.svg)
Micsoda fantasztikus „előjoga” volt a huszadik századnak az, hogy a szélsőséges ideológiák nem egyszerre, csupán szerre fértek hozzá a hatalomhoz Európa eme szögletében. Nekünk sajnos nincs ekkora szerencsénk, mert a fasiszta és a (nosztalgikus) szocialista ideológia egyszerre van jelen, ráadásul úgy, hogy szinte észre sem vesszük. Úgy van hatalmon, hogy a fejekben uralkodik. Rá sem lehet mutatni, megfoghatatlan és értelmezhető – valami ehhez hasonló következtetés törhet utat magának elménkben, miközben Pintér Béla és Darvas Benedek Gyévuska című, műfajilag nehezen behatárolható, közös színpadi alkotását tekintjük meg éppen a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színházban. Szinte kételkedni is kezdünk abban, hogy ez a mű nem 2023-ban keletkezett, hanem már 2003-ban megpróbált rávilágítani arra, hogy nem is éppen olyan nehéz visszakanyarodni azokhoz az agy- és közösségkárosító rémségekhez, amelyeket nyolc, illetve valamivel több mint három évtizede hagytunk magunk mögött.
Hegymegi Máté rendező sepsiszentgyörgyi értelmezésében ennek ellenére sincs készen felszervírozott „olvasat”, csupán nagyon erős összhatások, kép és hang egybefonódásai, amelyekből azt is lemérhetjük, hogy nézői megfejtésünkre hány réteg hétköznapi propaganda rakódott rá, amely egyfelől „megtart” abban a hitünkben, másfelől éppenséggel eltávolít attól a meggyőződésünktől, hogy mindaz, amit látunk, valójában az 1942-es évben játszódik, és nem ma, például.
Erre a rejtélyes felvezetőre azért van itt szükség, mert az előadás-értelmezésnek fontos kulcsa, hogy ki milyen idősíkba „transzportálja” egyénileg ezt a színpadi történetet. Engem pedig ez esetben kifejezetten nyugtalanít az értelmezési lehetőségek sokfélesége, azonban – ugye – ez (bár egy merőben másfajta előjellel) a propaganda legnagyobb félelme is: hogy valami így is meg úgy is értelmezhető. Így hát el is oszlatom gyorsan az ehhez kapcsolódó aggályaimat, és gazdagságként fogom fel az értelmezési sokféleséget, a színház jelenségének lényegeként.
1942-t írunk tehát, vagy éppenséggel nem ennyit egy másik értelmezésben, azonban mindkét optika szerint bőrfejű fickókat látunk sorakozni a színen. Egy szélsőséges rendszer kiszolgálóit, amint éppen kiszolgálják azt a bizonyos rendszert. Látszólag történelemparódiáról lévén szó, a csoportosulásnak viccesen grandomán neve is van – ez a Nyolcadik Kinizsi Pál kerékpáros lövészezred –, amelyben a hierarchikus rend, szintén nagyon „mulatságosan”, nem tűri meg az uralkodó állásponttal ellenkező véleményalkotást. Nevetünk is ezen, holott semmi okunk nem lenne rá, amit látunk, tulajdonképpen egy nyilas hadtest, maga az etnospecifikus mélyfasizmus. Ráadásul már a színpadi történés első tíz percében flottul szemügyre vehetünk kétféle elnyomást: a munkaszolgálatossal szembeni brutalitást és a „lövészezreden” belüli másképp vélekedőkre irányuló intoleranciát.
A Pintér Béla és Darvas Benedek mellé felzárkózó Hegymegi Máté rendező alkotta triász „kegyetlen” játékot űz a nézővel, hiszen tragikus és komikus jegyekből is éppen elegendőt szolgáltat ahhoz nem csak ebben a jelenetben, hanem az előadás teljes ideje alatt, hogy az időnként feltörő harsány nevetésünk „ne essen jól” nekünk. Hogy is eshetne jól, hiszen a lelkes-vicces fickók csoportosulása éppen a frontra készül, pontosabban a Don-kanyarba, aminek Sepsiszentgyörgyön és szélesebb vonzáskörében is különösen rossz hangzása van. Generációs traumák helyszínéről szól itt a móka és kacagás. Tudjuk, hogy nem lesz jó vége, mégsem tudjuk megállni a nevetést. És ennek a színpadi szöveg műfajához van a legtöbb köze.
A szereplők végigéneklik a produkciót élő zenére, akár egy operát. Súlyos témák, közösségi és egyéni tragédiák „csendülnek” fel ismert slágerekként Erdélyi Mihály, Fényes Szabolcs, Füredi (Huzly) Imre, Harmath Imre, Kovách Kálmán, Mihály István, Polgár Tibor, Sándor Jenő szerzeményeiben. Ezeket a dalokat mind-mind hallottuk már valahol, most pedig éppen Pintér Béla helyenként mélyre metsző szövegírói bonckését szolgálják ki. A nosztalgiának, meglepetésszerűségnek, vidámságnak és szomorúságnak, iszonyatnak ideje sincs szerre szakadnia ránk, hiszen ezek együtteséből alakul ki az a furcsán bizsergő érzés a nézőtéren, hogy „jó itt lenni, de talán mégsem annyira, mert hogyan tudnám ezt most mind befogadni”…
Ez a kényelmetlenség a színpadi folyamat lényege és célja: hogy érezzük ezt a fajta kitettségünket, és közben úgy szórakozzunk, hogy azt később alaposan meg is bánjuk. A marhavagonok hangját imitáló forgószínpad a történelem fogaskereke, ami bedarált már, és most ismét alkalom nyílik erre, hiszen a huszadik század a huszonegyedikben folytatódik. Ezt idézik meg bennünk a szereplők jelmezei is, amelyek egyszerre retro és stilizáltan mai öltözékek – a lövészezred katonaruháját láthatjuk az utcán, és felismerjük bőrfejű viselőit, az akkori kokottok parádés ruhakölteményei is előfordulnak különböző mai esküvőkön, ahogy nem mentek ki divatból a ’30-40-es évek hétköznapi női ruhái sem. Az akkori ideológiák sem, de ezt már említettem…
A produkció színészi alakításai is az elhangzó melódiák könnyedségéhez zárkóznak fel, helyenként karikírozzák és mintegy kiemelik azokat a helyzeteket, amelyeken mélyebben el kell gondolkodnunk, könnyedségük ellenére. Mert Pintér Bélával együtt Hegymegi Máté is nagyon figyel arra, hogy a történelem nagy döntéshelyzeteiből kivillanjon az az emberi esendőség is, amely mindezek mozgatórugója – Kolcsár József, Pálffy Tibor, Mátray László, Erdei Gábor és Kónya-Ütő Bence játéka pedig kiválóan kirajzolja ezt a drámaírói-rendezői cselszövényt.
Az előadás komikus kórusából – amelyet nácik, lilimarleenek és kokottok tarkítanak – négy olyan szereplő válik ki, aki ledobja magáról a komikum elemeit: Heinz Ármin, a zsidó munkaszolgálatos (Varsányi Szabolcs), Zsuzsanna, a tábornok drogos lánya (Korodi Janka), Von Ziege vezérezredes, aki a fasizmus egyértelmű szimbóluma (Szalma Hajnalka), illetve Tatjana, a partizánnő (Kovács Katalin), aki a kommunizmus vérvörös jelképe. Ők valamennyien kor- és kórtünetek, akikre akaratunk ellenére is kiemelten figyelünk az előadásban, hiszen a történelmi maskarádé megfejtését is hordozzák: a társadalom beteges közönye, agyalágyultsága olyan uralkodó ideológiai elhajlásokat eredményez, amelyeket kikezelni sem lehet… Az említett négy szereplő egyfajta Gestalt hatása ennek a produkciónak: ha most behunyom a szemem, négyük közül valamelyik figurát tudom felidézni a történet mintegy összegzéseként, végkövetkeztetéseként. Persze a horogkeresztes, illetve szovjet zászló mellett…
Nem egyértelműen történelemparódia tehát ez a dráma, hanem egyfajta manifesztum is. A sepsiszentgyörgyi színrevitele pedig mindkét megközelítésben érvényes értelmezés. Külön tanulmányt igényelne viszont az: hogyan lett 2023-ban merőben másfajta színházi-társadalmi nyersanyaggá ez a színpadi mű, mint amiként 2003-ban formát öltött. Akkoriban még sehol sem volt ennek a drámaszövetnek egy másik, metszőbb értelmezéséhez szükséges kulcs, aktuálpolitikai nyersanyag.
Két évtized múltán, Sepsiszentgyörgyön ezt a „sorok között” lehet kiolvasni, és hazavinni egy dédelgetett saját értelmezést, ami a mára vonatkozik. A színház tehát – rövid szünet után – ismét megtanul a sorok között beszélni, mi pedig megtanulunk a sorok között olvasni. És ez legalább annyira nyugtalanító, mint a történet végén felvont szovjet zászló lobogása. Na ugye, milyen könnyű a visszakanyarodás a letűntnek hitt korokhoz?
Sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház. Pintér Béla – Darvas Benedek: Gyévuska. Rendező: Hegymegi Máté. Szereplők: Kolcsár József, Kónya-Ütő Bence, Pálffy Tibor, Gajzágó Zsuzsa, Korodi Janka, Szalma Hajnalka, Varsányi Szabolcs, Erdei Gábor, Vass Zsuzsanna, Mátray László, Fekete Mária, Kovács Kati. Dramaturg: Balázs Júlia. Díszlettervező: Kupás Anna. Jelmeztervező: Pető Kata. Hangszerelés, zenei vezető, korrepetitor: Urbán Kristóf. Világítástervező: Baumgartner Sándor. Rendezőasszisztens: Becsey-Imreh Noémi. Zenekar: Ráduly Zsófia, Tóth-Györbíró Apor, Gábor Szabolcs, Szép Szilamér, Csoma Attila. Zenekarvezető, korrepetitor, zongora: Szőcs Botond.
