, 2017. Gál Szilvia fordítása Jegyzetek
1 Bréda Ferenc francia nyelven is gazdag publicisztikai tevékenységet folytatott, így magyarázható a François használata a román szövegek aláírásakor is.
2 Slavici a következőt írta: „Azt mondta édesanyám, hogy amikor találkozol egy románnal, mondd azt, hogy »Bună ziua!«, de a magyarnak mondd azt, hogy: »Jó napot!«, a németnek pedig, hogy: »Guten Tag!«, és aztán az már ő dolguk, hogy hogyan válaszolnak neked. Te tedd meg a kötelességed azok felé is, akik nem teszik meg a magukét feléd.” Ioan Slavici: Lumea prin care am trecut (A világ, amelyben éltem). Editura Virtual, Londra, 2010, 11. (Saját fordítás, G. Sz.)
3 Cf. Melinda Mitu – Sorin Mitu: Românii văzuţi de maghiari. Imagini şi clişee culturale din secolul al XIX-lea (A románok a magyarok szemével. Képek és kulturális klisék a XIX. században). Editura EFES, Cluj-Napoca, 1998.
4 Ion Chinezu: Literatura urii. Cazul Daday. (A gyűlölet irodalma). In Gând Românesc, III, 11–12, Cluj, 1935, 571–582; Valentin Trifescu: Ion Chinezu şi transilvanismul. O primă abordare (Ion Chinezu és a transzilvanizmus). In Zsuzsanna Ajtony – László Hubbes – Katalin Lajos – Zsuzsa Tapodi: „Stranger / Străinul”. Editura Status – Editura Societatea Muzeului Ardelean, Miercurea Ciuc–Cluj-Napoca, 2017, 251.
5 Valentin Trifescu: Despre avantajele condiţiei minoritare în relaţiile culturale şi literare româno–maghiare (A kisebbségi lét előnyei a román–magyar kulturális és irodalmi kapcsolatokban). In Valentin Trifescu – Lóránd Boros – Vali Ilyes et al.: „Metamorfoze ale identităţii de margine. Volum dedicat lui François Bréda”. Presa Universitară Clujeană, Cluj-Napoca, 2016, 105–106.